Christian és 80 éves alkohol- és gyógyszerfüggő, pszichiátrián kezelt édesanyja taxival nekivágnak Svájc vidékeinek, hogy az elkölthetetlen mennyiségű pénzüket véletlenszerűen szétszórják. Miközben a páros a műanyag zacskóból szórja az idegeneknek a frankokat, családról, múltról és kötődésről beszélgetnek. A kapcsolatuk megvetés és megértés között folyamatosan ugrál, groteszk megjegyzéseket tesznek, örült döntéseket hoznak, majd órákig hallgatnak. Az autofikcióra épülő utazás egy diszfunkcionális család múltját mutatja be, melyet olykor sötét, humoros vagy költői formában ábrázol a szöveg. Ez a könyv olyan akár egy kifordított, szatítikus, ízig-vérig európai roadmovie.
Christian Kracht svájci író külföldön már a 90-es években berobbant, első 1995-ös regényében az autofikciós-láz előtt sok évvel már a szerzői én és az elbeszélői én vegyítésével játszott. Regényeit 30 nyelvre fordították le, 2016-ban Herman Hesse-díjat kapott, még ugyanabban az évben elnyerte a Svájci Könyvdíjat, a Eurotrash című regényéért pedig 2022-ben a legjelentősebb svájci irodalmi elismeréssel, a Svájci Irodalmi Díjjal tüntették ki.
Christian Kracht: Eurotrash (részlet)
ford. Tatár Sándor
– Na most mesélj valamit.
– Megtörténtet vagy fikciót?
– Az nekem mindegy. Döntsd el te.
– Oké. A történet itt játszódik, az orrunk előtt. Volt… öö… volt Svájcban egy aprócska jobbratolódás, aztán még egy, majd fél évvel később egy nagyobb. És a Neue Zürcher Zeitung és a Weltwoche, a Blick és a Schweizer Illustrierte, a Nebelspalter és az Annabelle a kormánypárt szócsövei lettek, és a párt tagjai vörös alapon kis fehér svájci kereszteket kezdtek viselni a hajtókájukon.
– Ó.
– Igen, és aztán megtiltották további mecsetek építését…
– …ami egyáltalán nem olyan helytelen, mert hány keresztény templom is van Szaúd-Arábiában vagy, mondjuk, Pakisztánban?
– Hallgass csak meg, mama! A német fogorvosokat és sebészeket a krízis vámszedőinek bélyegezték, és mindet kiutasították. Azután nyelvjárásteszteket kezdtek végezni, és elkezdték a tamilokat és a tibetieket a Svájci-fennsíkra, úgymond, egymás szomszédságába áttelepíteni. Azután a vegánok kerültek oda.
– Hogyhogy a vegánok?
– Fölfegyverezték és a katonasággal azonos jogállásba helyezték a rendőrséget; a rendőrök egyszer csak piros karszalagot kezdtek hordani a fehér svájci kereszttel.
Voitures blindées[1] álltak a kereszteződéseknél, s mindez lassacskán, mintegy fű alatt történt, ám egyszersmind egészen nyíltan, hiszen a nép akarata volt, hogy így legyen.
– Ah, menj már! Mese habbal.
– Akarod hallani a történetet, vagy nem?
– Bocsánat.
– A zöldpárt egyesült a kormányzó párttal, az SNP-vel. Ennek a Svájci Néppártnak a tagjai pedig egyik napról a másikra SNN-nek, Svájci Nemzeti Népi-szocialistáknak nevezték magukat, s aztán a zöldek és a szocialisták is így hívták magukat. És az emberek a Rütli-esküvel[2] üdvözölték egymást: két ujjukat plusz a hüvelykujjukat fölnyújtva.
– De hát ebből semmi nem igaz.
