Marina gyakran megfordul a sürgősségi ügyeleten. Mindannyiszor tele van kék-zöld foltokkal, zúzódásokkal, de váltig állítja, hogy csak leesett a lépcsőn. Pedig földszinti lakásban lakik, ahol nincs is lépcső. Az aranyfürtű, kék szemű, csodaszép kis Velencét isteníti az apja, azt akarja, hogy a lánya királynőként uralkodjon a divat világában. Műszempillás, rúzsos szájú gyerekmodellt csinál belőle, kiszolgáltatva ezzel a férfiak perverz tekintetének és vágyainak. Giorgia lekési a vonatját, pedig még aznap mindenáron el kell jutnia Sevillába, a férjéhez. Örömmel fogadja hát egy bizalomgerjesztő külsejű, vasúti egyenruhás férfi ajánlkozását: majd ő az autóján elviszi egy közeli állomásra, ahol még elérheti a csatlakozást. Amikor a fiatal nő beül az éjfekete furgonba, még nem sejti, mi vár rá. Angela egyre nehezebben tűri barátja féltékenykedését, szüntelen gyanakvását. Mégsem képes végleg szakítani vele, és magában keresi a hibát: lehet, hogy valahol a lelke mélyén mégiscsak bűnös?
A mai olasz irodalom nagyasszonyának, Dacia Maraini elbeszéléskötetének fókuszában a nők állnak. Még alig serdülő, tapasztalatlan, hiszékeny gyereklányok, érzékeny, szerelemre vágyó és éppen ezért talán túlságosan adakozó fiatal nők. Látszólag törékenyek és sebezhetők, partnereik - férjek és szeretők -, ezért is gondolják úgy, hogy akár erőszakkal is elvehetik azt, ami szerintük megilleti őket. Összetévesztik a szenvedélyt a birtoklással, nem szeretni, hanem leigázni, kisajátítani akarják a másikat. Ám Maraini megszomorított és megalázott hősnői esendőségükben is erősek, küzdenek, néha pedig veszítenek és elbuknak, de nem adják fel. Ahogy az is előfordul, hogy már túl késő, többé nincs menekvés, nincs feltámadás.
Mit tudtak az emberek a holokausztról tíz évvel a világháború után? - Könyves magazin
A 20. század nagy történelmi viharai közepette sokszor a kicsinek tűnő döntéseken is életek múltak. Mindez fokozattan igaz a második világháború idejére, valamint az utána következő évekre, amikor az emberek teljesen kiszolgáltatottá váltak a hatalomnak és a hatalom által képviselt ideológiáknak.
Dacia Maraini ezekben a felzaklató és szívszorító elbeszélésekben napjaink egyik legvitatottabb és legfájóbb témáját, a nők elleni erőszakot vizsgálja. A kötet látszólag tárgyilagosan, majdhogynem szenvtelenül előadott történeteiben hátborzongató, tűéles pontossággal rajzolja fel az erőszak anatómiáját, elemzi elkövető és áldozat sokszor ellentmondásos, bonyolult érzelmi viszonyát, és fest hiteles képet arról a hol közönyös, hol ellenséges társadalmi környezetről, amely nem feltárni, hanem leplezni igyekszik a bajt.
Mutatunk egy részt a könyvből:
Derült nap van. De azért felhők is gyülekeznek a horizonton. Ale tanácstalanul néz körül. Melyik házban rendel az orvos? A házak számozása összevissza halad: az 5-ös a 32-es után jön, a 20-as a 90-es mellett van. A cetlin ez áll: Garibaldi utca 30., de sehol sem lát 30-as házszámot. Végigmegy az utcán előbb az egyik, majd a másik irányban. De 30-as számú háznak nyomát sem találja.
Kénytelen lesz telefonon megkérdezni, hátha rosszul adták meg a házszámot. A telefon kicsöng, de nem veszi fel senki. Most mit csináljon? Próbáljuk meg még egyszer, mondja, és újra előveszi a mobil- ját. Végül aztán jó sok csöngetés után egy gyanakvó hang válaszol:
- Ki az?
