Anna Green egyetem alatt névházasságot köt a lakótársával, Liammel, de nem szövődik köztük szerelem, mindez csak arról szól, hogy olcsó albérletben lakhassanak. Aztán tudomása szerint elválnak, és ki-ki boldogan megy az útjára.
A lány számára csak három évvel később derül ki, hogy Liam százmillió dolláros vagyon örököse, és azért volt szüksége a névházasságra, hogy hozzájusson a pénzhez.
Liamnek öt éven át kell boldog házasságban élnie ahhoz, hogy teljesítse a végrendelet feltételeit. Az idő lassan le is telik, de a család meg akar ismerkedni a feleségével.
Liam pánikba esik: vajon el tudja játszani Anna az illedelmes feleség szerepét a dúsgazdag szülők előtt? Ahogy telnek a napok, Liam rádöbben, már nem is az foglalkoztatja, hogy megszerzi-e a milliókat. Tényleg megtalálta az igazit?
Megrontja-e a felső tízezer világa Annát? Sikerül-e egyben tartani a kapcsolatot, ami eleve hazugságra épült?
Christina Lauren: Az édenkertprobléma (részlet)
Fordította: Lévai Márta
Előhang
ANNA
A nap, amikor a férjem kiköltözik a lakásunkból, egybeesik azzal, amikor a PlayStation kiadja a Resident Evil Village játékot, és sokan meglepődnének, ha tudnák, e két esemény közül melyik gyakorol rám nagyobb érzelmi hatást.
De nem vagyok szörnyeteg, ráadásul két éven keresztül igazán élveztem, hogy ebben a lakásban élhetek, ezért azt teszem, amit bármelyik volt feleség tenne, aki búcsúzóul megkapta a kanapét meg a tévét: helyeslő mosollyal figyelem Westet és két jól megtermett PhD-s haverját, hogyan hordják ki egymás után a dobozokat, székeket, bőröndöket a járdaszegély mellett várakozó teherautóba, folytatva a sort a berendezés további kilencven százalékát kitevő bútordarabokkal és berendezési tárgyakkal. Nekem alig vannak vagyontárgyaim, és ha belegondolok, ez kicsit szomorú – igazán jó hasznát vettem West cuccainak az elmúlt két évben –,
de elkerülhetetlen volt ez a pillanat.
Vigasztal, hogy a saját holmim összepakolása, amit két héten belül meg kell tennem, lényegesen egyszerűbbnek ígérkezik ennél.
West előbújik az autó hátuljából, elegáns mozdulattal leugrik az útra, aztán felnéz a fedett platóra, és szemügyre veszi a művüket, amiről látatlanban is megmondom, hogy nagyon körültekintően eltervezett munka. Az elmúlt két évben a kamránkon is jól látszott, hogy egy zseniális rendszerező keze munkája. Az én aprólékos, rendszerező agyú exem huszonnyolc éves, ritkán szól, de akkor mindig okosat: egyike azoknak a hallatlanul tehetséges embereknek, akiknek a keze alatt mintha csak magától töltődne az adóbevallás, de akár a gipszkarton fal repedéseit is említhetném, azokkal is könnyedén megbirkózik. A hozzáértés vonzó auráján túl, elismerem,
van Westben valami, ami férfiasan szexi:
valamiképpen tökéletes kombinációt alkot nála a magasság és az izomtömeg, bár azt, hogy pontosan hány centi magas lehet, senki ne kérdezze tőlem. Vajon fura, hogy sohasem jutott eszembe, hogy közvetlenül tőle megtudakoljam? Már észrevettem, hogy a magas nőket rendszerint erősen foglalkoztatja, a környezetük tagjai milyen magasak, de bennem sosem munkált a kényszer, hogy kiderítsem másokról a pontos paramétereket. Sok pasit ismertem, aki nálam magasabb volt, sokat, akik alacsonyabbak, és olyanokat is, akikkel pont egyforma magasak vagyunk. Annyit tudok biztosan, hogy West álla nagyjából a szemmagasságomba esik. Az esküvőnkön le kellett hajolnia, hogy megcsókoljon.
