Karácsony környékén érdemes hinni a varázslatban. Sosem tudhatod. Még akár valóra is válhat, amit kívánsz. David Baldacci regényének hőse, Tom Langdon világlátott haditudósító, aki ezúttal azért kel útra, hogy karácsonyra Washingtonból Los Angelesbe érjen, repülő helyett azonban vonatra kényszerül, és az Amerikai Egyesült Államokat átszelő vasútvonalon kénytelen megtenni az ötezer kilométeres utat.
Tom ekkor még nem sejti, hogy egy kontinensen átívelő kaland veszi kezdetét, amely során csupa különös figurába botlik, érdekes sorsokba pillanthat be, és nyomába ered egy kabinokból értéktárgyakat eltulajdonító titokzatos tolvajnak is. Miközben a keleti parttól a nyugatiig robog a szerelvény, Tom a saját szíve zord tájait is bebarangolja, és a véletlen ismét az újtába sodorja azt a különleges személyt, akiről azt hitte, örökre elveszítette. De vajon van-e esély az újrakezdésre, vagy a lavina, amely ősi erővel zúdul a Sziklás-hegységben zakatoló vonatra, Tom álmait és reményeit is betemeti?
David Baldacci: Karácsony a vonaton (részlet)
Miközben Eleanor készülődött, Max lépett oda hozzá, és leült mellé.
– Hallom, elsíeltek Langdonnal segítséget hívni.
– Legalábbis megpróbáljuk.
– Nagyon veszélyes a helyzet odakint, Eleanor. Biztos vagy te ebben?
– Régóta nem voltam semmiben ennyire biztos.
– Tom erős férfi, egyedül is megoldja. Úgy értem, mesélte nekem, hogy egyszer még egy hegyre is felcipelt valakit, miközben záporoztak körülötte a golyók.
Eleanor abbahagyta a pakolást, és Maxre nézett.
– Az a valaki én voltam, Max.
A rendező bambán nézett a nőre pár pillanatig, aztán nagyon halkan, a tőle megszokott virtust teljesen elhagyva szólalt meg:
– Nem akarlak elveszíteni, Eleanor.
A nő leült mellé, és megölelték egymást.
– Visszajövök. Ha másért nem, hát azért, hogy megírjam ezt a forgatókönyvet, és megnyerjem az Oscart.
– Te tényleg szereted ezt a fickót, ugye?
– Hiszel a második esélyben, Max?
– Azt hiszem, kellene. Többször kaptam, mint járt volna.
– Hát én sosem hittem benne. Mostanáig. És ezt most nem akarom elszúrni. Kétlem, hogy lesz még másik.
Miután Tom és Eleanor elköszöntek mindenkitől, alaposan felszerelkezve elindultak északkeleti irányba, visszafelé az alagútban. Higgins emlékezetből összerakott nekik egy térképvázlatot a környékről, és bejelölte a Dingó felé vezető utat. Tom a zsebébe tette a műanyagba csomagolt térképet. Terv szerint átmennek az alagúton, elindulnak egy hasadékon felfelé a hegyen, és onnan északnyugatra haladnak majd az üdülő irányába. Egy kis szerencsével nemsokára forró csokit iszogathatnak a pattogó tűz előtt. A jéghideg levegő ebben a magasságban már ritkás volt, így nem sokkal az indulás után Tom és Eleanor máris nehezebben lélegzett. Az alagút teljes sötétségbe burkolózott, így felkapcsolták a sisakjukon az elemlámpákat. A síléceket is cipelniük kellett, hiszen az alagútban nem volt hó.
– Legalább azon nem kell aggódnunk, jön-e szembe vonat – mondta Tom.
– És én még azt gondoltam, hogy egyáltalán nincs szerencsénk!
Miközben legyalogolták a pár száz métert az alagút másik végéig, megfogták egymás kezét, és szilárdan kapaszkodtak egymásban. A járat végén felcsatolták a síléceket.
– Készen állsz? – kérdezte Tom. Eleanor bólintott.
Kiléptek a hóviharba, sikerült megtalálniuk a hasadékot a majdnem teljes fehérségben, és elindultak felfelé. A síbot minden lökése mérhetetlen fáradsággal járt az emelkedőn. Nagyon rövid időn belül elnyelte őket a vihar veszélyes ölelése.
Átvergődtek a süvítő szélben a hófalakon. Testüket pillanatok alatt jégpáncél borította, végtagjaik egyre zsibbadtabban mozogtak. Tom folyamatosan újrakalkulálta a helyzetüket, és ennek megfelelően módosította az útirányt. Volt nála egy iránytű, de nem volt teljes mértékben meggyőződve arról, hogy az eszköz megbízhatóan működik. És még ha nagy helyről is van szó, megtalálni egy üdülőt a hóvihar közepén, a hegytetőn, kicsit nehezebbnek bizonyult, mint azt előre gondolta. Ennek ellenére kitartóan haladtak.
