Erdős Virág regényt írt. A Kalocsában megismerhetjük Lilit, aki fiatal lányként szerencsét próbál a Budapest nevű bolygón. Abszurd, groteszk, vicces és szívszorító jelenetekben követhetjük végig a kalocsai lány felnőtt életét, aki szeretne végre otthon lenni valahol.
Erdős Virága első regénye a Magvető kiadó gondozásában jelenik meg február 20-án, a kötetet 25-én mutatják be a Magvető Caféban, a szerzővel Turi Tímea fog beszélgetni. Nálunk már most elolvashatsz egy részletet a könyvből: ebben az irodaház konditermében tekerő három nő idézi fel legkedvesebb kolléganőjük sajnálatos helyzetét, aki valósággal megfőtt az infraszaunában. Vagy mégsem? Erdős Virág regényében minden lehetőség adott.
Erdős Virág: Kalocsa (részlet)
2.
– Még mindig ott a sárga szalag, figyelitek?
– Ja. Rátették a hatósági pecsétet, és csá.
– Mi meg közben jövünk-megyünk…
– Kerülgetjük…
– Tekerünk, mint az őrült…
– Pedálozunk végkimerülésig…
– Hajtjuk magunkat, mintha mi sem történt volna…
Az irodaház alagsorába bezsúfolt, belső használatú konditeremben három nő tekert lifegő kabalaállatkákkal teleaggatott fitneszkerékpárokon.
A félhomályos helyiségben itt is, ott is szürke ponyvával letakart, üzemen kívüli kondigépek várakoztak, mint a türelmes kísértetek.
A sarokban egy sárga rendőrségi szalaggal körbetekert infraszauna-kabin állt, az ajtaján hatósági pecsét.
Késő délután volt, ilyenkor rendszerint már csak hárman voltak idelent: Szofi, akinek ősz tincs volt a frufrujában, Vivi, akinek piercing volt a köldökében, és Bogi, aki olyan akart lenni, mint ők.
A nők, miközben elmélyülten beszélgettek, megállás nélkül, lázasan tekertek, és összeszokott csapatként, fegyelmezetten követték az edzéstervet.
– Az életben nem fogok többé szaunázni, az hétszentség!
– Hányszor kértem! Könyörögtem, hogy ne vigye túlzásba!
– Rettenetes. Akárhányszor odanézek…
– Csodálod? Egy eleven koporsó!
– Benne szegény kicsi drágám utolsó, forró leheletével!
– Belegondolni is szörnyű!
– Valósággal… megfőtt szegény – mondta Vivi, és egy darabig némán tekertek tovább.
– Ti egyébként tudtátok róla? – törte meg a csendet Szofi.
– Nem mondod! – döbbent meg Bogi.
– Na, álljon meg a menet! – csattant fel Vivi, mire mindhárman abbahagyták a tekerést.
– Engem nem zavar az ilyesmi, tudjátok nagyon jól – jegyezte meg sietve Szofi –, de azért…
– Nekem rögtön gyanús volt! – jelentette Bogi szolgálatkészen.
– Látja azt az ember, tudjátok, hogy van – mondta Szofi, és szemrehányóan fordult Vivi felé. – Neked például sose tűnt fel?
De Vivi ellenállt.
– Kizárt! Ha lett volna valami zűr vele, arról én tudnék – vágta rá, mire mindhárman újra tekerni kezdtek.
– Szégyellte – közölte váratlanul Szofi.
– Nyilván! – hagyta rá Vivi.
– Sokan szégyellik! – szállt be a kórusba Bogi.
– Hülye lett volna nagy dobra verni!
– Inkább próbált szegény elvonulni a világ elől…
– …a problémák elől…
– …a realitások elől!
– Még szép! Csórikám képtelen volt megemészteni, hogy… – Vivi hirtelen Bogira támadt. – Miért, te talán képes lettél volna rá?
– Én? – Bogi összerezzent a gondolatra.
– Kitaszítva a nagyvilágba, egyedül, mint az ujjam, pasi nélkül, minden nélkül, tapasztalatlanul és…
– …inframániásan…
– …fényévekre mindentől, ami odáig az életet jelentette a számára…
– Szerintem ide is csak a szauna kedvéért járt le – dobta be a közösbe Bogi.
– Így is van. Ott legalább kis időre egyedül lehetett…
– …a bánatával…
– …meg az emlékeivel!
– De azért ez iszonyú. Hogy pont ez lett a veszte szegénykének.
Boldog borzongással tekertek tovább.
Bogi hirtelen megállt, és döbbenten meredt az infrakabin csukott ajtajára.
– Uramisten! Azt nézzétek!
– Mit?
– Kinyílt az ajtó! Ahogy az előbb így hirtelen odanéztem…
– Mi nyílt ki, kisbogár? – csattant fel Vivi. – Az infra?
– Megőrültél? Belülről? – csatlakozott Szofi.
– Hát már hogy a francba nyílhatott volna ki?! Ott a pecsét, látod! Képzelődsz, Bogikám.