- Alessandra Belli vagyok. 11-re van időpontom a doktor úrnál. Tudom, hogy még csak tíz perc múlva lesz 11, de… Túl korán? Jó, tíz perc múlva megyek, de hol van a 30-as házszám?
A női hang egyáltalán nem tűnik valami barátságosnak:
- Honnan veszi, hogy a 30-as szám alatt vagyunk? A 32.-be jöjjön. Csengessen a kapunál, de majd csak 11-kor, előbb ne.
- Persze, rendben; elnézést, megmondaná, hánya- dik emelet?
De a nő már letette.
Ale elindul visszafelé. Megtalálja a 32-es számú kaput, nekidől a kapufélfának, és várja, hogy elteljen a tíz perc.
Pontban tizenegykor megnyomja a dr. Vedova, nőgyógyász szakorvos feliratú tábla melletti gombot. Megtapogatja a zsebét, amelybe a pénzt süllyesztette, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, elindul fölfelé. Lift nincs ebben a színes márvánnyal burkolt, régi építésű házban, csak széles, legyezőszerű lépcsősorok, kovácsolt bronzkorlát, a fényesre suvickolt lakásajtók előtt rafia lábtörlő.
Minden lépcsőfordulóban megáll, hogy elolvassa az ajtókon lévő névtáblákat. De Vedova doktor nevét nem találja. Telefonáljon még egyszer? Ám ahogy fölnéz, látja, hogy még tovább is vezet lépcső; egy kes- keny lépcsősor közvetlenül a fal mentén, mellette kopott fémkorlát. Feljebb kell menni.
Ale lihegve ér fel a legfelső emeletre. Megáll, hogy kifújja magát. Előtte a koszos üvegű kis ablak egy szürke falakkal körülvett szűk belső udvarra néz, az előreugró balkonok közé kifeszített zsinórokon száradni kiteregetett ruhák. Jó néhány ablak nyitva van, és elegáns szobabelsőkbe látni: színes díványok, a szélben lebegő függönyök, virágvázák, nyugszékek, csillogó konyhák.
Az egyik szélső balkonon fiatal nőre lesz figyelmes, aki gyermeket tart a karjában. A lány inkább kislánynak néz ki, csak egy trikót visel, és egy szakadt farmernadrágot. Olyan gyengéden szorítja a mellére a csecsemőt, hogy Ale alig tudja róla levenni a szemét. Gondolatban odaröppen a balkonon álló lány mellé. Anélkül, hogy kérné, a lány a kezébe adja a szuszogó csecsemőt. Ale nagyon óvatosan veszi a karjába: csak el ne ejtse! Hogyan is tartsa a kis kopasz fejet, amely mintha súlytalanul le akarna gurulni a ráncos nyakról? Hogyan ringassa anélkül, hogy megnyomná a puha kis buksit? A gyerek közben úgy befészkelte magát a karjai közé, mint egy kiskutya. Izzadság- és megsavanyodott tejszagot áraszt, fanyar, de édes illat. A legjobb illat a világon, gondolja Ale, mámorító, könnyek szöknek a szemébe. De éppen akkor, amikor már majdnem megkéri a kislány-anyát, hogy hadd tartsa még egy kicsit a gyermeket, meghallja, hogy az csettint egyet a szájával, hogy elhallgattassa a síró csecsemőt. Ale a saját üres karjára néz, és belül nagy hidegséget érez.
Ellép az ablaktól, pár pillanatig ott áll az orvos ajtaja előtt, és az áthúzott névtáblát nézi. Megnyomja a gombot. Az ajtó résnyire kinyílik. Ale egy fürkésző szempárral találja szemben magát.
- Maga a…
- Alessandra Belli. Nem sokkal ezelőtt telefonáltam.
A nő még mindig nem nyitotta ki rendesen az ajtót. Mintha gyanakvón méregetné. Aztán hirtelen mozdulattal kitárja, és int, hogy menjen be. Ale egy hosszú, sötét előszobán át követi, melynek falain szenteket és a Szűzanyát ábrázoló képek függenek.
