Sinkó Ervin
Az ötven éve elhunyt Sinkó Ervin élete és irodalmi művei számos történelmi, ideológiai és művészetelméleti problémát vetnek fel. Hogyan fért meg gondolkodásában egymás mellett a marxizmus és a messianizmus? Miért ragaszkodott a kommunista eszmékhez a sztálini diktatúrában való csalódás után is? Miért volt fontos számára, hogy magyar tanszéket alapítson az Újvidéki Egyetemen? Többek között ezekre a kérdésekre kaptunk választ a Sinkó Ervin emlékére rendezett konferencián, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) közösen szervezett.
Sinkó Ervin munkásságáról, műveinek és gondolkodásmódjának izgalmas ellentmondásosságáról írók, filozófusok, történészek és irodalmárok tartottak előadásokat az ELTE Tanácstermében az író halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. A konferenciát Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke és Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, az ELTE Irodalom és Kultúratudományi Intézetének volt vezetője nyitotta meg.
„Mi, zsidók mindannyian kicsit idegenek vagyunk ebben a világban” – vallotta köszöntő beszédében Heisler András, kiemelve, hogy Sinkó Ervin kicsúfolt, sokat szenvedett zsidó kisgyermekként döntött úgy, hogy a világ szabadságáért fog küzdeni. Arra is felhívta a figyelmet, hogy Sinkó hitt Jugoszláviában, és bár nagyot tévedett, az vezérelte, hogy fontosnak tartotta a nemzetek és a szellem közösségét. Mint mondta, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének megalapításával „otthont teremtett”, ám élete nagy részében hontalan volt többszörös kisebbségi léte miatt.
Kulcsár Szabó Ernő arra hívta fel a figyelmet, hogy bár Sinkó Ervin körül látszólag nincsenek rendezetlen kérdések, a látszat mögött a hiány tapasztalata van, a legutóbbi kanonikus igényű magyar irodalomtörténetben például alig szerepel a neve. A professzor szerint azonban Sinkó életműve nem elsősorban irodalomtörténeti szempontból izgalmas, hanem mint kortörténeti dokumentum, hiszen az író a huszadik század leghányattatottabb pillanatait örökítette meg. Az akadémikus úgy fogalmazott, a legnagyobb rejtély vele kapcsolatban az, hogy mi volt az a tényező, amely a messianizmus útjára vitte, és hogy ez a hit hogyan fért meg gondolkodásmódjában a kommunizmussal. „Hogyan tudott élete végéig egy másik bolsevik diktatúra szolgájává válni”? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést az irodalomtörténész.
A kommunizmus arcai: Franciaország, Szovjetunió, Jugoszlávia
A konferencia első napján Ablonczy Balázs történész tartott először előadást, ő a két világháború közti francia-magyar kapcsolatok kutatójaként Sinkó Ervin és a franciaországi magyar munkásmozgalom kapcsolatáról beszélt. Bevezetőjében elmondta, hogy a harmincas években a magyarok kivándorlásának már nem az Egyesült Államok volt a legfőbb célpontja, hanem Kanada, Argentína és Franciaország. A történész kiemelte, a magyar bevándorlók létszáma Franciaországban nem volt túl nagy, körülbelül ötvenezer fő élhetett ott, és a migráció elsősorban az ipari területekre koncentrálódott. Mint rámutatott, Sinkó Ervin 1934-ben ékezett Párizsba, hogy az Optimisták kéziratát franciára fordíttassa. A helyi magyar kommunista mozgalmat ekkor belharcok jellemezték. Sinkó ott ismerkedett meg Károlyi Mihállyal, akinek akkorra már gyengébb volt a támogatottsága, de azért sok ajtót megnyitott előtte, például Romain Rolland is az ő közreműködése által lett az író patrónusa.
Lichtmann Tamás irodalomtörténész a profán messianizmus és a hívő marxizmus összefüggéseiről beszélt Sinkó életművében. Mint kiemelte, Sinkó történelmi regényei egyediek, egyrészt mert narratív sajátosságuk, hogy az író cselekvő résztvevője az eseményeknek, másrészt pedig, mert nem a múltból táplálkoznak. Az irodalomtörténész szerint Sinkónak deklarált szándéka volt hiteles történelmet írni, könyvében a főhős az író kevéssé titkolt alteregója, számos embert pedig valódi nevén szerepeltetett. Lichtmann Tamás felvetette a kérdést, hogy vajon Sinkó miért nem írta meg a regényben gyermekkori megaláztatásának történetét, miközben Szemben a bíróval című tanulmánya alapján úgy tűnik, ez az élmény vezette el a kommunizmushoz és a profán messianizmushoz is. Azt is érdekesnek találta, hogy nem vizsgálta felül ennek a két irányzatnak az ellentmondásait, hit és racionális tudás ellentéte nem zavarta.