– Ne bántsd már! – mondta Szofi negédesen, és Bogihoz fordult: – Én megértelek, drágám! Mindnyájan szeretnénk, ha egyszer megtörténne a csoda. Odapillantunk, kivágódik az ajtó, és épen és egészségesen kilép rajta ő, a szimpatikus jövevény, a legjobb barát, és legkedvesebb kolléganő, akit mindnyájan annyira szerettünk…
– Te speciel utáltad, drágám, azért legyünk őszinték – jegyezte meg Vivi.
– Én? Már hogy utáltam volna? – méltatlankodott Szofi. – Kicsit idegesített a folytonos rajongása, ahogy valósággal istenítette Endrét, a saját tulajdon főnökét, egy par excellence házasembert! Mégiscsak visszataszító, nem? De hogy utáltam volna, azért az túlzás. Hányszor próbáltam a lelkére beszélni, hogy térjen végre észre, hogy fújja ki az orrát, törölje le az arcáról az elkenődött szemfestéket, és vesse ki végre a szívéből azt a ronda, szőrös embert… de hiába. Egyfolytában tette magát, röpködött, affektált, tűzpiros szandiban meg köldökig kivágott spagettipántos ruciban szaladgált… Gyereket akart tőle, nekem elárulta – suttogta bizalmasan.
– Gyereket?! Micsoda ötlet! – igyekezett Bogi.
– Ja! – affektált Vivi. – Hányszor mondta! De hányszor! Vivikém, aszongya, ha engem ez az Endre elvesz, én szülök neki egy akkora, de akkora babát!
– Ő meg persze le se szarta – szögezte le Szofi. – Nem számít annak az égvilágon semmi! Csak az eladott példányszám…
– …meg az anyja…
– …meg az a hideglelős, hipochonder felesége.
– Rálőcsölte a legmacerásabb cikkeket, és annyi.
– Ugráltatta éjjel-nappal…
– Ezt kopizd be, azt töröld ki…
– Fizu alig, szabi semmi…
– Széthajtotta, aztán persze…
– Nem csoda, hogy szegény drágám maga alatt volt! Hogy önértékelési zavarai meg táplálkozási problémái voltak! Egyszer szállok le az Astoriánál, benézek a Mekibe, és atyaég. Tudjátok, mit láttam? – kérdezte bizalmaskodó hangon Szofi.
– Na.
– Ott ült szegény az ablak mellett, kisírt szemekkel, magába zuhanva, egy szál loncsos pamutkardigánban, smink nélkül, meg minden nélkül…
– Úristen! – kapott a szívéhez Bogi.
– És tudjátok, mit evett? Hamburgert! Baconosat! Ekkora szalonnák lógtak ki a száján!
– Te jó ég!
– Nyilván öngyilkos akart lenni – állapította meg fájdalmas empátiával Vivi.
– Világos! – kontrázott Bogi.
– Sőt!
– Sőt? – Vivi szeme felcsillant.
– Nem azért mondom, de szerintem ez az ominózus infrás affér sem egészen úgy történt, ahogy azt az idióta HR-esek megpróbálták beadni nekünk! – vetette fel Szofi.
– Nem?
– Hát persze hogy nem!
– Hogy érted?
– Most gondold csak el. Üldögélsz odabent, relaxálsz, lazítasz, a tavaly előtti fürdőruhádra meg a végsőkig felajzott verejtékmirigyeidre gondolsz, szinte érzed, ahogy a gigantikus méretűre tágult pórusaidon keresztül szépen, sorban, egymás után távoznak a testedből a kalóriák. Aztán egyszer csak huss, látod, hogy idő van, visszazökkensz, nincs mit tenni, kapod az elázott, céglogós türidet, nyitnád az ajtót… de hoppá. Próbálod újra: miazisten, nem nyílik. Pánikba esel, mert pánikba esel! Hát hogy az istenbe ne esnél pánikba? Végtére is ott kuksolsz egy százhúsz fokos befalazott budiban, vagy nem?
– Végül is… – töprengett el Vivi.
– És? Ha pánikba esel, mit csinálsz? – fokozta tovább a feszültséget Szofi.
– Dörömbölök? – próbálkozott Bogi.
– Dörömbölsz! Hát persze! Dörömbölsz, visítasz, vered a falat!
– Előbb-utóbb ő is dörömbölt volna! – érvelt Vivi.
– Ha már egyszer forr az agya! – okoskodott Bogi.
– És ha dörömböl, csak meghalljuk! De tudjátok, mit?
– Na! – hajolt közelebb Vivi.
– Én amondó vagyok, hogy szegény drágám se nem visított, se nem dörömbölt, csak ült abban a forró, pokoli kabinban, és várta a halált – vonta le a végső, tragikus konklúziót Szofi.
– Rettenetes! – sóhajtott Bogi.
– Az ő gyönge, meggyötört szívével – borongott Vivi.
– Biztosra ment. Az az igazság – közölte hűvösen és diadalmasan Szofi.
Ebben a pillanatban kinyílt az infraszauna ajtaja, hangos recsegéssel végigrepedt a hatósági pecsét, és a rendőrségi szalag egy szabálytalan libbenéssel lehullott a földre.
Az ajtórésen kikandikált Lili.
Nyitókép: Erdős Virág - Fotó: Debreczeni Fanni
