A Svájcban élő Claire Tokióban tölti a nyarat. A nagyszüleit látogatja meg, akik az ötvenes években menekültek el Koreából a polgárháború elől, játéktermet nyitottak pénznyelő pacsinkó-automatákkal, és nem tértek vissza többé a szülőföldjükre. Claire sosem tanult meg igazán koreaiul, ezért nagyszüleivel csak néhány angol szó, koreai kifejezés és egy sor eltúlzott gesztus segítségével tud kommunikálni. Miközben próbál valahogy kapcsolódni koreai örökségéhez, francialeckéket ad egy japán kislánynak, Miekónak, aki a fejébe veszi, hogy meglátogatja a pacsinkó-termet.
A szokcsói tél után ezúttal a tokiói nyárba repíti olvasóit Elisa Shua Dusapin.
Elisa Shua Dusapin: A pacsinkógolyók (részlet)
Fordította Kiss Kornélia
Nagyapám a szokásosnál jóval gyorsabban mozgatja a kanalat. Fellöki a szodzsuval teli poharat, de eltolja a törlőruhát, amit odanyújtok.
Tegnap, amíg Disneylandban voltam, nagyanyám felszállt a vonatra, mert Sin-Okubóba akart menni, a koreai vásárlóutcába. Tésztát akart venni, hosszú tésztát, de nem ismerte fel a megállót, így a metrókocsiban maradt, és oda-vissza többször is megtette az egész utat a Jamanote-vonalon. Nagyapám azt hitte, vele vagyok. Így aztán nem kezdett azonnal nyugtalankodni. Amikor hazaértem, felhívtam a rendőrséget, azt mondták, ne idegeskedjek, az öregek kiszámíthatatlanok és szeszélyesek. Végül aztán a Japan Railways egyik alkalmazottja kísérte haza nagyanyámat, ő talált rá,
az időseknek fenntartott ülésen aludt.
– És mindezt egy kis tésztáért – morgolódott nagyapám.
– Legközelebb vele megyek – mondtam halkan.
– Egyedül is odatalálok – tiltakozott nagyanyám.
Felállt az asztaltól, és a kanapén ülve újságolvasást mímelt.
Ahogy elnéztem őket, arra gondoltam, mennyire elszállt felettük az idő. A pacsinkó körzetében élik bezártan a mindennapjaikat. Társasági életük abban merül ki, hogy a golyókat jelentéktelen ajándékokra váltják: száz golyó néhány üveg ásványvizet ér, ezer golyó némi csokoládét, tízezer golyó elektromos borotvát, nulla golyó – kárpótlásként – egy csomag rágógumit. Nem járnak össze a Japánban élő, magukat zainicsinek nevező koreai közösséggel, akiket a japán megszállás alatt deportáltak, vagy akik – nagyszüleimhez hasonlóan – a koreai háború elől menekültek el.
– Meg kell szerveznünk az utazást – mondtam halkan. Még le sem foglaltam a jegyeket.
Nagyapám ellenkezni kezdett, hogy nem hagyhatja magára a pacsinkót a szezon kellős közepén. Emlékeztettem rá, hogy csak egy hétre megyünk, szeptember elején. Gondolkodóba esett. Akkor majd holnap megbeszéljük. Most itt az istentisztelet ideje. Így aztán nagyszüleim a jól megszokott rituálét követve arrébb tolták az alacsony asztalkát, és két párnát raktak a televízió elé, hogy megnézzék a koreai KBS World csatorna közvetítését az e heti protestáns istentiszteletről. Ott ülnek öltönyben-kosztümben, és bibliával a kezükben a legnagyobb figyelemmel követik az adást. Amikor éneklésre kerül sor, kórusban kezdenek neki, nagyanyám teli torokból, nagyapám vibratókkal. Nagyanyám égnek emeli a tekintetét, nagyapám mutatóujjával vezényelve segít neki tartani a ritmust. Ilyenkor teljesen megfeledkeznek rólam.
Az asztalon hagyott három csészénk arcot formáz.
Nagyszüleim a két szem, én pedig a száj. Kerek, csodálkozó száj. Leszedem az asztalt. Miután befejeztem a mosogatást, fogok egy sört, és lemegyek a szobámba. Közben arra gondolok, nem sokáig használhatom már érvként az időeltolódást, hogy elszivároghassak.
Üzenetet kaptam anyámtól. Még két hét van a születésnapomig, de biztos akart lenni abban, hogy idejében elolvasom. Nagyon szeretnek, az ő kiscsibéjüket, merthogy én az ő kiscsibéjük vagyok, és vegyem úgy, hogy szorosan átölelnek.
Van hangüzenet is. A verbier-i komolyzenei fesztiválról készült rádióműsor részlete. Egy templomban orgonaszóló hangzik fel. Ezt a darabot nem ismerem. Kóda. És már vége is. Tapsolni kezdenek, közben az orgonán újra felcsendül egy dallam. A Happy Birthday. Valakinek bizonyára ma van a születésnapja, hebegi meglepődve a műsorvezető, köszöntsük mi is a szerencsés ismeretlent. A tapsvihar felerősödik. „Juhú!”, kiált fel valaki. Fénykép is tartozik az üzenethez. Apám hátulról látszik, éppen orgonál, anyám előtte szelfizik. Mosolyog, a perspektíva eltorzítja a vonásait, kétszer akkora az álla, hatalmas a szája, keskeny a homloka.
Alaposan megnézem a képet. Aztán gyorsan elmentem az archivált fotók közé.