Losoncz Alpár filozófus Sinkó 1945 utáni jugoszláviai „szerepeiről” tartott előadást. Beszélt többek Sinkó Ervin Miroslav Krležához fűződő barátságáról, amely révén beválasztották a Jugoszláv Akadémia tagjai közé is, valamint a vajdasági Híd című folyóiratban megjelent publikációiról. Mint rámutatott, Sinkó az ötvenes évektől többféle intézményes szerepet is vállalt Jugoszláviában, támogatta az antisztálinizmust, és hátszelet biztosított a fiatal irodalmárok új generációjának, az Új Symposion Kontrapunkt című kötetéhez például ő írta az előszót. A filozófus felhívta a figyelmet arra is, hogy Sinkó írt naplót, amelyben olyan vonatkozású dolgokat is papírra vetett, amelyek később problematikussá váltak, így ez lett az egyetlen könyv, amelyet a Vajdaságban bezúztak.
A nagy történelmi projekt kudarca
Schein Gábor író az Egy regény regénye kapcsán az „emberbogár” motívumról beszélt. Mint mondta, Sinkó naplója a harmincas évek Moszkvájában született meg, így egyedülálló dokumentumnak számít. Az író szerinte utazása során ébredt rá, hogy a párton kívül nem lehet kommunistának lenni, ám a sztálini diktatúrában a párt mély tragédiát okozott, a nagy történelmi projekt kudarcáért pedig magát Sztálint érezte felelősnek. Rámutatott arra az izgalmas problémára is, hogy bár Sinkó elmenekült Moszkvából, mégis kommunista maradt. Olyan hívő vált belőle, aki az eszmét máshogy értelmezte.
A Horthy-korszak magyar baloldali női szerepmintáit Szécsi Noémi író mutatta be. Sinkó regényeinek női karakterei alapján elemezte a kommunista nők ábrázolásmódját az 1910-es évektől a Horthy-korszakig. A baloldali nőkről alkotott kép akkoriban szerinte korántsem volt pozitív. Úgy fogalmazott, az egyetemen tanuló Új Nőt (New Woman) általában csúfnak, agresszívnak, kékharisnyának írták le, vagy egészen egyszerűen a „női mivoltából kivetkőzött szörnyetegként” ábrázolták.
Az első nap befejezéseként Tamás Gáspár Miklós tartott előadást a Szemben a bíróval című esszéről és az erőszak kérdéséről. A filozófus felhívta a figyelmet arra, hogy érdekes módon a kommunista mozgalom az egyetlen nagy politikai forma, amivel kapcsolatban morális kérdéseket szokás feltenni, miközben a történelem során jó pár olyan rendszer és korszak volt, amelyen számon lehetne kérni erkölcsi kérdéseket. Sinkó saját tapasztalatait a nagy történelmi kontextus folyamatában értelmezve rávilágított arra, hogy az első világháború hogyan mosta el a testvéri közösség és egyenlőség képzetét: „kiderült, hogy ez a közösség nem ér semmit, a nemzettudat erősebb, mindenki rohant gyűlölködni”. Úgy vélte, a kommunista forradalmat azok idézték elő, akik csalódtak a szocializmusban és a demokráciában, így az új eszme a nemzeti gondolattal szemben, antinacionalista mozgalomként jött létre. Célja az volt, hogy véget vessen az olyan fogalmak uralmának, mint a nemzet, az állam, a határ, a tulajdon, a jog vagy a legitim erőszak. A filozófus szerint ezeket az elgondolásokat a fasizmus győzte le, amely úgy rekonstruálta a kapitalizmus elemeit, hogy összegezte a kommunizmus tapasztalatait is; demokratikus nemzetfelfogás helyett éppen ezért a faji megkülönböztetést választotta. A filozófus szerint Sinkó Ervinnek egy megoldhatatlan problémával kellett szembesülnie, amikor ráébredt, hogy a forradalom is gyilkol, megtéveszt és követ el politikai bűnöket.
Magyar Tanszék a Vajdaságban
A konferencia második napján az Újvidéki Egyetem Sinkó Ervin által alapított magyar tanszékéről is jöttek előadók. Csányi Erzsébet irodalomtörténész felvezetésként elmondta, a tanszék 1959. október 21-én kezdte meg működését, Sinkó ugyanis akkor tartotta meg székfoglaló előadását. Mint mondta, maga a tanszék a semmiből nőtt ki, tanárok is alig voltak, hiszen ez volt a Vajdaságban az első magyar nyelvű felsőoktatási intézmény. Arról is beszámolt, hogy a kezdeti lelkesedés sajnos mára megtorpant, Szabadkán még van magyar nyelvű tanítóképzés, de ezt leszámítva csak szerb nyelven tanulhatnak a helyi magyarok. „A Vajdaság lemaradt a többi határon túli régió mögött, ami a felsőoktatási intézményeket illeti” – jelentette ki, hangsúlyozva, hogy ez a tény még inkább kiemeli Sinkó Ervin munkásságának jelentőségét.
