A kínai császárnak egyetlen vágya van, hogy uralkodjon az idő felett, ehhez pedig nem kell mást tennie, mint a korszak legjobb óramesterét felkérnie. Az 1800-as években járunk, Qiánlóng kínai császár vasmarokkal irányítja a birodalmát, de bármennyire is mindenható hatalma van úgy érzi valami hiányzik az életéből. Alister Cox-tól, a világhíres óramestertől így azt kéri, hogy olyan szerkezeteket készítsen, amik képesek mérni a szerelmesek, a gyerekek, és a halálraítéltek idejét. Mert mindketten hisznek abban, hogy a valóság megmásítható.
Christoph Ransmayr Cox vagy az idő múlása című könyve még 2018-ban jelent meg, abban az évben az év könyve listánkra is felkerült, azóta pedig a kortárs német irodalom egyik kultikus könyvévé nőtte ki magát. Az író nemrég járt Budapesten a Pestext fesztiválon, ahol a tavaly megjelent Egy félénk férfi atlasza című könyvéről mesélt.
Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása (részlet)
Ford. Adamik Lajos
Térdre ! Cox most már szótlanul és hevesen dobogó szívvel térdelt Kiang mellett, lépésre és lábra kimért távolságban az üres trón előtt. A falaknál álló testőrök árnyékai hosszan benyúltak a terem ürességébe. A füstölők illatos felhőin kívül, amelyek a trónt körülvevő négy oszlop lábaitól szálltak fel, és szétfoszlottak a légjárás lassú áramaiban, csak a harcosok nyugtalan árnyékai mozogtak ebben a csöndben.
És akkor Cox egy hangot hallott, amelyről már az első pillanatban biztosan tudta, hogy csak a császár hangja lehet.
És heves szívverése ellenére csak nehezen – és görcsösen erőlködve, hogy az üres trón elől elrejtse – tudott elfojtani egy hitetlenkedő mosolyt, egy fintort, amikor Kiang ebben a titokzatos derengésben és a rafinált pompa közepén, amely mindenekelőtt szelíd fénytükröződésekből állt, és Cox szemében olyan idegennek tűnt, mint egy kultuszhely ragyogása valami távoli bolygón, tolmácsolta a császár szavait :
egy lapos közhely, amilyet egy Temze-parti matrózkocsma pultjánál is ugyanígy lehetett volna hallani, egy üres frázis, amelyet mégis kétségtelenül ez a hang mondott a távoli félhomály rejtekében, egy álló paraván mögött, amelyet egy kalligráfus mesteri eleganciával szintén írásjelekkel pingált ki : milyen gyorsan múlik az idő.
Milyen gyorsan múlik az idő !
Európa leghíresebb órakészítője és automataépítője azért vitorlázott át a fél világon, majd egy mesterséges, rabszolgák milliói által új mederbe fektetett folyón fel egészen Bĕijīngig, és egy udvarban, amely a nyugat legtöbb lakójának csak mesébe illő mendemonda volt, csak azért várt egy teljes őszön át a kínai császár szavára, hogy most egy üres trón előtt térdepelve ekkora közhellyel traktálják ?
A paraván mögötti halk hang azonban változóan hosszú szünetek között, amelyek alig hagytak időt Kiangnak a fordításra, csak beszélt és beszélt tovább, miközben Joseph Kiang feszülten figyelt, és kereste a fogalmakat, amelyekkel egy barbár nyelvére átültethette a Magasságos szavait. Milyen gyorsan múlik az idő, fordította Kiang hadarva a hallgatás látszólag szabálytalan intervallumai között, amelyeket átalakító munkájához hagyott a császár :
Milyen gyorsan múlik az idő, mondta, sőt suttogta a császár félhomályban elhangzó beszédének némelyik helyén, és hogy vánszorog, vesztegel, röpül vagy számtalan más sebességének valamelyikével győz-e le bennünket – az rajtunk múlik, életünk láncszemekként egymásba kapcsolódó pillanatain :
hiszen a halálraítélt, akinek eliramlanak élete utolsó órái, nem tölthetné ugyanezeket az órákat nyugalmasan vagy álmosító unalomban és szitakötőktől körüllibegve egy kertben is, valahol egy nyári folyóparton, ha nem követi el azt a bűnt ?
