Megjelent Fábián Janka sokak által várt új regénye, A békeidők szerelmesei. A 19. század végén járunk: virágzik Balatonfüred, elkészült a Gyógyszalon, ahol nemcsak bálterem, de könyvtár is van. A fürdőtelep fő vonzereje továbbra is az évről évre megrendezett Anna-bálok sora, amelyeken szerelmek szövődnek, konfliktusok robbannak ki. Györöky Ilka és családja most is tevékeny résztvevői Balatonfüred életének, sorsuk összefonódik a település sorsával, a „boldog békeidőknek” nevezett korszakra nem hiába tekintenek majd fájdalmas-édes nosztalgiával. Olvass bele!
Fábián Janka: A békeidők szerelmesei (részlet)
1. fejezet
Balaton-Füred, 1879 ősze
A főszezon már hetekkel ezelőtt véget ért, és a Deák sétányon már a platánfák lehullott, színes leveleit sodorta a szél. A hullámok is fodrozódtak, és a nyaralók ricsaja nélkül jól lehetett hallani a tőkés récék elégedett hápogását. Szép őszi nap volt, amit az utóbbi hetek esős, ködös időjárása után néhányan igyekeztek kihasználni. Ebéd után többen is egymásba karolva, vagy éppen magányosan sétáltak a tóparton, a tiszta időben a túlpart vagy a Tihanyi-félsziget látványában gyönyörködve.
Georg és András, a mostohafivérek, akik a korkülönbség ellenére az évek során nagyon megkedvelték egymást, és ha tehették, minél több időt töltöttek együtt, szokásuk szerint a Kisfaludy gőzös érkezésére vártak a kikötőben. Ez inkább András kedves időtöltése volt – ő a fejébe vette, hogy hajóskapitány lesz, és minden alkalmat megragadott, hogy felosonjon a fedélzetre, és az álló járművön átvizsgálja a jól ismert alkatrészeket, meghúzza a köteleket, megfogja a kormányt. A kapitány, aki kedvelte az eszes és a hajózás iránt lelkesedő fiút, megengedte neki mindezt, sőt, néha még egy-egy útra is elvitte magával, és olyankor – András legnagyobb boldogságára – néha valóban átengedte neki az irányítást. Ezúttal a bátyja, Georg is Andrással tartott, és egy cigarettát elmélyülten szíva, elgondolkodva bámult a kikötő melletti kis öböl felé.
– Láttad azt a fickót? – kérdezte az öccsét, aki ebben a pillanatban lépett mellé a korláthoz. András is az öböl felé fordította a tekintetét, és bólintott.
– Igen. Már a parton is feltűnt. Nem idevalósi, az biztos. Közvetlenül a parton egy magas, furcsa öltözékű úriember álldogált, és karba tett kézzel, átszellemült arccal, kitartóan bámulta a tavat, vélhetően már igen hosszú ideje, akár órák óta. Mikor a gőzös befutott, és a parton sétálók, bámészkodók mind azt bámulták, a titokzatos férfi csupán egy futó pillantást vetett rá.
Úgy méregeti a Balatont, mintha meg akarná venni – mormolta Georg, mire András elnevette magát.
– Lehet, hogy egy külhoni milliomos… de a Balaton nem eladó!
– Reméljük! – Georg megvonta a vállát. – Mit gondolsz, milyen nemzetiségű lehet? Angol talán?
András alaposan végigmérte a férfit. A ruházata valóban különös volt, senki sem hordott hasonlót errefelé, de még a fővárosban sem. Sötétkék, vastag felöltőt viselt, ugyanolyan színű sapkát, hófehér flanelnadrágot, és mindezt vastag talpú, sárga cipő egészítette ki. A szájában nagy méretű fapipa fityegett, amit néha megfogott, kivette, és lassan kifújta a füstöt. Magas termetű volt, karcsú és izmos, a haja és a pofaszakálla vörös.
– Szavamra, én is erre fogadnék – mondta a fiatalabb fiú. – Úgy fest a fickó, mint az egyik kalandregényemben az angol tengeri medve illusztrációja. Mintha csak a könyv lapjairól lépett volna le!
– Menjünk oda hozzá, szólítsuk meg! – indítványozta Georg.
– Jó, de mi van, ha csak angolul beszél?
– Alfredtől tanultunk néhány szót. Köszönteni tudjuk, aztán majd németül folytatjuk. Németül csak ért…
András ismét megvonta a vállát, de megfordult, és elindult az öböl felé. A bátyja követte, ám időközben az ismeretlen bámészkodó eltűnt.
– Nocsak! – Georg megállt, és keresztbe fonta a karját. – Olyan hirtelen lépett le, ahogyan megjelent…
– Talán észrevette, hogy oda akarunk menni hozzá, és nem tetszett neki a dolog – morfondírozott András. – Lehetséges, hogy valami rosszban sántikál?
– Majd kiderül – felelte az idősebbik fiú. – Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára láttuk itt ezt az alakot.
Ebben igazuk is volt. A rejtélyes angol (valóban angol volt, ahogyan a következő napokban kiderült) nemsokára Veszprémben bukkant fel, ahol felkeresett több fa- és vaskereskedést, majd a nyelvi nehézségek miatt kissé körülményesen, de érdeklődött a nyersanyagok ára, elérhetősége iránt.
– Állítólag hajógyárat akar itt gründolni – újságolta Péter az ebédlőasztalnál az álmélkodó családnak. – Écsytől tudom, hogy az új angol konzul hívta ide, aki szintén eltöltött itt egy kis időt néhány hete.