Az irodalomtörténész A forradalmi esztétikáról címmel tartotta meg előadását, amelyben azt vizsgálta, hogy a forradalom témája mennyiben idézett elő Sinkó regényeiben esztétikai-poétikai modernizálást. Elsősorban a narrátori nézőpontról és a perspektíva konstruálásának új módozatairól beszélt; szerinte Sinkó úgy gondolta, hogy Kelet- és Nyugat-Európa nagyepikája különböző, hiszen keleten a forradalom művésze, a felfokozott valóság megrendült hordozója beszéli el az eseményeket. Sinkó Ervin prózaműveinek főszereplői ennek következtében egy felborult világ hősei, akik eszmék és cselekedetek állandó ellentétében élnek.
Faragó Kornélia, aki szintén az Újvidéki Egyetemről érkezett, Sinkó Ervin regényes világkoncepcióiról beszélt formai és szövegesztétikai szempontból. Az író egyik legkevésbé tárgyalt, Tizennégy nap című regényét helyezte az előadás középpontjába, és a dokumentumok, valamint a fikció arányát vizsgálva rámutatott, hogy Sinkót a második világháború után egyre inkább az igazság és a hitelesség kezdte érdekelni.
Csalódás a sztálini rendszerben
Hammerstein Judit, a Balassi Intézet főigazgatója a két világháború közötti korszak magyar íróinak Szovjetunió-élményeiről számolt be, így Sinkó Ervin moszkvai naplóit egy tágabb kontextusban elemezte. Az irodalomtörténész úgy vélte, Oroszország a nyugati utazók számára a 19. században egy messianisztikus helynek számított, ahonnan a nyugati civilizáció megmenthető. Az 1930-as évektől azonban már nem lehetett szabadon utazni, az érdeklődők koncepciós kirándulásokon vehettek részt, ahol megszemlélhették „hogyan épül a paradicsom a bolsevik Oroszországban, a fasizmus elleni küzdelem egyetlen bástyáján”. Az irodalomtörténész szerint a nyugat-európai baloldal körében egyre inkább elterjedt a nézet, hogy aki Sztálint bírálja, az a fasizmus mellett van, és ez nagyban befolyásolta az akkoriban született útirajzok Oroszországról festett képét. Sinkó Ervin naplója véleménye szerint a sztálini diktatúra legsötétebb időszakának egyik legizgalmasabb dokumentuma. Mint mondta, Sinkó íróként akart révbe érni, 1935-től két évet töltött a sztálini nagyterror közepette Oroszországban. Helyzete azért volt sajátos, mert nemcsak koncepciós utazáson vett részt, hanem le is telepedett Moszkvában, így megfigyelhette a szovjet ember viselkedését a terror alatt: megtapasztalta a hazudozást és a totális agymosást is. Hammerstein Judit rámutatott, Sinkónak csak negatív tapasztalatai voltak, így sötét képet festett az országról. Ennek ellenére, amikor később Franciaországban előadást tartott a Szovjetunióról, nem kritizálta azt. Az irodalomtörténész szerint Sinkó a fasizmus legyőzése érdekében hallgatott, ám ez folyamatos önvádat hívott elő nála.
A témát folytatva, Sinkó és Miroslav Krleža moszkvai cikkeiről, naplójegyzeteiről tartott előadást Radics Viktória író. Elmondása szerint Krleža 1925-ben öt hónapot töltött Moszkvában és egy északi városban, és többek között azért ment ki, mert ellenőrizni akarta, hogy igazak-e a hírek a terrorról és az éhínségről. Oroszországi beszámolója (Kivándorlás Moszkvába) nem propaganda volt, elfogulatlanul akart írni, megszólaltatta a rendszer veszteseit is. Sinkó Ervin azonban más céllal ment ki: ő otthonra szeretett volna találni a feleségével együtt. 1935-ben a sztálini diktatúra kiépülése közepette érkezett meg, és utazását fájdalmas kiábrándulás követte. Radics Viktória hangsúlyozta, Sinkó naplói őszinteségben felülmúlják Krleža feljegyzéseit, írásainak egzisztenciális és etikai töltete van, amely időtállóvá teszi a szövegeket.
A konferencia utolsó előadója Végel László volt, az író az „univerzális kisebbségi tapasztalatról” beszélt. Elárulta, hogy bár Sinkó naplóját a Vajdaságban bezúzták, egy nyomdász a munkahelyét kockáztatva mentett meg számára egy példányt. A napló szerinte azért fontos, mert megvilágítja Sinkó gondolkodását, és azt, hogy „időszerű, ám elfelejtett író”. Mint elmondta, a csalódás és az összeomlás után Sinkó Tito rendszerének hívője lett, ám szerinte ez nem egy megtévelyedett ember zsákutcája volt. Úgy vélte, ha kontextusában vizsgáljuk ezt a jelenséget, látható, hogy a korszakban nem volt olyan jugoszláv költő, aki ne írt volna dicsőítő verset Titóhoz. Sinkó szerepvállalása szerinte abból is következett, hogy mivel az első világháború során nemzetállamok harcoltak egymással, utána a békét pártoló európai értelmiség balra tolódott. De, mint rámutatott, Sinkó az elsők között ismerte fel a forradalom eltorzulását.
Szerző: Forgách Kinga