– Az Európai Unióval kötött szerződéseket felmondták, a schengeni egyezményt szintén, és Svájc határait több tízezer kilométer új szögesdróttal erősítették meg. Norvégiával és Nagy-Britanniával építettek ki szoros kulturális és gazdasági kapcsolatokat, s közben a Luxemburghoz, Lengyelországhoz és Tunéziához fűződő kapcsolatokat hagyták elsorvadni, fokozták a hazai fegyvergyártást, és középsúlyos botrányt okoztak a sajtóban azt állítván, hogy görög és portugál kommunisták több mint háromszázezer élődonor-szervet adtak el izraelieknek.
– Ó.
– A reform-élelmiszerboltokat, akárcsak a Coopot és a Migros-t, utasították, hogy ne rakjanak a polcra és ne árusítsanak többé tofut, hanem csak svájci sajtot, húst és hentesárut, svájci tojást és parasztkenyeret.
Eltűntek a polcokról a növényi szendvicskrémek, a szójatejjel és a kesukrokettel együtt. A reformboltok előtt, például a zürichi Kreuzplatzon, páncélozott járművek állomásoztak, hogy garantálják: az üzletek folyamatosan kizárólag állati eredetű termékeket árulnak.
– És aztán?
– Aztán egészséges fehérorosz, albán és koreai férfiaknak svájci útlevelet helyeztek kilátásba, ha kötelezik magukat arra, hogy először valamilyen svájci nyelvjárást tanuljanak a migránstáborban, napi tíz órában, utána három évig önként alpesi parasztgazdaként dolgozzanak: sajtot készítsenek, kaszáljanak, és összegyűjtsék a szénát az átmeneti gazdaasszonnyal az oldalukon, akinek ez alatt az idő alatt legalább három gyereket kell nemzeniük.
– Nem!
– De bizony. Pontosan így volt. Ezután átadták nekik a svájci útlevelet, és garantált állásuk lett Zürichben, Genfben, Bernben vagy Bázelben, de nem Subaruval vagy valami effélével, hanem Mercedesszel vagy Teslával, fekete metálfényezés, bőrülések, fafurnér, teljes automatika, száznyolcvannégy frank garantált minimálórabér. És jobban beszélték a mi svájci német nyelvünket, mint mi, perfektül beszélték. És ha netán még nem viseltek svájci keresztet a hajtókájukon, pillanatig sem kellett győzködni őket, hogy ezentúl tegyék; örömmel tűzték ki.
– Ez egyáltalán nem az a Svájc, amilyennek én ismerem.
– S aztán egyszer, mama, tavasz volt, mindenütt megjelentek a krókuszok, sárgán, üdén, gyönyörűen, eltörölték a halálbüntetés tilalmát, és a nyár végétől kivégzések voltak Svájcban.
– Olyan izgalmasan meséled, mintha igaz lenne.
– Először nyugtalanság söpört végig az országon. Az idősek úgy vélekedtek, hogy ez így nincs rendjén, és szégyenkeztek. Ez nem svájci, Svájc nem ilyen, mondták, és dühösen toppantottak, de a fiataloknak mindegy volt. Mit gondolsz, miért?
– Kenyér és… nyalás.
– Nagyon jó, mama. Valahogy így. Aztán lassacskán hétköznapi esemény lettek a kivégzések, és mi úgy éreztük, hogy ez mindig másokkal fog megesni, nem velünk, nem az igazi svájciakkal, hanem a tamilokkal, és legföljebb még a németekkel meg a vegánokkal.
– Igen.
– Rád és rám ez nem vonatkozott, az árnyékokra, akik voltunk, és egyelőre a reformboltokban dolgozókra és a parasztokra sem, és az öregek, akik mindezt rosszallották, még öregebbek és végül demensek lettek, és pár év múlva már senki nem emlékezett rá, hogyan is volt az egész a kivégzések előtt. A kivégzéseket a hazaárulóké kivételével mindig titokban, a színfalak mögött hajtották végre; a hazaárulókat viszont hurokkal a nyakukon és súlyokkal a zsebükben lelökték a hídról. Bernben a Lorraine hídról, Zürichben a Münster hídról, ami kezdetben ugyan sokkoló és visszataszító és svájciatlan volt, de aztán nemcsak hozzászoktunk a svájci nemzeti televízió sugározta képsorokhoz – Lausanne-ban, Bázelben és Churban éppúgy –, de bizonyos értelemben elfogadtuk, sőt már-már vágytuk is látni őket, ahogyan apád Németországban minden este a híradót áhította.
