A héten érkezik a magyar mozikba Freida McFadden The Housemaid thrillerének filmes feldolgozása. A BookTok-kedvenc történetben nincs bárány, csak farkasok vannak. Nina Winchester és férje házába szobalányt keresnek, a pozícióra jelentkező Millie-nek azonban legalább olyan súlyos titkai vannak, mint a háziaknak. Mi húzódik a tökéletes család álcája mögött? És mit rejteget az állásért mindenre hajlandó lány?
Freida McFadden: The Housemaid - A téboly otthona (részlet)
ELŐSZÓ
Ezt a házat én már csak bilincsben fogom elhagyni.
El kellett volna menekülnöm, amíg volt rá lehetőségem. Most már semmit sem tehetek.
Most, hogy a rendőrök itt vannak a házban, és felfedezték, mi van odafent, nincs visszaút.
Körülbelül öt másodperc múlva elkezdik majd felolvasni a jogaimat. Nem tudom, miért nem tették még meg eddig. Talán abban reménykednek, rá tudnak venni, hogy mondjak el nekik valamit, amit nem akarok.
Sok szerencsét hozzá!
Egy fekete hajú, őszülő zsaru ül mellettem a kanapén. Zömök testét arrébb húzza az égetettkaramell-színű olasz bőrülésen. Kíváncsi vagyok, milyen kanapéja van otthon. Az biztos, hogy nem kerül öt számjegyű összegbe, mint ez. Valószínűleg valami ocsmány színű, mondjuk narancssárga, tele háziállatszőrrel, és több szakadással a varrásán. Vajon az otthoni kanapéjára gondol, és azt kívánja, bárcsak neki is ilyenje lenne?
Bár valószínűbb, hogy inkább a padláson lévő holttestre gondol.
– Akkor vegyük át még egyszer! – szólal meg a zsaru a maga vontatott, New York-i módján. Korábban bemutatkozott, de kiment a fejemből a neve. A rendőröknek élénkpiros névtáblát kellene viselniük. Különben hogyan tudná megjegyezni az ember a nevüket egy ilyen stresszes helyzetben? Azt hiszem, nyomozó. – Mikor talált rá a holttestre?
Egyelőre hallgatok, és azon gondolkodom, vajon ez lenne-e a megfelelő pillanat, hogy ügyvédet kérjek magamnak. Nem kellene ajánlaniuk egyet? Kicsit berozsdásodtam ebben a protokollban.
– Körülbelül egy órája – válaszolom.
– Miért ment fel oda egyáltalán?
Összeszorítom a számat.
– Már mondtam. Hallottam egy hangot.
– És…? A tiszt előrehajol, a szeme tágra nyílik. Rövid borosta fedi az állát, mintha ma reggel nem borotválkozott volna. A nyelve kissé kiáll az ajkai közül.
Nem vagyok hülye – pontosan tudom, mit akar tőlem hallani.
Én tettem. Bűnös vagyok. Tartóztassanak le!
Ehelyett hátradőlök a kanapén.
– Ennyi. Ez minden, amit tudok.
Csalódottság suhan át a nyomozó arcán. Megfeszíti az állkapcsát, miközben magában végigveszi a házban eddig talált bizonyítékokat. Azon gondolkodik, vajon elég gyűlt-e össze belőlük ahhoz, hogy rákattintsa a csuklómra azokat a pereceket. Nem biztos benne. Ha biztos lenne benne, már megtette volna.
– Hé, Connors!
Ez egy másik rendőr hangja. Megszakítjuk a szemkontaktust, és felnézek a lépcső tetejére. Egy másik, sokkal fiatalabb rendőr áll ott, hosszú ujjaival a korlát tetejét szorítja. Formátlan, sápadt arca van.
– Connors! – ismétli a fiatalabb rendőr. – Fel kell jönnie ide, most azonnal. Meg kell néznie, mi van itt fent. – Még a lépcső aljáról is látom, hogy az ádámcsutkája megmozdul. – Nem fog hinni a szemének.