Időtlen idők óta nem gondoltam arra a napra, de gyanítom, van abban logika, hogy most eszembe jutott. Olyan, mintha az a csók egy egész emberöltővel ezelőtt történt volna. Két éve kezdtünk ebbe a kalandba, és jobban megismertem a kanapéját, amit itt fog hagyni, mint őt magát.
Most megáll a járdán, és felém fordul. A tekintetünk találkozik, és a gyomromban fura, lebegő érzést tapasztalok, hozzá valami enyhe szédelgést. Alacsony vércukorszint nem okozhatja, mert miközben figyeltem, hogyan tüsténkednek a pakolással, megettem fél zacskó jalapeñós chipset. Nem foghatom a forróságra sem, a Los Angeles-i május a mérsékelt időjárás szinonimája.
Furcsamód valószínűleg maga West okozza.
A szeme olyan színű, mint amikor átsüt a nap egy pohár whiskey-n. A haja pontosan ugyanez a szín, épp csak annyi különbséggel, hogy még több napfény játszik a hajszálak között, és olyan gyönyörű sűrű, hogy attól tartok, bennem már maga ez a tény jókora előzetes elvárásokat gerjesztett a többi férfival kapcsolatban. Egyszer próbáltam megfesteni. A világos oxid-vörös és a mézgasárga festéket elegyítettem, úgy igyekeztem visszaadni a színt, de nem sikerült igazán jól, és amint rádöbbentem, milyen durván felbosszant, hogy nem tudom eltalálni West hajának pontos árnyalatát a vásznon, töprengeni kezdtem, egyáltalán miért kezdtem bele a projektbe, majd rövid úton lemondtam róla.
Továbbra is megmarad köztünk az intenzív szemkontaktus, mialatt West visszasétál hozzám, és megáll alig harminc centire. Egy bizarr, lázas pillanatig átfut az agyamon: csak nem búcsúcsókot akar adni?
– Azt hiszem, végeztem itt. – Haha, ugyan már, szó sincs itt semmi búcsúcsókról! – De ha véletlenül itt maradt valami fontos, majd megkérem Jake-et, hogy jöjjön el érte.
Jake West öccse (és alig valamivel kevésbé jóképű nála), az a fajta egyetemi haver, aki a világon mindent tud a Kaliforniai Egyetemen zajló eseményekről, de sohasem találkozott apámmal, aki pedig csak egyórányira lakik innen. Jake mutatott be minket egymásnak Westtel, és most ő marad az egyetlen hozzá fűződő kapcsolatom. Ez a gondolat is lehangol kissé, de aztán eszembe jut, hogy van egy kanapém, és odabent Tyrant-vírussal fertőzött zombik várnak rám.
– Részemről oké – felelem.
– Megvannak a papírok? – kérdezi. – Az ügyvédem mindent átnézett, és szerintem rendben kell lenniük, de ha mégis felmerül valami gond, megadta a számát. – Hallgat, és úgy fürkészi a szememet, ahogy emlékeim szerint még sosem. Mintha életében először meglátott volna. – Természetesen az én telefonszámom sem változik. Olvass át mindent, és hívj, ha van kérdésed.
– Persze. Kösz, hogy mindent elintéztél.
Elmosolyodik, és az arca azonnal csodásan nyílttá változik. Nem is értem, miért nem csinálja gyakrabban. Bár, ami azt illeti, lehet, hogy csinálja. Alig találkoztunk. Ő már napkelte előtt fent van, elmegy futni, aztán az éber óráit az iskolában vagy a könyvtárban tölti, mielőtt nagyjából éjfélkor beesik az edzőterembe. Vele ellentétben én részben a műteremben élem a napjaimat, részben az ő kanapéján, ami most már az enyém.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék még, ezért megpróbálkozom egy udvarias „Gratulálok, hogy végeztél, West. Biztos nagyon boldog vagy!”-gyal.
