1137-ben a 13 éves Akvitániai Eleonóra bosszút esküszik a francia király, VI. (Kövér) Lajos ellen, aki sejtése szerint meggyilkoltatta szeretett apját, X. Vilmost, Akvitánia hercegét. Hozzámegy a frissen trónra lépő, tapasztalatlan VII. Lajoshoz, hogy Franciaország királynéjaként aláássa a Capet-ház hatalmát, és kiderítse, ténylegesen kinek állt érdekében az apja és az időközben szintén elhalálozott francia király megöletése. Ebben a nyomozásban nagy segítségére vannak az akvitániai macskák, a hírhedt kémhálózat mindenhová befurakodó ügynökei is.
Urturi nagyszabású, 12. századi történelmi víziójában egymást érik a szenvedélyes szerelmi és hatalmi csatározások, a valódi, nem kis emberáldozattal járó várostromok, ahogy a vérfertőző kapcsolatok és az erőszakos, kegyetlen kínzások sem mennek ritkaságszámba.
A nagy fordulatszámon pörgő cselekmény középpontjában azonban mindvégig az elszánt és merész Eleonóra áll, korának különös és különleges asszonya, aki a francia királytól való válása után az angol trón királynéjaként is zavarba ejtően kitűnt erényeivel, befolyásával és tetteivel a középkor férfiak uralta világában. A fehér város-trilógia írója új történelmi thrillerje egyszerre vérfagyasztó és vérpezsdítő mestermű. Az Akvitánia 2020-ban elnyerte a legjobb regénynek járó, nagy presztízsű spanyol Premio Planeta-díjat.
Eva García Sáenz de Urturi: Akvitánia (részlet)
Fordította: Mester Yvonne
Bordeaux, 1137
Egy dolog hozzámenni legádázabb ellenséged örököséhez; az ember szíve tele van nehezteléssel, bosszúvággyal, s úgy érzi, terveit az előre nem látható események s a késleltetés ellenére is végre kell hajtania.
S megint egy másik, hogy az esküvődön a vőlegényed úgy dönt, hogy halálos gyűlölettel viseltetik majd irántad.
Mindenesetre így kezdődött a mi gyűlöletről, szerelemről, gyűlöletről és szerelemről szóló történetünk, amely életünk több évtizedét végigkísérte. Bár Lajossal mi ezt nem tudtuk és nem is akartuk másképp csinálni.
Nálam egy évvel fiatalabb húgom, Aelith a Szent András-templom előtt besurrant hozzám a hintómba, mielőtt kiszálltam volna.
– Mindent elterveztem, Lía. A folyó mellett vár ránk egy bárka. Onnan délre menekülünk – jelentette ki diadalmasan, az izzadt homlokára tapadt, csapzott hajjal.
Virágkoszorúja csálén állt, s jellegzetes sötét hajfonata most is olyan kócos volt, mint máskor.
– Miről beszélsz? – kérdeztem a fogam közt. – Egész Franciaország és Akvitánia a jöttömre vár.
– Még időben vagyunk, nem kell feleségül menned a Capethez! – erősködött.
Aelith betörhetetlen volt, de még nagyon gyerek, és nálam is makacsabb.
Légvárai mindig bajba kevertek bennünket; azóta így volt ez, hogy a kiságyban együtt játszottunk.
– Nem igaz, Aelith, nincs már idő semmi ilyesmire. És nem áll szándékomban minden egyes lépésem után meghátrálni.
– Dehát te nem is akarsz férjhez menni!
– Aelith – szakítottam félbe határozott mosollyal. – Édes Aelithem, apa halála óta minden megváltozott. Alkalmazkodnunk kell a helyzethez, méghozzá nagyon hamar. Most már férjes asszony leszek, és rajtam áll Akvitánia jövője. És neked is fel kell már nőnöd; szó sem lehet menekülésről, hiszen népünk megkívánja az erőnket és a jelenlétünket. Ma te leszel a szemem és a fülem, ahogy arra Adamar és Astrolabio megtanítottak bennünket. Az egész udvar betért már a katedrálisba?
Húgom megigazgatta fején a koszorút, hogy úgy fessen, mint a többi hölgy. Ám ez sehogy sem sikerült neki, és én titkon büszke voltam rá.
– Hugo bácsi a báróinkkal együtt vezeti a küldöttséget. Szinte mindenki megjelent, de azért akadnak, akik nem jöttek el, főleg a gascogne-iak közül. Az öreg Astrolabio pedig összeszedte a holmiját, és el sem búcsúzott senkitől. Túlságosan is hűséges volt apához, és szentimentálisabb alkat, semhogy képes volna elviselni a fájdalmat, amiért ilyen rövid időn belül mindkettőtöket elveszített. Ő és Cercamon vigasztalanok apa halála óta.