Mathieu is írt pár sort. Lement a faluba, hogy üzenni tudjon. Hiányzom neki, és biztosan tetszene nekem a menedékház, az ágyból látszik a Dent Blanche hegy. Érdeklődik, nagyapám kevesebbet dolgozik-e, aggódik nagyanyám egészségéért.
Gondol ránk, öleljem meg őket a nevében.
Megkönnyebbültem az üzenet hangnemétől. Ezek szerint nem haragszik, amiért legutóbb úgy viselkedtem vele a repülőtéren. Ugyanis megnyugtatott, hogy azonnal jön, ha bármi baj van, számíthatok rá, mire én letorkoltam, hogy ők az én nagyszüleim, nem az övéi, minden rendben lesz, elindultam a vámvizsgálat felé, és még csak vissza sem fordultam.
Pedig annak idején épp ez a fajta gondoskodás volt olyan vonzó benne, amikor a genfi egyetemen elkezdtem a japán nyelvi szemináriumára járni. Mathieu már akkor próbálta megérteni, vajon miért hiányzik belőlem a lelkesedés. Elárultam neki, mennyire sajnálom, hogy Svájcban nem tudok koreaiul tanulni. Berlinben, Londonban, Párizsban megtehetném. Mégsem utaztam el. Nem tudtam elképzelni, hogy olyan messze legyek. Jobb híján választottam a japánt, azzal, hogy a nyelvismeret majd megkönnyíti a nagyszüleimnél töltött időt.
– A koreait később is megtanulhatod – mondta Mathieu.
Neki minden olyan egyszerű. Vele bezzeg japánul beszéltek a nagyszüleim. Kétszer is meglátogattuk őket. A jelenléte legalább elfedte, mennyire nem tudok velük beszélgetni. Mathieu egész napokat töltött nagyanyámmal. Ez alatt az idő alatt én a környéken sétáltam, és féltékenységgel vegyes megkönnyebbülést éreztem.
Esténként ugyanebben a szobában Mathieu elmesélte, miről beszélgettek: leggyakrabban Koreáról, a régi, japán megszállás alatti életükről.
– Tudtad, hogy amikor halálbüntetéssel sújtották azt, aki koreaiul beszélt, a nagyanyád anyja inkább kivágta a saját nyelvét, mint hogy behódoljon a japán oktatási rendszernek?
Fogalmam se volt róla. Mint ahogy nagyszüleim egész életéről alig volt valami fogalmam. Se velem, se anyámmal nem osztották meg. Annyit tudtam, hogy 1952-ben, hajón érkeztek Japánba, tizennyolc és tizenkilenc évesek voltak, a koreai polgárháború elől menekültek, és nagyanyám már terhes volt anyámmal. Akkoriban az a hír járta, hogy a zainicsik virágzó vállalkozásba fogtak Japánban. A háború után az embereknek nem volt szórakozási lehetőségük, nem volt se színház, se mozi. Virágzott a feketepiac, főképpen cigarettában utaztak. A Japánban élő koreaiak származásuk miatt kiszorultak a munkaerőpiacról. Így aztán kitaláltak egy játékot. Van egy asztal. Meg golyók. És egy kézi irányítású emelőkar.
Cigaretta helyett fémgolyók.
Mathieu-től tudtam meg, milyen fontos szerepet töltött be a pacsinkó a japán gazdaságban. 1953-ban Korea kettészakadt, mindenki menekült, amerre látott, és közel négyszázezer pacsinkó jött létre az ország területén. A hatvanas évektől más szórakozási lehetőségek is adódtak, így a pacsinkótermek népszerűsége fokozatosan csökkent, de még ma is több mint húszezer üzemel, és szinte kizárólag zainicsik vagy leszármazottjaik tulajdonában vannak.
Mathieu nagyon meglepődött, hogy a nagyszüleim annyi száműzetésben töltött év után soha nem látogattak el Koreába. Pedig még én is hallottam tőlük gyerekkoromban, hogy egy szép napon majd visszatérnek. Idős korukra való tekintettel elhatároztuk, hogy mi magunk visszük oda őket. Mathieu vállalta, hogy beszél velük a tervünkről. Szerinte a nagyszüleim lelkesek voltak, így aztán lefoglaltuk a repülőjegyeket Tokióba, mert úgy gondoltuk, a szervezés többi részét majd helyben megoldjuk. Egyikünk sem ismeri Koreát. Mathieu hónapokkal később aztán rájött, hogy sokkal több munka befejezni a disszertációját, mint gondolta, így nem tudott elkísérni. Én éppen akkor szereztem meg a második mesterszakos diplomámat, és nem sok kedvem volt újraolvasni a tizenkettedik századi Japán családrendszeréről szóló vázlatait. Mathieu biztatott, hogy utazzak csak el. Így hát eljöttem egyedül.
A lépcső felől lépések zaja. Nyitva hagytam az ajtót. Nagyapám halad el pizsamában a szobám előtt, odaint, megy a fürdőszobába. Biztosan meglátta a sört. Becsukom az ajtót, lekapcsolom a villanyt, elnyúlok a földön. Tetriszezni kezdek a telefonomon. A képernyő villódzik a sötétben. Időnként autók fénye világítja be a szobát. Újra eszembe jut a szüleim fényképe. Meg én, a kiscsibéjük. Egy összevissza rohangáló kiscsibe, aki mindenbe beüti magát, és állandóan elesik. Elfojtok egy kuncogást.
