Charles Bukowski (1920–1994), a világirodalom egyik legismertebb és legtöbbet idézett szerzője, aki nyers, szókimondó stílusa, fekete humora és könyörtelen őszintesége miatt egyszerre kultikus és megosztó. Több mint tizenöt év után újra megjelent kultikus novelláskötete, A semmitől délre. Az eredetileg 1973-ban South of No North címmel megjelent kötetben Bukowski a társadalom peremére sodródott emberekről, a magányról, a szerelemről, az alkoholról, a kiszolgáltatottságról és a szabadság kereséséről ír. A könyvet először 2009-ben adták ki Magyarországon, most Pritz Péter átdolgozott fordításában vehetjük újra kézbe a novelláskötetet, ami 27 írást tartaémaz. Olvass bele!
Charles Bukowski: A semmitől délre (részlet)
Fordította: Pritz Péter
MEGHÁGTÁK AZT A FÜGGÖNYT
Beszéltünk a nőkről, besandítottunk a combjuk közé, mikor kiszálltak autójukból, benéztünk ablakokon, hátha elkapunk valakit dugás közben, de sose láttunk semmit. Illetve egyszer egy párt rajtakaptunk az ágyban, az ürge épp ráfordult a nőjére, és már ujjongtunk volna, hogy végre látunk valami akciót, amikor a nő azt mondta:
– Ne, ma este nincs kedvem hozzá! – azzal hátat fordított a férfinak. Az rágyújtott, mi pedig odébbálltunk, hogy keressünk egy másik ablakot.
– A kurva életbe, velem aztán nem bánhatna így egy nő!
– Velem se, az biztos. Milyen férfi az ilyen?
Hárman voltunk: én, Kopi és Jimmy. A mi nagy napunk a vasárnap volt. Kopiéknál találkoztunk, és villamossal lementünk a Main Streetre. Hét centbe került a jegy. Két kabaré működött ott akkoriban, a Follies és a Burbank. Imádtuk a Burbank sztriptíztáncosait, és a viccek is kicsit jobbak voltak, mint a másikban, úgyhogy inkább oda jártunk. Megfordultunk előtte már a „felnőtt” moziban is, de a filmek korántsem voltak annyira „felnőttek”, mint reméltük, a sztorija meg mindegyiknek ugyanaz volt: pár csávó berúgat egy kislányt, és mielőtt még kijózanodhatna, egy bordélyházban találja magát mint prostituált, az ajtaja előtt türelmetlen tengerészekkel meg púpos kuncsaftokkal. Ráadásul az ilyen mozikban éjjel-nappal hajléktalanok fetrengtek, a padlóra hugyoztak, bort vedeltek, és egymásra másztak. A pisa, a cefre és a halál szaga elviselhetetlen volt. Szóval a Burbankbe jártunk.
– Kabaréba mentek, srácok? – kérdezgette mindig Kopi nagyapja.
– Ugyan, dehogy, akad annál jobb dolgunk is.
Aztán elmentünk. Minden vasárnap. Már jóval a show kezdete előtt ott voltunk, fel-alá járkáltunk a Main Streeten, be-benéztünk a kocsmákba, ahol combig felhúzott szoknyával konzumhölgyek ültek az ajtóban, és a bokájukat lóbálták a napfényben, ami bevilágított a bár sötétjébe. Jól néztek ki. De minket nem vertek át. Hallottuk a hírüket. Ha valaki bement egy ilyen helyre egy italra, a gatyáját is ráköltötte – a sajátjára meg a lányéra. És persze a lány itala erősen vizezett volt. Itt-ott megfogdoshattad, aztán annyi. Ha a csapos megneszelte, hogy pénz van nálad, már jött is a feles, ott tartottak a pultnál, és a pénzednek lőttek. De mi tudtuk ezt.
Miután megvoltunk a sétával, bementünk a hot dogoshoz, megvettük a nyolccentes hot dogunkat és az ötcentes gyömbérsörünket.
