„Nem gondoltad volna, hogy csak úgy / bele lehet futni a saját gyerekkorodba” – olvassuk Csordás Kata első verseskötetében, amely nemcsak a múlt útvesztőiben kalauzolja az olvasót, hanem a felnőttlét nehézségeivel és a körülöttünk lévő társadalmi feszültségekkel is szembenéz. Finom érzékenységgel, mégis erős hangon szólalnak meg ezek a szövegek, amelyeknek egyszerre sajátja a bensőségesség és a nyíltság.
A tékozlás öröme „az apró, de meghatározó folyamatok ünneplése” – írja a borítón Kállay Eszter, aki a fényképszerűen éles képeket és az élet törékeny egyensúlyának megjelenítését is a költő erényeiként említi.
Csordás Kata: A tékozlás öröme (részlet)
Pannon-tenger
A városról mesélsz ami már csak
a hiányból építi magát tovább
miközben a korlátnak dőlve nézzük
egy korábbi élet hűlt helyeit
a fű között a mésztörmelékben
észreveszek egy csigaházat
ezt hagyta itt a miocén tenger
milyen rétegek rakódhattak
a házak alatt egymásra
az jut eszembe hatszázezer év
emberi években épp tíz lehet
mögöttünk egy kertben rádió szól
amit senki sem hallgat
lábunk előtt hullámzik
a valaha volt óceán
Október
Nem gondoltad volna, hogy csak úgy
bele lehet futni a saját gyerekkorodba.
Egészen készületlenül ért.
Persze ehhez kell az avar fanyar szaga
alatt a nedves föld dúsabb illata.
Ahol a gyökerek közt férgek mozgolódnak
titkos birodalmukban.
Ha oda megint le lehetne ásni.
Ez a forró ősz, ami még sokáig
arról lesz nevezetes,
hogy most semmi nem tud kihűlni.
a fényes levelek zsírkrétával rajzolt foltjai.
Az óvodából kiszűrődő edénycsörömpölés
nem olyan, hanem pontosan ugyanaz.
És ettől boldog leszel, mint
a hamis nyártól megtévedt rovarok.
Nem bírsz elszakadni. Ráteszel
még egy kilométert. Aztán
még egyet.
Amerre nem látszik a tenger
Milyen tél az, ami után sosem jön nyár?
Két hosszú éjszaka közt lélegzetvételnyi nappal.
Mint az ügyetlen úszó, aki egy levegővel túl mélyre merül,
mindig rossz ütemben jövök a felszínre.
A sötétség nem múlik el, csak megkopik reggelre,
de hogy lehet délelőttnek hívni azt, ami épp csak dereng?
Ha innen nézem, három híd is a semmibe vész,
pedig állítólag a túlparton is laknak.
Akár egy videójátékban, már megvan minden
ott is, ahová nem megyek.
Én inkább arra fordulok, amerre nem látszik a tenger.
Megkapaszkodom abban, ami még ismerős.
Fotó: Tóth László/Prae Kiadó