– Teljesen – feleli, és a farmerja zsebébe süllyeszti a kezét. Ha nagy ritkán találkoztunk, általában rövid baseballnadrágban és valamilyen maratoni futás emlékét őrző pólóban volt, a megszokott öltözethez képest meglepő számomra a kopott Levi’s és a kellemes szürke póló kombinációja. Egy kicsit becsapottnak érzem magamat, amiért csak most látom ebben. Amikor észreveszem, hogy az alsónadrágja gumijából kikandikál egy keskeny sáv, nagy erőkkel dolgozni kezdek rajta, hogy innentől az arcán tartsam a tekintetemet. – Én is gratulálok neked – viszonozza jól nevelten.
– Biztosra veszem, hogy nagy tetteket fogsz véghez vinni az emberiség érdekében.
– Így igaz! – nevetek fel. –A világ már lélegzet-visszafojtva várja, mi lesz a következő lépésem.
Ő is velem nevet, és a hangtól elektromos kisülések keletkeznek a gerincemen.
Aztán kínos csend telepszik ránk. West a szemembe néz, és úgy érzem, képtelen vagyok elfordítani a tekintetem. Ez olyan szemkontaktus jellegű, valódi szemkontaktus. Mintha egy farkasszemnéző versenyen akarnánk jó helyezést elérni, vagy egy számsort kellene memorizálnunk egy kémfilmben. Nem akarok én lenni az első, aki pislog.
– Hát – mondja végül West –, azt hiszem, ennyi.
– Remélem, jól alakul az életed. – Ez rém elcsépelten hangzik, de komolyan gondolom.
– Én is, hogy a tiéd. – Újabb mosoly, amitől a szeme sarka is összeráncolódik, és, öregem, tényleg jó lett volna ebből sokkal többet látni. – Viszlát, Anna!
– Viszlát, West!
Kezet fogunk, sarkon fordul, a haverjaihoz sétál, aztán mindhárman bepréselődnek a furgon vezetőfülkéjébe. Az egyik srác letekeri az ablakot, és integet. Lelkesen visszaintek, annak ellenére, hogy még a nevét sem tudom.
Hirtelen egy emberi testet érzek magam mellett. Candi, a szomszédasszony jött ki a lakásukból. Köntös van rajta, ahogy kivétel nélkül mindig, amikor találkozunk, és már eltűnődtem párszor, vajon mit csinálhat egész nap. Mindenesetre iszonyú finom citromos pitét süt, és olyan hangosan szeretkeznek a férjével, Robbal, éjszakánként, szinte óraműpontossággal minden éjfélkor, hogy erről is tudom már, milyen remekül csinálja.
– Költöztök? – kérdezi, és hátrafordul a szinte teljesen kiürült lakás felé.
– Ó, igen, én majd két hét múlva – felelem. – West pedig most.
Érzékelem, hogy az üres lakásról az arcomra rebben a tekintete, és amikor rámosolygok, látom, hogyan kerekedik el aggodalmasan a szeme.
– Ó, basszus, Anna, fogalmam sem volt erről. Jól vagy?
– Jól. – Nézem a távolodó teherautót, még épp látom, hogyan fordul be a sarkon, aztán végképp eltűnik a szemem elől.
– Akkor jó – feleli, de a hangja gondterhelt. – Nagyon jó. – A kezét a karomra teszi. – De ha szeretnél beszélgetni valakivel, itt vagyok ám, oké?
Enyhe öröm jár át, mert most jövök rá, hogy többé nem számít a fedősztorink. Befejeztem az egyetemi alapképzést, és előttem áll a kalandokkal teli élet; West doktorált, és ő is úton van a maga fényes, valódi jövője felé, amelynek során ő alighanem valóban nagy tettek véghez vitelére hivatott. Mindketten megkaptuk, amit akartunk.
– Nem, nem, tényleg jól vagyok! – nyugtatom meg Candit. – Alig ismertük egymást.
Candi nagy szemeket mereszt rám.
– Micsoda?
A hátam mögött lévő lakásra bökök.
– Családos egyetemi bérlakás. Egyszerűen azért mentem feleségül Westhez, hogy itt lakhassak. De köszönöm, hogy aggódsz.
Még egyszer rámosolygok, megpaskolom a karomon nyugvó kezét, és sarkon fordulok, hogy visszamenjek a zombikhoz, amik már várják, hogy kiirtsam őket.
Nyitókép: Brystan Studios/Lori Brystan - ChristinaLauren.com
