A rádióban bemondják a szenzációs hírt: az idegenek megérkeztek a Földre. Az embereken úrrá lesz az izgatottság, az eufória és az ismeretlentől való félelem, ami súlyos zavargásokhoz vezet. Sol egy internetes gasztromagazin alapítója, munkahelye pedig hamar az események középpontjába kerül. Elindítják a Forráspont című talkshow-t, amelyben szakértők, összeesküvéselmélet-hívők és az utca embere mondhatja el a történtekkel kapcsolatos véleményét és tapasztalatait.
Felröppen a pletyka, hogy a földönkívülieknek egyetlen kérésük van, az önkéntes emberáldozat, ezért a világ televíziói elkezdik sugározni a viadalokat, amelyek bajnokaira sosem látott gazdagság, veszteseire pedig a vágóhíd vár. Amikor Sol egyetemista szomszédja, Elliot úgy dönt, hogy jelentkezik a műsorba, felgyorsulnak az események, és az újságíró rájön, milyen keskeny a határ a kényszer és a szabad akarat között.
Doron Rabinovici (1961) izraeli születésű osztrák író. A földönkívüliek az első magyarul megjelenő regénye, amely sodró lendületű, sötét szatíra árulásról, megalkuvásról és a szenzációhajhász média felelősségéről egy olyan korban, ahol mindent a profit és az álhírek irányítanak.
Doron Rabinovici: A földönkívüliek (részlet)
Adás után a bajnokokat bekísérték a szerkesztőség legtágasabb helyiségébe. Szendvicseket rendeltem, és bekérettem a pszichológusnőt is, aki már a castingnál foglalkozott velük. Az ajtó előtt biztonságiak álltak. A pszichológusnő a másik két bajnokkal beszélgetett, Elliot ekkor is félrehúzódott. Odamentem hozzá. – Nem is volt rossz.
– Beszélnünk kell – suttogta.
– Nem akarsz inkább a pszichológussal beszélni?
– Nem. Veled akarok! – Könyörgő pillantás.
– Nem tudok segíteni neked.
– Kérlek, Sol!
Otthagytam. A pszichológusnő a két másik bajnok társaságában éppen a büfé kínálatából válogatott. Megkérdeztem tőlük, hogy ízlik. – Isteni!
Megjött Jup és Leila. Jup átölelte az asztalnál ülőket, aztán Elliothoz sietett. – Csodálatos volt, köszönöm! Még Albert se jutott szóhoz, ami azért nem semmi.
Elliot mosolygott. – Szívből jött.
Leila hosszan ölelte őt. Jup leült a két bajnok és a pszichológusnő mellé. – Gyere te is, Elliot.
Ekkor léptem közbe. – Elliot szeretné megnézni a fogadott apja munkahelyét. Mindjárt visszajövünk, oké?
– Persze – mondta teli szájjal Jup. – Azt néz meg, amit akar. Felőlem a dédnagynénikéje munkahelyét is…
Az ajtónál megint biztonságiakba ütköztünk, elénk léptek, de egyikük, aki reggel feltartóztatott, rám ismert. – Mehetnek – szólt oda a másiknak. – Ez Sol, ő ennek az egésznek a főnöke.
Addig mentünk végig a szerkesztőségi szobákon, amíg nem találtunk egy üres irodahelyiséget, ahol senki sem zavarhatott minket. Csak egy asztal volt benne két karosszékkel, meg iratrendezőkkel teli dobozok a sarokban. – Ülj le.
Elliot körülnézett. Azt mondtam: – Ne félj, itt senki nem hall minket.
– Vigyél ki, Sol – suttogta.
– Tessék?
– Megölnek minket.
– Persze. De ezt az elején is lehetett tudni. Tudtad, hogy mire vállalkozol.
Keserű mosolyra fakadt. – Fogalmam se volt. Nem tudod elképzelni, mi történik itt.
– Az előbb a stúdióban másképpen beszéltél.
– Mert belénk verték. De szó szerint, gumibottal.