Az örökmozgó Cercamon, apa trubadúrja szívhez szóló planh-t komponált a temetésre, de képtelen volt előadni.
Egy korszak véget ért; az akvitániai udvar, amelyben felnőttem, a szemem láttára foszladozott szét.
Ám ott várt rám a jövő a gyönyörű falak között; s miután azon a fullasztó reggelen kiszálltam a hintóból, és meghallottam a zajos akvitániaiak ujjongását – akik arra számítottak, hogy a legnagyobb üdvrivalgás közepette búcsúztatják hercegnőjüket –, felkészültem rá, hogy megismerjem jövendőbeli férjem.
Megpillantottam Franciaország örökösét belépni a templomba; a főoltár felé haladt az aprócska Suger oldalán, aki a padok közt vezette. Ekkor ért az első nagy meglepetés Lajos részéről, amelyet később még oly sok követett.
Aránytalan párost alkottak. Suger a derekáig ért, s kezét vőlegényem övén nyugtatta. Egyetlen szál haj sem fedte a kis szerzetes dinnyefejét. Dülledt békaszeme volt, s ezernyi színnel hímzett zöld miseruhát viselt. Nem igazán illett a holmi egy szigorú bencés szerzeteshez, de parasztok fia volt, akik egész életükben a Saint-Denis körüli mezőket művelték, ő pedig királyokat nevelt; igazán bocsánatos bűn volt a részéről egy kis hivalkodás a pompás szertartás alkalmából.
A Gyermekkirály fejét bíbor fátyol borította; informátoraim, az akvitán macskák már beszámoltak róla, hogy egyetlen évszak alatt nyúlt meg ennyire.
Mialatt az auvergne-i zöld búza kiszőkült, és betakarításra készen állt, ő gyermekből robusztus fiatalemberré érett.
Azt hiszem, ideje szót ejteni az akvitán macskákról.
Fontos szerepet játszanak ebben a történetben; majd később fény derül rá.
Most azzal kezdeném, hogy beismerem, az egész keresztény világban sokat meséltek a tűz melegénél az akvitán macskákról, ám valójában kevesen hittek a létezésükben, s ők épp ezt használták ki. Legnagyobb erényük az volt, hogy csak az olyasfajta legendákban szerepeltek, mint a bretonok Arthur királya vagy a franciák óriás Isoréja.
Már akkor kiválasztották őket, amikor négykézlábra álltak, és sokkal többek voltak Akvitánia hercegének kémeinél. A megfigyelésben, leselkedésben és szaglászásban járatos balkezes fiúk és leányok közül kerültek ki, s azokra esett a választás, akik a bonyolultabb helyzetekben elég diszkrétnek és leleményesnek bizonyultak.
Azzal az ürüggyel, hogy kedvemre szeretném formálni jövőbeli otthonomat, hetekkel korábban istállófiúk, pohárnokok és szakácsok egész seregét küldtem a párizsi Palais de la Citébe. Köztük jó sok akvitán macskát is.
Mind közül a legbátrabb, maga Adamar, aki járatos volt a poitou-i raguk készítésében, valamint a különféle gyógynövények – és a nem annyira gyógyító erejű füvek – kotyvasztásában, beszivárgott a konyhába, minden kastély lelkébe, ahol a pletykák is fortyogtak. Joviális matrónaarca miatt oly ártalmatlannak tűnt, hogy végül mindenki elsírta neki az összes bűnét és bánatát. Ő volt az első, aki elküldte nekem a beszámolóit, amelyekben nem túl megnyugtató hírekkel szolgált a kövér királyról.
Adamar valójában apai nagyanyám, Filippa törvénytelen húga volt, az akvitán macskák árnyékában meghúzódó mátriárka.
Születéstől fogva mellém rendelték szoptatós dajkának, és mindig is anyám helyett anyám s nagyanyám helyett nagyanyám volt.
Soha egyetlen zord gesztust nem tapasztaltam részéről; semmi olyat, amilyenben anyám részesített, akinek arcán kimerevedett a nemtetszés grimasza, ahányszor csak rám nézett; mintha már a puszta létem is sértő lett volna számára.
Hamar megértettem, hogy hamvába holt vállalkozás részemről az anyai szeretet hajszolása. Ő már a fogantatásom pillanatában úgy döntött, hogy nem szeret engem, anélkül, hogy egyáltalán lehetőséget adott volna magának arra, hogy megismerjen. Legádázabb ellenségem méhéből születtem; hála az égnek, a kezdetektől fogva olyan szövetségesekkel számolhattam, mint apám, Raj vagy a drága Adamar.