Van egy Pio atya-kép is, amelyen a szent két fekete kesztyűs kezét a magasba emeli.
A folyosó végén az asszisztensnő benyit egy fényes kilincsű ajtón. Int neki, hogy kövesse a lehúzott redőnyű szobába. Az orvos az íróasztalnál ül, és cigarettázik. Fel sem néz, amikor Ale belép.
- Jó napot – szólal meg Ale nyugalmat erőltetve magára.
Az orvos tovább ír valamit az előtte fekvő lapokra, békésen ül egy támlás forgószéken. Hosszú percnyi csend után végre ránéz a lányra, s kiprésel magából egy alig hallható jónapotot, szinte ki sem nyitja hozzá a száját.
Az asszisztens beszél helyette:
- Vetkőzzön le – parancsol rá, és egy vászonparaván mögé irányítja. – A holmiját hagyja ott, senki nem fog hozzányúlni. Feküdjön fel a vizsgálóasztalra, és várjon, amíg a doktor úr elkészül.
Ale ügyetlenül, megfélemlítve, ijedten engedelmeskedik. Az orvos még mindig szótlanul ír, és rá sem néz.
Az asszisztens hosszú, görbe végű műszereket készít elő. Ale behunyja a szemét.
- Nyilvánvaló okból érzésteleníteni nem tudjuk… Egy kis fájdalmat fog érezni. De nem tart sokáig. Minél előbb csináljuk, annál jobb – mondja az asszisztensnő, miközben gyors mozdulatokkal tesz- vesz.
- A lány készen áll, doktor úr, kezdheti.
Az orvos fúj egyet. Aztán nagy nehezen feláll a székből. Égő cigarettáját az asztal szélére teszi. Odamegy a fali csaphoz, és beszappanozza a kezét. Majd egy gyűrött törülközőbe törli, és felhúz egy pár gumikesztyűt. Másik szemüveget tesz fel, és beleváj az élő húsba.
Ale felkiált. Miközben a fémek kíméletlenül turkálnak a belsejében, a fájdalom egyre nyilallóbb, egyre elviselhetetlenebb lesz. A méhéből terjed szét koncentrikus körökben, mint a víz hullámai, amelybe követ hajítottak. A mellkasáig, a nyakáig ér, elárasztja a szemét, az agyát. Egész teste ég és darabjaira hullik. Nem tudja visszatartani a kiáltást.
- Hallgasson, hallgasson, az isten szerelmére! – förmed rá az asszisztens, miközben az orvos Ale zsibbadt kis méhét kaparja a fémkanállal.
- A bugyit azt könnyen letolják, aztán meg pa- naszkodnak a következmények miatt! – morogja az asszisztens, miközben egy zsebkendőt nyom Ale fogai közé, hogy egy hang se jöhessen ki a száján.
Egy bizonyos ponton valószínűleg elájult, mert nem érzett többé semmit. Az asszisztensnő súlyos, fokhagymaszagú keze ébresztette fel, amint pofozgatta.
Az orvos háttal állt neki, amikor lehúzta a gumi- kesztyűt, aztán ismét a cigaretta után nyúlt, amely még mindig ott égett az asztal szélén, majd egy füstfelhőben el is tűnt az alakja.
- Dobd ki! – hallja az asszisztensnek szóló utasítást, aki közben segít neki feltápászkodni. De a hasa görcsben van, és amint feláll, hányásroham tör rá.
- A lavórt, idióta! – kiált az orvos a szoba másik végéből –, azt akarod, hogy összehányja a padlót? Ale látja, hogy az asszisztensnő megragadja a lavórt, amely teli van vérrel, és egy apró, halott kis test úszkál benne. Szeretné visszatartani a hányást, de nem képes rá, kijön belőle, és elsírja magát a halott gyermeke fölött.
. Gondolkoztál volna előbb – mondja az asszisztensnő zsémbes hangon, amelybe ugyanakkor némi gyengédség is vegyül. – Tessék zsebkendő. De most mát szedd össze magad, és menj.