A gyermek pedig, akinek már a legelső évek is örökkévalósággá nyúlhatnak, és aki gyorsabb időmúlásról álmodik, amely közelebb viszi szülei vélt szabadságaihoz, kénytelen átélni, amint egy délután percei egyszer csak rohanni kezdenek, mert estszürkületkor büntetés vár rá, amelyet hazatérő apja fog végrehajtani rajta.
Másfelől meg két szerelmes abban reménykedik az éjszaka peremén, hogy bárcsak a csalogány éneke lett volna, amely a sok gyönyör után felébresztette őket könnyű álmukból – csupán a csalogány, nem pedig a pacsirta hajnali szava. Miközben éppen a szerelem tűnik képesnek rá, hogy két embert magasra, minden óra fölé emeljen, egy olyan birodalomba, amelyben az idő nem elpereg, hanem elapad.
Aki pedig mindenestül a képzeletének, alkotásainak, ihletének adja át magát, annak a nap felkelhet és lenyugodhat, anélkül hogy észrevenné a járását.
De még ha egy ember abban a mérhetetlen hitben ringatja is magát… – ezen a ponton Kiang volt az, aki hosszú szünetet tartott, mint aki fél, hogy akár csak elismételje a császár szavait – … még ha egy ember abban a hitben ringatja is magát, hogy úr lehet az idő fölött, azért az idő élete minden eltelt évével gyorsabban kezd folyni, miközben őbenne sok minden lomhább és lassabb lesz. Éppen csak hogy egybegyűjtötte szeretteit, hogy megüljön velük egy ünnepnapot, már megint elrepült egy év, és ő lassanként az elítélthez kezd hasonlítani, aki a kivégzése napjára vár.
Shí jiān, Cox ezt a szót vagy valami hasonlót vélt ebből a monoton, prédikációra emlékeztető beszédből újra és újra kihallani. Shí jiān, mondta a hang a paraván mögül. Idő, mondta, fordította Kiang, az idő, az idő múlása, mérhető idő : Shí jiān.
Cox azonban már sem az egyikre, sem a másikra nem figyelt igazán. A világ leghatalmasabb emberének láthatatlan jelenlétében elálmosodott a két nyelv hangzásától, és mégis teljesen magánál volt :
Idő. Idő ! Te jó ég. Ennek a szónoklatnak soha nem lesz vége. Hajnalszürkület. Miközben tekintetét szüntelenül az üres trónra szegezte, Cox inkább érezte, mint látta a reggel első fénysugarát, amelytől lassan zsugorodni kezdett a csarnok imént még határtalan homályba tűnő tágassága.
Eleinte csak alig észrevehetően, aztán a növekvő világossággal egyre inkább ellankadt a figyelme.
A figyelme ! A kínai császár hozzá beszélt, és Kiang alázatos, sőt rémült igyekezettel tolmácsolt, Cox számára azonban mind a paraván mögötti hang, mind Kiang szavai és a hajnalszürkület is már csak valahol a peremen léteztek, az angol vendéget ugyanis a diadal érzése kerítette hatalmába :
tudta, amit Qiánlóng gondolt, tudta, amit Qiánlóng mondani fog, tudta !, hogy a kínai császár mit akar tőle, mielőtt az még kimondhatta, Kiang pedig tolmácsolhatta volna a kívánságát. Cox mintha a kezeiben érezte volna a szálak feszülését, amelyek a paraván és a teljhatalom igénye mögött rejtőző báb mozdulatait irányították. És ki tudja, lehet, hogy a mögött az írásjelekkel teli díszernyő mögött valóban csak egy automata ült, Alister Cox, a világ legnagyobb automataépítője pedig tetszése szerint beleképzelhette magát ennek az automatának a mechanikájába és működési folyamataiba.
