Isten egy nap visszatér a Földre, de nem úgy, ahogyan eddig gondoltuk. Cixin Liu, a nagysikerű A háromtest-probléma regény szerzője eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha Istent nem egy elvont, vallási figuraként gondolnánk el, hanem racionálisan: egy földönkívüli fajként. Pontosan ez történtik a szerző új, Vándorló Föld című novelláskötetének egyik elbeszélésében. A Földre hirtelen rengeteg bácsi és néni érkezik, akik nagyon-nagyon éhesek, és egy jó reggeli után nem vágynak másra mint egy kis borocskára és alvásra. De vajon miért tért vissza a Földre az Isten?
A háromtest-probléma (részlet itt) a tavalyi év egyik nagy robbanása volt, a könyvből hamar sorozat is készült, mi egy podcastben beszéltük ki vajon milyen jövőt is fest elénk ez a megrázó történet. Így az írót, aki Jules Verne könyvei miatt szeretett bele a sci-fi műfajba, egy percig sem kell félteni, hogy ne tartogatna izgalmas meglepetéseket új könyvében.
Cixin Liu: Vándorló Föld (részlet)
Ford. Pék Zoltán
Isteni gondviselés (részlet)
Összesen 21 530 űrhajó volt. Az égbolton egyenletesen eloszolva, vékony burokként vették körül a Földet. Ez egy bonyolult manőversorozat eredménye volt, amely az összes hajót egyszerre juttatta a végső helyére. Így az idegen hajók elkerülték, hogy kiegyensúlyozatlan tömegük miatt életveszélyes árapályokat okozzanak az óceánokban. Ez a gesztus némileg megnyugtatta az embereket, mivel legalább némi bizonyítékul szolgált arra, hogy az idegenek nem viseltetnek rosszindulattal a Föld iránt.
A következő napokban kudarcot vallott minden kísérlet, hogy kommunikáljanak az idegenekkel. Az idegenek hallgatásba burkolóztak, hiába lettek újra és újra megismételve a kérdések. Ezzel egy időben a Föld éjszaka nélküli bolygóvá vált. A több tízezer űrhajó annyi napfényt vert vissza a Föld éjszakai oldalára, hogy az olyan világos volt, mint a nappal, míg a nappali oldalon a hajók óriási árnyékokat vetettek a földre. A szörnyű látvány a végsőkig feszítette az emberi faj pszichológiai tűrőképességét, így a legtöbben figyelmen kívül hagytak egy újabb furcsa jelenséget a bolygó felszínén, és nem hozták összefüggésbe az űrhajóflottával.
Nevezetesen azt, hogy a világ nagyvárosaiban egyre-másra jelentek meg vándorló öregek.
Mindegyiküket ugyanazok a vonások jellemezték: rendkívül öreg kor, hosszú fehér haj és szakáll, hosszú fehér köntös. Eleinte, mielőtt fehér köpenyük, fehér szakálluk és fehér hajuk összekoszolódott volna, úgy néztek ki, mint egy csapat hóember. A vándorok ránézésre nem egy bizonyos fajhoz tartoztak, inkább mintha minden etnikum keveredett volna bennük. Nem voltak okmányaik, amivel igazolhatták volna az állampolgárságukat vagy a kilétüket, és nem tudtak magyarázatot adni az ottlétükre.
Mindössze arra voltak képesek, hogy az adott helyi nyelven, erős akcentussal nyájasan ismételgették ugyanazokat a szavakat minden járókelőnek:
– Mi vagyunk Isten. Kérjük, tekintettel arra, hogy mi teremtettük ezt a világot, adnának nekünk egy kis ennivalót?
Ha csak egy-két öreg vándor mondta volna ezt, akkor őket is elpaterolták volna egy menhelyre vagy idősotthonba, mint a demens hajléktalanokat. De több millió öregember és öregasszony, akik mind ugyanazt mondják – ez már egészen más tészta volt.
Két héten belül az öreg vándorok száma több mint harmincmillióra nőtt. New York, Peking, London, Moszkva utcáin mindenütt látni lehetett ezeket az idős embereket, akik akkora tömegben csoszogtak, hogy akadályozták a forgalmat. Néha úgy tűnt, mintha többen lennének, mint a városok eredeti lakói.
A legborzalmasabb része az volt, hogy mindannyian ugyanazt ismételgették:
– Mi vagyunk Isten. Kérjük, tekintettel arra, hogy mi teremtettük ezt a világot, adnának nekünk egy kis ennivalót?
Az emberek csak most fordították figyelmüket az űrhajókról a hívatlan vendégekre. Az utóbbi időben minden kontinens felett nagyszabású meteorzáporokat észleltek.
Minden egyes lenyűgöző meteorraj után jelentősen megnőtt az öreg vándorok száma abban a régióban.
Alapos megfigyelés után a következő hihetetlen tényre derült fény: az öreg vándorok az égből, azokról az idegen űrhajókról jönnek.