I. rész
Három hónappal korábban
EGY
MILLIE
– Meséljen magáról, Millie!
Nina Winchester előrehajol a karamellszínű bőrkanapéján, a lábát keresztbe téve, hogy enyhén kiemelje selymes fehér szoknyája alól kivillanó térdeit.
Nem sokat tudok a márkákról, de nyilvánvaló, hogy minden, amit Nina Winchester visel, fájdalmasan drága.
A krémszínű blúza arra késztet, hogy odanyúljak, és megtapogassam az anyagát, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, ha ezt tenném, semmi esélyem nem maradna arra, hogy felvegyen.
Az igazat megvallva, amúgy sincs sok esélyem arra, hogy felvegyen.
– Nos… – kezdem, gondosan megválogatva a szavaimat. A sok elutasítás ellenére tovább próbálkozom. – Brooklynban nőttem fel. Gyakran végeztem házimunkát másoknál, ahogy az az önéletrajzomból is látszik. – A gondosan összeállított önéletrajzomból. – És szeretem a gyerekeket. Valamint… – Körbepillantok a szobában, kutyás rágójátékot vagy egy macskaalmot keresve. – Szeretem a háziállatokat is?
A házvezetői állás online hirdetésében nem volt szó háziállatokról. De jobb a biztonság kedvéért megemlíteni. Ki ne értékelne egy állatbarátot?
– Brooklyn! – Mrs. Winchester mosolya csak úgy sugárzik. – Én is Brooklynban nőttem fel. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk!
– Azok! – erősítem meg, bár semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Brooklynban rengeteg olyan hőn áhított környék van, ahol egy-egy aprócska sorházért is kész vagyont kell kifizetni. Na, én nem ott nőttem fel. Nina Winchester meg én nem is lehetnénk különbözőbbek,de ha ő azt szeretné hinni, hogy szomszédok vagyunk, akkor én a legnagyobb örömmel hitetem el vele.
Mrs. Winchester egy fényes, aranyszőke tincset a többihez igazít. A haja állig ér, divatos bubifrizurára vágatva, ami nem hangsúlyozza a tokáját. A harmincas évei végén járhat, és más frizurával vagy öltözködéssel nagyon átlagosnak tűnne.
De a jelentős vagyonát arra fordítja, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, amije van. Nem állítom azt, hogy ezt nem tisztelem.
Én pont az ellenkező irányba mentem a megjelenésemmel. Lehet, hogy több mint tíz évvel fiatalabb vagyok a velem szemben ülő nőnél, de nem akarom, hogy fenyegetve érezze magát miattam. Így hát az állásinterjúra egy hosszú, vastag gyapjúszoknyát választottam, amit a turkálóban vettem, és egy fehér, puffos ujjú poliészter blúzt. Fénytelen, szőke hajamat szigorú kontyba fogtam a tarkómon. Még egy túlméretezett és teljesen felesleges teknőckeretes szemüveget is felvettem. Igazi profinak tűnök, miközben egyáltalán nem vagyok vonzó.
– Szóval a munka – folytatja. – Főleg takarításról lenne szó, és némi könnyű étel elkészítéséről, ha nem jelent gondot. Jó szakács, Millie?
– Igen, az vagyok. – A konyhában való jártasság az egyetlen információ az önéletrajzomban, ami nem hazugság. – Kiváló szakács vagyok.
Halványkék szeme felcsillan.
– Ez csodálatos! Őszintén szólva, szinte sosincs jó házi kosztunk. Ciccent. – Kinek van erre ideje?
Lenyelek minden ítélkező választ. Nina Winchester nem dolgozik, csak egy gyereke van, aki egész nap iskolában van, mégis felbérel valakit, hogy takarítson helyette. Még egy férfit is láttam a hatalmas előkertjében, aki a kertészkedést végzi helyette. Hogy lehetséges, hogy nincs ideje arra, hogy ételt főzzön egy ilyen kicsi családnak?