Akkoriban súlyt emeltünk, az izmaink dagadtak, az ingünk ujját mindig feltűrtük, a cigit pedig a felső zsebünkben hordtuk.
Még egy Charles Atlas* kurzusra is beiratkozunk, de a sima súlyemelés keményebbnek és egyszerűbbnek tűnt. Míg ettük a hot dogunkat, és ittuk az óriási korsó gyömbérsörünket, flippereztünk; egy játék egy centbe került. Jól ismertük a gépet. Ha az ember hiba nélkül végigcsinálta, szabadjátékot kapott. És mivel mi nem engedhettük meg magunknak, hogy hibázzunk, hát nem tettük.
Frank Roosevelt lett az elnök, a dolgok kicsit jobbra fordultak, de még mindig tartott a világválság, és egyikünk apjának se volt állása.
Hogy honnan volt zsebpénzünk, kész talány, azt leszámítva, hogy jó érzékkel nyúltunk olyan dolgokhoz, amelyek nem voltak a földhöz betonozva.
Nem loptunk, a köz javán osztoztunk. És feltaláltunk. Mivel alig vagy olykor egyáltalán nem volt pénzünk, kisded játékokat találtunk ki, és azokkal múlattuk az időt; például lesétáltunk a tengerpartra meg vissza.
Ezt általában nyárestéken adtuk elő, amikor a szüleink nem szóltak, ha elkéstünk vacsoráról. Meg az se érdekelte őket, hogy a talpunk tiszta hólyag volt, mire hazaértünk. Csak akkor kezdtek morogni, amikor meglátták, hogy mennyire lejártuk a cipőnk sarkát, talpát. Olyankor elküldtek a háztartási boltba, ahol készen árulták a sarkot, talpat és ragasztót, egészen elfogadható áron. Ugyanez volt a helyzet, amikor az utcán fociztunk. Rendes focipályára nem volt pénze a városnak, de mi annyira kemények voltunk, hogy az egész futballszezon idején tackle-focit** játszottunk az utcán, sőt aztán a kosárlabda- és a baseballszezon alatt is, egészen a következő futballszezonig. És ha földre visznek az aszfalton, akkor megesik ez-az. Bőr szakad, csont zúzódik, vér folyik, de az ember csak feláll, mintha mi sem történt volna.
A szüleink nem törődtek azzal, ha összetörve, véresen, kék-zöld foltokkal tértünk haza; a szörnyű és megbocsáthatatlan bűn az volt, ha kilyukadt a nadrágunk a térdénél. Mivel mindegyik fiúnak csak két pár nadrágja volt, egy a hétköznapokra és egy vasárnapra,
senki sem engedhette meg magának, hogy kiszakítsa az egyik nadrágját a térdénél, mert akkor kiderült volna, hogy szegény, és hogy seggfej, és az is, hogy a szülei is szegények és seggfejek.
Így az ember megtanulta, hogyan kell földre vinni az ellenfelet anélkül, hogy a térdére esne. És a földre vitt ellenfél is megtanulta, hogyan vágódjon el anélkül, hogy a térdére esne.
Ha verekedésre került a sor, órákig bunyóztunk, és a szüleink még véletlenül sem léptek közbe. Valószínűleg azért, mert adtuk a keményet, és soha nem könyörögtünk kegyelemért, ők meg csak várták, hátha egyszer mégis megtesszük. De gyűlöltük a szüleinket, így nem is tehettük, és mivel gyűlöltük őket, ők is gyűlöltek minket, így
a legdurvább bunyó kellős közepén is csak annyit tettek, hogy kiálltak a verandára, és egy pillantással nyugtázták, mi folyik odakint.
Aztán ásítottak egyet, felvettek a földről egy reklámújságot, és visszamentek a házba.