– Ez egy szörnyűséges történet, Christian.
Aztán megjött a taxi. Láttam, ahogy anyám gyorsan és egészen automatikusan elvégzi a sofőr racial profilingjét,[3] és beszálltunk, ami persze kicsit tovább tartott a rollátor miatt. Fölkerekedtem tehát anyámmal; ő alighanem életében utoljára utazik, gondoltam.
Először a Baur au Lac hotel mögötti bankba megyünk a belvárosban, jelentette ki. Amikor elindult az autó, áthajolt hozzám, és cinkos hangon azt mondta, hogy a legutóbbi pénzügyi válság idején anticiklikusan és nagyon sikeresen fektetett be padlótisztító gépekbe, és
most olyan tizenhárom-tizennégy millió frankja van német fegyverrendszerekbe és svájci tejipari vállalkozásokba,
azaz részint a Rheinmetall, részint az Emmi cégek részvényeibe fektetve.
– Ilyen sok pénz?
– Most mondd meg.
– Mindig azt hittem, le vagyunk égve.
– Te vagy leégve. Én nem.
– Miért vettél fegyveripari részvényeket?
– Ja, hát ezt már én is sokszor kérdeztem magamtól.
Jobb kéz felől a Zürichi-tó megint egészen elviselhetetlenül pazar látványt nyújtott, minthogy az őszi napfény és az Alpokból finoman leáramló főn mindent éles kontúrokkal és roppant csábítónak láttatott a tavon. Kis, fehér vitorlás hajók imbolyogtak a hullámokon, egy fehérre festett gőzhajó húzott át a képen, tatján vidáman lobogó svájci zászlóval. Örültem, hogy kettesben taxizom anyámmal. Nem is tudom, mikor tettünk utoljára ilyet.
A bankban viszont először oda sem akartak minket engedni a tisztviselőkhöz. Micsoda látvány: egy spicces, hegekkel telehintett arcú öregasszony zsíros hajjal és véraláfutásos szemmel, aki a rollátorába kapaszkodva kászálódik ki a liftből, mellette árnyékként a fiával, meg egypár lepukkant útitáska!
Mondtam anyámnak, hogy mutassa meg az útlevelét, egy csomó pénzt tart ezeknél a számláján, ne érezze magát feszélyezve. És valóban, a banktisztviselő, miután először alapos ízelítőt adott az arroganciájából (ahogyan azt csak a zürichiek tudják), egyszerre nagyon udvarias és előzékeny lett.
Óhajt-e a hölgy egy kávét és effélék, miközben az igazolványban lapozgatva már nem hiányolta anyámnál a burzsoázia státuszszimbólumait.
Nem, fiatalember, mondtam enerváltan, nem kérünk kávét, anyám hatszáz frank készpénzt akar felvenni. Ez elég lesz Afrikában, mondtam anyámnak, elvégre ott vannak a hitelkártyáim. Anyám rám pillantott, mosolygott, és így szólt a pénztároshoz, nem, nem, uram, hatszázezer frankot veszek fel.
Az úr a pénztárablak mögött megpiszkálta a gyémánt fülbevalóját, és szenvtelenül megkérdezte, jó lesz-e hatszáz darab ezerfrankos bankjegy, nekem pedig hirtelen eszembe jutott a milliárdos Gustav Delbancóval töltött időm, akivel apámmal együtt többször találkoztunk Londonban a Hotel Savoyban. Delbanco több woolworthos nejlonzacskóban cipelte magával a pénzét és a fogkeféjét, és szemét- meg szarszagot árasztott. Apám közvetítésével jutott hozzá annak idején egy olajfestményhez, a Bűnbeesés címűhöz, amelyet aztán Rubensként azonosítottak, és amelyet Delbanco utóbb a Phaeton bukásáért cserélt el. Ezt akasztotta ki aztán a kandallója fölé Sussexben.