Tom és Eleanor számos meredek emelkedőn jutott túl. Gyakran kellett a sziklás hegyoldalakba kézzel-lábbal, síléccel beékelődve, felfelé tolniuk magukat tovább. Bizonyos esetekben még a sílécet is le kellett venniük, olyankor kötéllel egymáshoz kötözték magukat, és úgy másztak tovább. Miután minden egyes akadályt leküzdöttek, felértek egy fennsíkszerű terepre, ahol a nagyjából egyenes szakaszon végre kisíelhették magukat, bár a szembe fújó szél itt is minden lökéssel egyre erőteljesebben gátolta őket a haladásban.
Az első katasztrófa akkor történt, mikor Tom alatt beszakadt egy vékony jégréteg, és beleesett egy három méter mély lyukba.
Eleanor ledobta neki a magára kötött kötelet, így a férfi ki tudott mászni. De közben elveszett a mobilja, és ami még nagyobb csapás volt, megsérült az iránytű is.
Elgondolkodtak azon, hogy visszaforduljanak-e, mert úgy érezték, a visszautat még meg tudnák találni, de végül a továbbhaladás mellett döntöttek. Tom úgy vélte, van egy működőképes ötlete az irányt illetően. Kinézett magának különböző tereptárgyakat, amelyek segítik tartani a megfelelő menetirányt. Persze mivel a hó folyamatosan változóan, minden irányból ömlött, és így a tereptárgyak hol eltűntek, hol felbukkantak, nem bizonyultak túlságosan megbízhatónak.
Ilyen irgalmatlan viszonyok között minden lépés, minden lejtő, minden emelkedő százszor nehezebbnek tűnt, így aztán gyakran kellett megállniuk, elfordulniuk a széltől, vagy menedéket keresniük egy hasadékban, hogy kifújják magukat. Már égett a mellkasuk, és a profi síruházatuk is lassan kezdte megadni magát a zsibbasztó körülményeknek.
Találtak egy egészen védett helyet, ahol ettek pár falatot, a víz viszont, amit magukkal vittek, addigra nagyjából megfagyott. Egy kicsit pihentek, aztán újra nekivágtak a menetnek.
Amikor kezdett besötétedni, Eleanor megszólalt:
– Nem hiszem, hogy akarok az éjszakában botladozni a síléceken. Talán valahol le kellene táboroznunk.
– Jó ötlet. Már nem lehetünk olyan messze az üdülőtől. – Legalábbis Tom remélte, hogy már nem kell sokat menniük. Bár most úgy érezte, mintha csak nagyjából három méterre távolodtak volna el a vonattól.
Felállították a sátrat, és Tom tüzet rakott a magukkal hozott égőpaszta segítségével. A tűzön gyors vacsorát készítettek, és felolvasztották a vizet. Miután ettek, bebújtak a takarók alá, hogy minél több hőt tudjanak megőrizni, és figyelték, ahogy a sátoron kívül a hó falat von köréjük.
Mintha a vihar gyengülni kezdett volna, majd elcsendesedett. Már nem kellett ordítaniuk ahhoz, hogy hallják egymást. […]
Elcsendesedtek, és közelebb bújtak egymáshoz.
– Minél több testhőt meg kell őriznünk – magyarázta Tom.
– Abszolút – sóhajtott Eleanor, aztán ismét megszólalt. – Figyelj, ha nem sikerül…
Tom a nő szájára tette a kezét.
– Próbáljunk pozitívan gondolkodni! Misty biztosan lila energiaaurának vagy valami ilyesminek nevezné.
Eleanor megfogta Tom kezét, hogy ismét beszélhessen:
– Ha nem sikerül odaérnünk, azt akarom, hogy tudd.
– Mit? – váltott komolyra Tom.
– Sosem múltak el az érzéseim. Ennyi év után sem. Mindig szerettelek.
Tom átkarolta Eleanort.
– Oda fogunk érni.
Eleanor reszketett, Tom pedig a karjaiba vonta, hogy minél többet átadjon neki a saját testhőjéből.
– Ki gondolta volna, hogy ennyi idő után ismét egymásra találunk, és egy hóvihar közepén a hegyekben kötünk ki? – mondta Eleanor.
– Na igen, ezt csinálja valaki utánunk! – Tom nevetni próbált, de a szája már nem igazán volt képes a mozdulatra.
Aztán eszébe jutott, milyen nap is van.
– Eleanor?
– Mi történt Ellie-vel? – kérdezte a nő, ahogy felnézett rá.
– Eleanor – ismételte meg a férfi. – Boldog karácsonyt!
Eleanornak sikerült mosolyt varázsolnia az arcára.
– Boldog karácsonyt!
A férfi előkapart valamit a mellénye cipzáras zsebéből.
– Tudom, hogy ez a világ legvacakabb időzítése, de mint tudjuk, én vagyok a rossz időzítések királya. – Felemelkedett, hogy letérdeljen, és óvatosan a lány ujjára húzta a gyűrűt.
Eleanor felnézett rá, ajkai szétváltak, szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy ráébredt, mi történik.
– Tudom, hogy már régen itt lett volna az ideje. Túlságosan régen, ami azt illeti. De te vagy az egyetlen nő, akit valaha szerettem, és mindent megteszek, hogy boldog légy. Elfogadsz-e minden hibámmal, gyengeségemmel, hóbortommal, makacsságommal és totális hülyeségemmel együtt? – Tom elhallgatott, mély levegőt vett, és annyit kérdezett: Hozzám jössz feleségül, Eleanor?