Mindegyikük egy speciális fóliából készült ruhát viselt, és egyenként belevetették magukat a légkörbe, mintha medencébe ugrottak volna. Miközben a légköri súrlódás elégette a ruha felületét, a fólia távol tartotta a hőt a viselőjétől, és lassította az ereszkedést. A gondos tervezés biztosította, hogy a lassulás soha ne haladja meg a 4 g-t, ami bőven az öreg vándorok testének fizikai tűrőképességén belül volt. A felszínre érkezésük pillanatában a sebességük már közel járt a nullához, mintha csak egy padról ugrottak volna le. Még így is sokuknak sikerült kificamítaniuk a bokájukat. Ezzel egyidejűleg a körülöttük lévő fólia teljesen elégett, nyoma sem maradt.
A meteorzáporok szünet nélkül folytatódtak. Újabb vándorok zuhantak a Földre, a számuk majdnem százmillióra emelkedett.
Minden ország kormánya megpróbált egy vagy több képviselőt találni a vándorok között. A vándorok azonban azt állították, hogy az „Istenek” teljesen egyenlőek, és bármelyikük képviselheti mindannyiukat. Így az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének rendkívüli ülésén egy véletlenszerűen kiválasztott öreg vándor lépett a nagyterembe, akit a Times Square-en találtak, és aki most már tűrhetően beszélt angolul.
Egyértelműen a legkorábban leszállók közé tartozott: köpenye koszos és rongyos volt, fehér szakállát pedig annyi piszok borította, hogy felmosórongynak látszott. A feje felett nem ragyogott glória, de néhány hűséges légy azért lebegett ott. Egy rozoga bambusz sétapálca segítségével a kerek tárgyalóasztalhoz csoszogott, és a vezetők tekintetétől kísérve leereszkedett a székbe. Felnézett a főtitkárra, és arcán megjelent az a gyermeki mosoly, amely az összes öreg vándorra jellemző volt.
– Én… még… én még nem reggeliztem.
Tehát hoztak neki reggelit. Az emberek szerte a világon bámulták, hogy úgy fal, akár egy éhező, néhányszor kis híján mellényelt. A pirítós, a kolbász és a saláta gyorsan eltűnt, majd egy nagy pohár tej következett. Aztán újra a főtitkárra villantotta ártatlan mosolyát.
– Haha… ööö… van esetleg bor? Egy kis pohárka is megteszi.
Tehát hoztak neki egy pohár bort. Belekortyolt, és elégedetten bólintott.
– Tegnap este egy csomó újonnan érkezett elfoglalta a kedvenc metrórácsomat, azt, amelyik meleg levegőt fújt. Új helyet kellett keresnem, ahol aludhatok. De most ettől a kis bortól az ízületeim újra életre kelnek… Te, megmasszíroznád a hátamat? Csak egy kicsit.
A főtitkár masszírozni kezdte a hátát. Az öreg vándor a fejét ingatta, felsóhajtott, és azt mondta:
– Elnézést, hogy ennyi gondot okozok.
– Honnan jöttetek? – kérdezte az Egyesült Államok küldöttje.
Az öreg vándor megrázta a fejét.
– Egy civilizációnak csak csecsemőkorában van állandó helye. A bolygók és a csillagok instabilak és változnak. A civilizációnak aztán mozgásban kell maradnia. Mire fiatal nővé érik, már többször is költözött. Akkor a civilizáció felfedez valamit: egyetlen bolygókörnyezet sem olyan stabil, mint egy lezárt űrhajó. Ezért űrhajó lesz majd az otthona, a bolygók pedig csak olyan helyek, ahol időt tölt.
Így minden civilizáció, amely elérte a felnőttkort, csillagjáró civilizáció lesz, folyamatosan vándorol a kozmoszban.
Az űrhajó az otthona. Honnan jöttünk? Az űrhajókról jövünk – bökött felfelé koszkérges ujjával.
– Hányan vagytok?
– Kétmilliárdan.
– Kik vagytok valójában? – A főtitkárnak volt oka ezt kérdezni. Az öreg vándorok pont úgy néztek ki, mint az emberek.
– Már sokszor elmondtuk. – Az öreg vándor türelmetlenül intett. – Mi vagyunk az Isten.
– Meg tudnád magyarázni?
– A mi civilizációnk – nevezzük csak istencivilizációnak – már jóval a Föld születése előtt létezett. Amikor az istencivilizáció kezdett elöregedni, az újonnan kialakult Földön elvetettük az élet magját. Aztán az istencivilizáció közel fénysebességgel utazva előreugrott az időben. Amikor az élet a Földön a megfelelő szintre fejlődött, visszatértünk, egy új fajt hoztunk létre, amely a mi ősi génjeinken alapult, kiirtottuk az ellenségeit, és gondosan irányítottuk a fejlődését, amíg a Föld egy új, hozzánk hasonló civilizált fajnak adott otthont.
– Hogy várhatod el tőlünk, hogy higgyünk neked?
– Könnyen bizonyíthatom.
Így kezdődött a fél évig tartó erőfeszítés, hogy ellenőrizzék ezen állításokat.
Az emberek döbbenten figyelték, ahogy az űrhajók elküldték a földi élet eredeti terveit és a kezdetleges Földről készült képeket.
Az öreg vándor útmutatását követve az emberek hihetetlen gépeket ástak ki mélyen a földkéreg alól: olyan berendezéseket, amelyek a hosszú évezredek során figyelemmel kísérték és manipulálták a bolygó bioszféráját.
Az emberek végül kénytelenek voltak elhinni. Az Istenek valóban Istenek voltak, legalábbis a földi élet tekintetében.
Fotó: Wikipédia