Anyám megkérdezte, a pénzének mekkora hányada van haditechnológiába fektetve, és a pénztáros bankalkalmazott a monitorra vetett néhány pillantás után kinyomtatott neki egy színes kördiagramot. Anyám a kezébe vette a lapot, hosszan nézte, majd odanyújtotta nekem. A diagram egyik fele, a kék, a Rheinmetall-részvényeket jelenítette meg, a másik, a piros, az Emmi-részvényeket.
– Legyen szíves, váltassa készpénzre a fegyverrészvényeket. Szóval ott, azokat a kékeket – mondta anyám. – Készpénzre mindig szükségünk lesz ott, ahová a fiammal megyünk. És hívna nekünk egy taxit?
– Hogyne, madame – felelte a tisztviselő.
– És lenne egy ilyen izéje… nejlonzacskója?
A férfi odanyújtott neki egy zacskót, anyám belerázta a köteg ezerfrankost.
Így lehetett ez Delbancónál is. Élő ember nem gondolta volna, hogy ez az alak, aki úgy fest és úgy bűzlik, mint egy hajléktalan, milliókat hord magánál egy nejlonzacskóban. Az jutott eszembe, hogy valóban van valami összefüggés a pénz és a szemét között, s ezt mondtam is anyámnak, míg a lift felé mentünk.
– Én ezt már rég tudom – helyeselt anyám.
– De egészen közvetlenül össze vannak kötve.
– Most arra gondolsz, hogy én egy ostoba, szívtelen öregasszony vagyok. De ide figyelj: ezt a pénzt mi el fogjuk ajándékozni.
– Mármint adakozni fogunk.
– Nem, nem; rendesen elajándékozzuk, megszabadulunk tőle, elszórjuk. Ismeretleneknek, véletlenszerűen. És te segíteni fogsz nekem.
– Én?
– Persze, te. Hát ki más?
Mi a csuda ütött anyámba? Visszamentünk a lifthez, és lementünk vele a földszintre, én pedig nem győztem csodálkozni, és egészen fölvillanyozódtam az ötletétől. Anyám vizsgálódva nézte magát a dupla tükörben, és megigazította a haját. Megnedvesítette a hüvelykujját, és ledörgölt egy képzeletbeli foltot az arcomról – hagytam, pedig ezt mindig is gyűlöltem, azután kiléptünk a szabadba, és beültünk a taxiba. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta és tartotta anyámnak az ajtót, úgy éreztem, ez a minimum. A taxis eltüntette a csomagtartóban a rollátort és az utazótáskákat, én pedig elővettem a zakózsebemből és kiterítettem az ökokommuna kifakult prospektusát, megnéztem benne a címet, és azt mondtam a taxisnak, kapcsolja ki a taxiórát, és vigyen minket a Berni-felvidékre, Saanenbe.
– Pontosan – mondta anyám. – Adunk magának ezer frankot. Vagy tudja, mit: kétezret.
[1] Páncél(ozott) autók (francia)
[2] A Rütli-eskü (Rütlischwur) a svájci identitásmítosz alapvető eleme. Történelmileg nem igazolt, hogy a Vierwaldstättersee fölötti Rütli-mezőn valóban esküvel megerősítve fogadták volna meg a három svájci „őskanton” (Schwyz, Uri és Unterwalden) képviselői, hogy ellenállnak a Habsburg-hatalomnak – az eseményt a Chronicon Helveticum 1307 őszére teszi – a ford.
[3] Rasszbesorolását (angol).