Nem kellene elítélnem őt. Nem tudok semmit arról, milyen az élete. Az, hogy gazdag, még nem jelenti azt, hogy elkényeztetett.
De ha száz dolcsiba kellene fogadnom, arra fogadnék, hogy NinaWinchester el van kényeztetve.
– És Ceceliával kapcsolatban is szükségünk lenne egy kis segítségre teszi hozzá Mrs. Winchester. – Mondjuk elvinni a délutáni óráira vagy a játszótársaihoz. Van kocsija, ugye?
Majdnem elnevetem magam a kérdés hallatán. Igen, van autóm – sőt, jelenleg ez minden tulajdonom. A tízéves Nissanom ott bűzlik az utcán a háza előtt, és jelenleg abban lakom. Minden, amim van, annak a kocsinak a csomagtartójában van. Az elmúlt hónapban a hátsó ülésen aludtam.
Miután egy hónapig a kocsidban élsz, rájössz, milyen fontosak az élet kis dolgai. A vécé. A mosdó. Hogy ki tudd egyenesíteni a lábad, miközben alszol. Nekem ez utóbbi hiányzik a legjobban.
– Igen, van autóm – erősítem meg.
– Kiváló! – Mrs. Winchester összecsapja a kezét. – Természetesen kap tőlünk egy gyerekülést Cecelia számára. Csak egy ülésmagasítóra van szükség. Még nincs olyan súlya, és nem elég magas ahhoz, hogy anélkül is elférjen. A Gyermekgyógyászati Akadémia azt ajánlja…
Miközben Nina Winchester az autósülések pontos magasság- és súlykövetelményeiről fecseg, én egy pillanatra körbepillantok a nappaliban. A berendezés ultramodern, a legnagyobb képernyős televízióval, amit valaha láttam, ami biztos vagyok benne, hogy nagy felbontású, és a szoba minden zugába surround hangszórókat építettek be az optimális hangzás érdekében.
A szoba sarkában egy működőnek tűnő kandalló áll, felette pedig fotók, amelyek bizonyítják, hogy a Winchester család bejárta a fél világot.
Amikor felpillantok, látom, hogy az őrülten magas mennyezeten egy káprázatos csillár ragyog.
– Nem gondolja, Millie? – teszi fel a kérdést Mrs. Winchester.
Pislogok. Megpróbálom visszapörgetni az emlékeimet, hogy rájöjjek, mit kérdezett az imént. De fogalmam sincs.
– De, úgy gondolom? – felelem.
Bármibe is egyeztem bele, nagyon boldoggá tettem vele.
– Nagyon örülök, hogy ön is így gondolja.
– Abszolút – erősítem meg, ezúttal határozottabban. Leteszi, majd újra keresztbe teszi kissé zömök lábait.
– És persze – teszi hozzá. – Beszélnünk kell még a bérről is. Látta az ajánlatot a hirdetésemben, ugye? Elfogadható ez önnek?
Nyelek egyet. A hirdetésben szereplő összeg több mint elfogadható. Ha rajzfilmfigura lennék, mindkét szemgolyómon dollárjelek jelentek volna meg, amikor megláttam a hirdetést. Habár ugyancsak a pénz volt az, ami majdnem megakadályozott abban, hogy jelentkezzek az állásra. Az, aki ennyi pénzt kínál, és egy ilyen házban él, sosem venne fel egy hozzám hasonlót.
– Igen – préselem ki magamból. – Megfelel.
Felhúzza a szemöldökét.
– És ugye tudja, hogy ez egy bentlakásos állás?
Azt kérdezi tőlem, nem bánom-e, ha meg kell válnom a Nissanom hátsó ülésének pompájától?
– Persze. Tudom.
– Mesés! – Megigazítja a szoknyája szegélyét, és feláll. – Akkor készen áll a nagy túrára? Hogy lássa, mi vár önre?
Én is felállok. A magas sarkújában Mrs. Winchester csak néhány centivel magasabb, mint én a lapos cipőmben, de úgy érzem, mintha sokkal magasabb lenne.