Ők tudták, hogy kisbabaként képtelen vagyok megvédeni magam; ezért gondoskodtak arról, hogy zsenge korom óta felvértezzem magam a szükséges készségekkel. Talán megsejtették, hogy hamarosan egyedül maradok az árral szemben. Heves védekezésük némiképp oldotta a mindennapos kárt, amelyet anyám irántam táplált gyűlölete okozott. Két család kereszttüzében nőttem fel, és ez megkeményített a későbbi konfliktushelyzetekben.
Idejekorán megértettem, hogy minden élethelyzet alapvetően egy dologra zsugorodik: az erőforrásokért folytatott küzdelemre.
Márpedig én igen értékes erőforrásnak számítottam, már a bölcsőtől fogva.
Olyasvalakinek, akit sokan megpróbáltak birtokba venni, zsákmányul ejteni, lecsapolni s kifosztani, hogy megszerezzék, amire olyannyira vágytak.
Gazdagságra, hatalomra és óriási területekre. Egész életemben az jelentette a legnagyobb kálváriát és veszélyforrást, a legszörnyűbb átkot számomra, ami születésemtől fogva megilletett.
Senki sem bocsátotta meg.
És soha senki a legcsekélyebb könyörületet sem érezte irántam, midőn meg akart fosztani a jussomtól.
És most ott sorakoztak előttem mind: a szövetségeseim és az ellenségeim. A magaméi és az idegenek.
Anyai nagybátyám, Hugo de Châtellerault szívélyes, módszeres ember. Várnagyom, Saldebreuill és a többi vazallusom: Mauleón, Lusignan, Ventadour…
Poitiers-i Rajmund nem volt ott; távolléte hatalmas űrt jelentett.
Hiányzott Raj.
De ha jelen lett volna, talán nincs is erőm apám hűséges alattvalója, Geoffroy de Loroux bordeaux-i érsek felé lépkedni, aki a friss kakukkfűágakkal díszített oltár előtt várt reám. Pogány szokásaink szerint – amelyeket még a Római Anyaszentegyháznak sem sikerült kitépnie a lelkünkből – ez a növény tartós szeretetet és ellenállást biztosított számunkra a nehéz időkben. A fekete bodza mutatós kis virágait is odahelyeztettem az oltárra, amelyek megnyugtatták a holtak lelkét;
azt szerettem volna ugyanis, ha nagyapám, apám és valamennyi ősöm megkíméli a lelkiismeretem aznap.
Ott állt előttem a Capet; széles vállal s hosszú, szőke hajjal, amit nyolcéves korom óta utáltam. Suger úgy lebbentette fel arcáról a fátylat, mintha egy értékes függönyt húzott volna el. És a mosoly helyett – amelyet előző nap úgy begyakoroltam – óhatatlanul is döbbenet ült ki az arcomra.
„De hát hogyan lehetséges ez?”, suhant át agyamon a gondolat; nem emlékszem, vajon a düh vagy a tehetetlenség diktálta, vagy mindkettő egyszerre.
A Gyermekkirály volt a kéziratfestő, aki meggyóntatott engem; aranyos szeme és hegyes kis szakálla nem hagyott kétséget bennem. Hát persze, francia szakálla volt; hogyan is siklott el a figyelmem e kis részlet felett ott, a hamis gyóntató előtt? Akvitániainak véltem, oly finom akcentussal beszélte az oc nyelvet. Île-de-France-ban nem méltóztatták elsajátítani a nyelvünket; legalábbis ezt hitették el velem.
A szemembe nézett; tudta, ki vagyok. Nem tükröződött meglepetés az arcán; komoly ünnepélyességgel várta a reakcióimat.
De hát hogyan is reagálhattam volna egész Akvitánia figyelő tekintete s az ötszáz, testőrséget alkotó lovag szeme előtt, akikkel a kövér király meg akart félemlíteni. Azzal, hogy beleegyezett a bordeaux-i esküvőbe, már megnyertem az első csatát. Feldíszített vazallusainak csoportja üres demonstrációja volt csupán annak a hatalomnak, amely immár megingott előttem.
Erre a fordulatra azonban nem számítottam. De nem ám.
Lajos, jövendőbeli férjem tisztában volt a terveimmel, mert én magam gyóntam meg neki őket.
Nem volt hát többé manipulálható bábu a kezemben.
Fotó: Európa Könyvkiadó