Nem érted? Huszonhárom halott. Ezek nem riadnak vissza semmitől.
– A biztonságiak csak védenek titeket.
– Nem védenek, hanem őriznek.
– Túlzol.
– Tényleg ennyire vak vagy, Sol? A terroristák egy, a támadással megbízott cég munkatársai voltak. Szerinted hogy jut be egy fegyverekkel megrakott kisbusz egy arénába a szigorú biztonsági ellenőrzések ellenére? Hogyhogy nem nézték át azt a buszt?
– Mi haszna lenne a vezetésnek abból, ha titeket megölnek?
– Nem láttad? A biztonságiakat, ahogy elénk léptek, amikor kijöttünk abból a szobából. Aki nem engedelmeskedik, azt elintézik. Jól kiagyalt kínzási módszereik vannak. Azt csinálnak velünk, amit akarnak. Aki ki akar szállni, azt baleset éri.
Sóhajtottam. – Elliot, te tévedsz. Fordítva van. Akit baleset ér, annak ki kell szállnia.
– Süket vagy? – kiáltott rám. – Én ezt jobban tudom. Fenyegetnek minket, elnémítanak.
Ugyanolyan őrültségnek éreztem, amit mond, mint amikor azt magyarázta, miért akar bajnok lenni. – Akkor azt nem értem, miért kellett az adásban ekkorát hazudnod és ennyire jól – mondtam. – Még ha kényszerítenek is titeket, ekkorát azért nem kellett volna alakítanod.
A fejét csóválta, és úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, amit hall.
– Csak azért szerepelhettem a műsorban, mert ilyen jól el tudtam mondani ezt a monológot. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy bejussak ide, te pedig az utolsó reménységem. Segítened kell.
– De hogyan?
– Ki kell jutnom innen. Veled sikerülhet. Senki más nem tenné meg, de tudom, hogy te nem hagysz cserben.
– Megőrültél? Mégis hogy csináljuk? Tele van az épület biztonságiakkal. Minden lépésünket figyelik. Bajnok vagy. Rád vigyáznak. Velem szemben pedig máris bizalmatlanok, mert én kezdtem dokumentumfilmet forgatni az ellenállásról. Ha sikerülne is elszöknöd, megnézhetném magam!
Elliot lehajtotta a fejét, és azt suttogta: – Az életemről van szó, Sol. Nem csak leölnek. Már előbb kikészítenek.
Megsemmisítenek, a lelkemet, az akaratomat… Egy darab hús lesz belőlem.
– És elsírta magát. Nem zokogott, csak folyt a könny végig az arcán. – Kérlek – préselte ki magából a szót. – Csak ebből az épületből. Csak innen jussak ki. Utána már tudom, mit csináljak. Elmegyek a…
Félbeszakítottam. – Ha azt akarod, hogy segítsek, akkor egy szót se többet. Semmit nem akarok tudni. Azonnal elárulnálak.
– Nem – mondta, és a könnyein át elmosolyodott. – Te mellettem állsz. Kezdettől fogva próbáltál megmenteni. Nem fogsz cserben hagyni, tudom. Nem fogsz kiadni nekik.
– Dehogynem. Elárulnálak. Na ide figyelj. – Mélyet sóhajtottam. – Jó. Segítek neked. Most az egyszer.
Megragadta a kezemet, az ajkába harapott, és felragyogott az arca. Azonnal hozzátettem: – De aztán eltűnsz. Megértetted? Soha többé nem akarok hallani rólad.
– Rendben, persze – mondta mosolyogva.
– Nem, semmi sincs rendben. Te bajnok, te! Te kibaszott vértanú!
Ezekben a szavakban benne volt minden undorom. Elliot arca a szemem láttára változott át a felismerhetetlenségig. A mosolya megfagyott, letörölte a könnyeit, és komoran bólintott.