– Akkor ez gyorsan ment – jegyezte meg – Ezek az angolok nem vesztegetik az időt… no de hajógyárat? Hová? Nem fogja tönkretenni a mi gyönyörű tájunkat? – tette hozzá aggodalmas arckifejezéssel.
– Nem hiszem, hogy olyan monumentális üzemet építene ide, amilyenek mondjuk Budapesten is vannak – nyugtatta őt Olivér. – Inkább csak afféle műhelyről lehet szó…
Amúgy pedig én nem bánnám, ha több vitorlás szelné a Balatonz. Valamikor volt itt egy Yacht Klub is, tehetős mágnás tagokkal…
– Igen, igen – bólogatott Péter. – Egy Batthyány és egy Széchenyi* alapította, de nem sokáig létezett. Méregdrága volt a tagság, a hajókról nem is beszélve. Széchenyié is sokáig elhagyatottan ringatózott egy öbölben, aztán többen összefogva megvették, és azóta használják. De igaz, ami igaz, az utóbbi években mintha teljesen eltűntek volna a vitorlások, pedig milyen szép látványt nyújtottak a tavon!
– És ha itt gyártják őket, biztosan olcsóbbak is lesznek… valamivel – tette hozzá Olivér.
András, aki mindeddig csillogó szemmel hallgatta őket, megszólalt:
– Akkor esetleg mi is vehetünk egyet?
A többiek kezében megállt a kanál, és mind rábámultak.
– Azért annyival nem lesznek olcsóbbak, fiam – Péter a fejét csóválta. – És különben is… mit kezdjünk mi egy vitorlással?
– Én éppenséggel tudnék vele mit kezdeni – mormolta András csalódottan. – Szívesen megtanulnám irányítani, ahogyan a gőzhajót is.
– A mi kis tengerészünk – mosolygott Ilka, majd Péterhez fordult. – Ő éppen olyan lelkes, ha hajózásról van szó, mint te, amikor a fotografálásról. A te érdeklődésedben meg inkább a nevelt fiad osztozik – nézett Georgra.
Valóban, Adél előző házasságából származó fia volt az, aki mindenhová követte nevelőapját a fotográfus-felszerelésekkel, és buzgón tanulta tőle a mesterség csínját-bínját.
Eleinte András is mindig velük tartott, ám ő az utóbbi időkben elmaradozott. Ő inkább Keöd kapitány sarkában járt, és nem győzte faggatni a hajózással kapcsolatos kérdéseiről. A kapitány pedig türelmesen okítgatta, hiszen ő is a balatoni gőzös szerelmese volt. Ha pedig most tényleg épül egy hajógyár valahol a füredi parton, az mindkettőjük számára óriási esemény és lehetőség lesz.
– A vitorlások ára valóban inkább a mágnások zsebéhez van szabva – jegyezte meg Olivér. – Még ha itt gyártják őket, akkor is. De az lehetséges, hogy valami vitorlával felszerelt csónakot még mi is be tudunk szerezni. Persze csak akkor – emelte fel a mutatóujját –, ha óvatos leszel a nyílt vízen, A fiatalok mostanában egyre vakmerőbb sportokat űznek. Meggyőződésem, hogy ez azért van, mert nincsenek háborúk, és ezért ily módon keresik a veszélyt és a kalandot, amire ebben a korban valamilyen formában szükségük van.
Rövid csönd állt be az ebédlőben, csak a kanalak csörgése hallatszott. Végül Ilka szólalt meg újra.
– Nos, lehet, hogy így van, kedvesem, de én amondó vagyok, hogy inkább vitorlázzunk, mint háborúzzunk, és ezzel, gondolom, mindenki egyetért a körünkben. Most pedig – a mögötte tébláboló cselédlányhoz fordult –, Rózsi fiam, feltálalhatják a második fogást, kérem.
Az idegen úriember, Richard Young és a társa, akit magával hozott Angolhonból, valóban nem vesztegették az időt – miután Écsy fürdőigazgató a tihanyi apáttal, Simon\sigmonddal egyeztetve kijelölt számukra egy helyszínt a kikötőtől nem messze (nagyjából ott, ahol Andrásék látták őt bámészkodni),* nyomban meg is kezdték a kezdetleges kis műhely felépítését. A fát a közeli erdőkből rendelték, az egyéb nyersanyagokat pedig Veszprémben vásárolták. Munkásokat is béreltek, akikkel egyelőre kézzel-lábbal próbálták megértetni, mit szeretnének. Kiderült, hogy nem tudnak németül sem, így a veszprémi és füredi polgársággal és előkelőségekkel sem igazán tudtak kommunikálni – hiszen ők meg nem beszélték az angol nyelvet.
– Kár, hogy nincs most itt nálunk a rokonom, Teasdale Alfred – mondta András, miközben szórakozottan egy követ rugdosott. Az angolok építkezése körül mindig sok kíváncsiskodó helybéli suhanc téblábolt, arra várva, hogy néhány krajcárért kisebb megbízatásokat teljesítsenek. András is mindennap kijött ide, és folyton próbált Young közelébe férkőzni, ám ez nem volt annyira egyszerű feladat.
– Miért, hol van a rokona, úrfi? – érdeklődött egy szurtos arcú parasztgyerek. – Nem tud írni neki, hogy jöjjön ide?
* Gróf Batthyány Ödön és gróf Széchenyi Béla.
* A mai Vitorlás étterem helyén.