Kiang akadozó tolmácsolása közben csakugyan világos lett a tróncsarnokban. A filcpárnák ellenére, amelyeket a mandarintalár széles redőitől takarva viselt a térde körül, Cox érezte a padló hidegét.
Kiang még mindig beszélt, amikor Cox a paraván mögötti árnyékokból és zajokból rájött, hogy a Magasságos visszavonult, és a tolmácsra hagyta, hogy akaratát, az angol vendégnek szóló megbízatást szavakba foglalja.
Cox szerette volna megmondani Kiangnak, hogy fölösleges tovább fáradoznia, hogy már tudja, mit akar tőle a császár, és a többit Kiang a műhelyben is elbeszélheti neki, de a két térdepelőnek még meg kellett várnia a jelet, amely engedélyezte nekik, hogy felálljanak, és továbbra is mélyen meghajolva az üres trón előtt, hátrafelé lépdelve távozzanak a terem immár hajnalfényes tágasságából. Ez a jel pedig – három-négy szó a testőrség árnyékai mögött ugyancsak láthatatlan ceremóniamestertől, amelyeket Kiang nem fordított le – csak percekig tartó csönd után váltotta meg a hosszú ideje kínok között térdepelőket.
Ilyen egyszerű ez. Valóban minden ilyen egyszerű ? A császár azt akarta, hogy Cox órákat készítsen neki egy emberi élet repülő, vánszorgó vagy megdermedt perceihez, gépeket, amelyek egy szerelmes, egy gyermek, egy elítélt és más, létezésük szakadékaiban vagy kalitkáiban raboskodó vagy boldogságuk felhői fölött lebegő emberek időérzékének megfelelően mutatják az óra- vagy napjárást – az idő váltakozó ütemét.
Miközben ez az ütem, ezt Coxszal együtt minden órakészítő-tanonc tudta, az órák lassú vagy gyors múlása többé-kevésbé csak néhány fogaskerék kérdése volt, ingahosszúságoké, gátlóműveké, mechanikus alkatrészeké, amelyeket minden jobb műszerész képes volt óraművé összeilleszteni.
Különböző méretű és váltakozó számú rézkerekekkel, legalábbis egy óramű belsejében, minden időt repülésre lehetett sarkallni – vagy vánszorgásra lehetett kényszeríteni.
És bárki, aki összerakott egy ilyen, forgásával a legkülönbözőbb élethelyzetek más és más sebességéhez igazodó művet, az kerékszerkezetével – mint bábjátékos a zsinórjaival a bábuk látszólagos élete felett – úrrá válhatott az idő fölött, és arra bírhatta, hogy elröppenjen vagy megtorpanjon.
De valóban ilyen egyszerűen teljesíthetők volnának egy császár kívánságai ?, csakugyan ilyen könnyen kiolvashatók a gondolatai, még ha külső megjelenését egy szavakkal telefestett paraván mögé rejtette is ?
Jóllehet Cox már kezdett kétkedni a megérzésében, amikor a gyaloghintóhordárok Kiang oldalán visszavitték szállására és a munkapadja mellé, és Kiang csak azt erősítette meg neki, amit a kihallgatás alatt már felfogott, végül mégis annál a meggyőződésnél maradt, hogy ő, Alister Cox képes úgy olvasni a kínai császár gondolatait, mint egy egyszerű emberéit – legalábbis, amíg ez az ember az idő múlásáról és órákról beszélt.
Cox azonban tudta azt is, hogy ez a felismerés a legnagyobb kincs, amely fölött valaha is rendelkezett, és hogy kimondhatatlan titokként kell őriznie nemcsak Kiang, de még társai előtt is, ha valaha is vissza akar térni Londonba, hogy ott elárulja az ő hiábavalóan imádott, megnémult feleségének, Faye-nek, hogy az istennel egyenlő kínai császár is – ember.
Fotó: Kalligram