Mondtam, hogy kövessen. Először csak résnyire nyitottam az ajtót, hogy kilessek. El kellett kapnunk a megfelelő pillanatot, hogy észrevétlenül eljussunk a vészkijáratig. A folyosón, nekünk háttal, egy tetovált tarkójú, kopasz biztonsági őr állt terpeszben. Kiléptem, intettem Elliotnak, hogy jöjjön. – Ott van a vécé. Mutatom – szóltam olyan hangosan, hogy a kopasz is meghallja. Meg is fordult. Folytattam. – Nem tudom, nem kéne-e lezárni ott azt az ajtót. – A kopasz rám nézett, aztán meglátta Elliotot. Odalépett hozzá, egészen közel, és rámordult: – Téged ismerlek. Az egyik bajnok vagy. Elliot, ugye?
Nem feleltünk. Úgy tűnt, Elliot az összes izmát megfeszíti, hogy rávesse magát a biztonsági őrre. És mintha egy egyetértő bólintást várt volna a szeme sarkából, hogy eldördüljön a startpisztoly. Megelőztem. – Így van. Ő Elliot, a bajnok.
A kopasz mintha meg se hallotta volna, amit mondok, csak bólintott, és Elliotra bökött a mutatóujjával. – Riszpekt, tesó. Hős vagy. Ma, miközben téged hallgattalak, tudtam, miért vagyok itt.
– Köszönöm – mondta Elliot, de a másik legyintett. – Ugyan már! Én köszönöm neked. Több kéne a magadfajtából.
Rámosolyogtam a kopaszra. – Éppen arról az ajtóról beszéltünk ott.
Felém fordult. Nagyon magasról, mintha nehezére esne onnan észrevenni bármilyen élőlényt, azt kérdezte: – Te meg ki vagy?
– Ő Sol – felelte Elliot. – Ennek az egésznek az egyik alapítója.
A biztonsági őr felvonta a szemöldökét, és lassan megismételte. – Szóval egy alapító?
Vállat vontam. – Hülyeség. Nem annyira fontos, hogy ki volt az alapító. Mondjuk úgy, hogy ennek a kölyöknek vagyok a dédnagynénikéje. – Megveregettem Elliot vállát.
A kopasz arca felderült. – Miért nem mondtad rögtön, hogy az apád? – kérdezte Elliottól, aztán megint felém fordult. – Gratulálok. Melyik ajtóról beszél? Mindjárt megnézem.
Elindult a folyosón, én pedig Elliottal az ellenkező irányba, a vészkijárat felé siettem, és megint ellenőriztem, nem őrködik-e valaki, mielőtt lassan, szintről szintre elindultunk lefelé a lépcsőn.
Már félúton voltunk a földszinti kijárat felé. Mindegyik szinten megpróbáltam kinyitni az ajtót, amelyen át be lehetett jutni a tűzlépcsőről a folyosóra, de az összes zárva volt belülről. Megrémültem, hogy zsákutcába kerültem, elfogott a pánik. Mi van, ha kizártuk magunkat? Akkor muszáj lesz csinálni valamit, hogy odabent észrevegyenek. És milyen mesével fogjuk megindokolni a kis kirándulásunkat? De nem akartam, hogy Elliot gyengének lásson. Nem kellett volna belekeverednem ebbe a kalandba, gondoltam. Hogyan is hozhattam magam ilyen helyzetbe? Mit tud ez a félig még gyerek, hogy folyton elgyengülök tőle? Hát nem átvettem a nézőpontját, anélkül hogy feltűnt volna? Miért nem mondtam meg neki, hogy álljon ki a nyilvánosság elé, és közölje, hogy már nem akar részt venni a viadalokon?
Hátrafordultam, és ránéztem. – Talán tévedsz, és mégis önkéntes az egész.
Rázta a fejét. – Felejtsd el! Csak az első pillanatban. Akkor még az tűnt nehéznek, hogy beválogatnak-e. De aztán… Amikor az első pénzeket kifizetik, neked annyi. Ez végső soron hitel. Rég el van költve.
– De mire, az ég szerelmére?
– Hát extraterresztrikus ingatlanra
– suttogta Elliot.