– Örömmel.
Aprólékos részletességgel vezet végig a házon, olyannyira, hogy már attól félek, rosszul értelmeztem a hirdetést, és ez a nő valójában egy ingatlanügynök, aki azt hiszi, meg akarom venni a házát. Gyönyörű ez a ház. Ha négy-ötmillió dollár égetné a zsebemet, meg is venném. A földszinten ott az a hatalmas nappali egy frissen felújított konyhával, az emeleten található Winchesterék tágas hálószobája és a lányuk, Cecelia szobája, Mr. Winchester otthoni irodája, és egy vendégszoba, ami olyan, mintha Manhattan egyik legjobb szállodájából került volna ide.
Mrs.Winchester drámai szünetet tart a legutolsó ajtó előtt.
– És itt is van… – Kitárja az ajtót. – A mi kis mozink!
Ez egy igazi mozi közvetlenül az otthonukban: a földszinti túlméretezett tévén túl. Ebben a szobában több sor stadionülés kapott helyet, szemben pedig egy padlótól a mennyezetig érő hatalmas képernyő. Még egy popcorngép is van a szoba sarkában. Egy pillanat múlva észreveszem, hogy Mrs. Winchester engem néz, és a reakciómat várja.
– Hűha! – jegyzem meg, remélhetőleg megfelelő lelkesedéssel.
– Hát nem csodálatos? – Megborzong az örömtől. – És egy teljes filmkönyvtárunk van, amiből válogathatunk. Természetesen az összes szokásos csatorna és streaming szolgáltatás is megvan.
– Természetesen – válaszolom.
Miután elhagyjuk a szobát, a folyosó végén egy utolsó ajtóhoz érünk. Nina megáll, keze a kilincsen időzik.
– Ez lenne az én szobám? – kérdezem.
– Olyasmi… – Elfordítja a kilincsgombot, ami hangosan nyikorog.
Akaratlanul is feltűnik, hogy ennek az ajtónak a fája sokkal vastagabb, mint a többié. Az ajtónyílás mögött egy sötét feljárót látok.
– A szobája az emeleten van. Van egy kész padlásszobánk is.
Ez a sötét, keskeny lépcsőház valamivel kevésbé csillogó, mint a ház többi része – tényleg belehalnának, ha beraknának ide egy villanykörtét? De persze én csak egy alkalmazott vagyok. Nem várhatom el, hogy annyi pénzt költsön a szobámra, mint a házimozira.
A lépcső tetejéről egy kis keskeny folyosó nyílik. A ház első emeletével ellentétben itt vészesen alacsony a mennyezet. Nem vagyok magas, mégis szinte úgy érzem, le kell hajolnom.
– Van egy saját fürdőszobája. – Biccent a bal oldali ajtó felé. – És ez itt az ön szobája.
Kinyitja az utolsó ajtót. Odabent teljesen sötét van, amíg meg nem ránt egy zsinórt, és ekkor világosság támad.
A szoba aprócska. Erre nem lehet mást mondani. Nemcsak hogy kicsi, de a mennyezet ferde, követve a ház tetejét. A túlsó oldala körülbelül a derekamig ér. A Winchesterék hálószobájában lévő hatalmas franciaágy, valamint a hozzá tartozó szekrény és gesztenyebarna fésülködőasztal helyett ebben a szobában egy kis egyszemélyes ágy kapott helyett egy alacsony könyvespolccal meg egy kis komóddal, amelyet két, a mennyezetről lelógó csupasz izzó világít meg.
Ez a szoba szerény, de nekem nincs vele gondom. Ha túl szép lenne, biztos, hogy esélyem sem lett volna erre az állásra. A tény, hogy ez a szoba ilyen egyszerű, azt jelzi, hogy talán elég alacsonyak az elvárásai ahhoz, hogy legyen egy icipici esélyem. De van még valami más is ebben a szobában. Valami, ami zavar.
Fotó: Freida McFadden: Facebook