Egyszer verekedtem egy sráccal, aki később magas rangfokozatig vitte a tengerészetnél. Reggel fél 9-től naplemente utánig bunyóztunk. Senki sem avatkozott közbe, annak ellenére, hogy a házuk előtt, a fűben verekedtünk, ahova bárki odaláthatott, két óriási borsfa alatt, ahonnan folyamatosan szartak ránk a fecskék. Elkeseredett, vérre menő harc volt. A srác nagyobb volt, kicsit idősebb és testesebb, de én voltam az őrültebb. Végül kiegyeztünk egy döntetlenben – nem tudom, hogy van ez, ahhoz, hogy valaki megértse, végig kell csinálnia, de ha két ember nyolc vagy kilenc órán át püföli egymást, egyfajta furcsa testvériség alakul ki közöttük.
Másnap kék-zöld volt az egész testem. A számat sem tudtam kinyitni, sőt egyetlen testrészemet se tudtam megmozdítani úgy, hogy ne fájt volna. Az ágyban feküdtem, készen a halálra, amikor anyám bejött, kezében a pólóval, amiben verekedtem, odadugta az orrom alá, és azt mondta:
– Idenézz, vérfoltos a pólód! Vérfoltos!
– Bocs!
– De ez nem jön ki! SOHA!
– Az ő vére!
– Bánom is én! Akkor is vér, az pedig nem jön ki!
Szóval a vasárnap volt a mi napunk, a könnyű, nyugodt napunk. A Burbankbe mentünk. Először mindig egy rossz filmet adtak. Egy nagyon régi darabot, mi pedig ültünk, és vártuk, hogy vége legyen. A lányokra gondoltunk. Három vagy négy zenész volt a zenekari árokban, akik nagyon hangosan játszottak, ha nem is jól, de legalább hangosan, aztán végre előjöttek a sztriptíztáncosok, megragadták a függöny szélét, és úgy fogták, mintha egy férfiba kapaszkodnának, rázták magukat, és szinte meghágták azt a függönyt. Aztán előrelibbentek, és nekiálltak vetkőzni. Akinek volt pénze, pattogatott kukoricát is vehetett, akinek nem, az meg leszarta.
A következő műsorszám előtt szünet volt. Egy kis ember lépett a színpadra, és azt mondta:
– Hölgyeim és uraim, csak néhány pillanatra rabolnám az idejüket… – Varázscsövet árult. A cső végén egy üveg volt, és ha az ember a fény felé emelte, gyönyörű képet látott benne. És ez a tiéd lehetett! Ötven centbe került, ennyi pénzért örökre a tiéd lehetett, és ehhez csak a Burbank törzsvendégei juthattak hozzá, mert sehol máshol nem árultak ilyet.
– Csak emeljék a fény felé, és meglátják! Hölgyeim és uraim, köszönöm megtisztelő figyelmüket! És most a jegyszedők elindulnak a sorok között.
Ekkor mindig megjelent két szakadt, muskotályszagot árasztó hajléktalan, egy-egy zsák varázscsővel. Sosem láttam, hogy valaki vett volna belőlük. De úgy képzeltem, hogy ha az ember a fény felé tartja, és belenéz, egy meztelen nőt látna benne.
Aztán újra rákezdett a zenekar,
szétnyílt a függöny, és ott állt a kórus, legtöbbjük kiöregedett, műszempillás sztriptíztáncos, vastagon kikenve, kirúzsozva.
Mindent megtettek, hogy tartsák a lépést a zenével, mégis mindig késtek egy kicsit. De nem adták fel, és ez szerintem nagyon derék dolog volt tőlük.
Aztán megjelent a férfi énekes. Na, őt szeretni nagyon nehéz volt. Elmúlt szerelmekről énekelt – túlságosan hangosan. Énekelni nem tudott, így mikor befejezte, széttárta két karját, és meghajolt, a taps igen halovány volt.
Aztán jött a komikus. Ő viszont annyira jó volt! Barna ballonkabát volt rajta, sapkája a szemébe húzva. Úgy csoszogott végig a színpadon, mint egy hajléktalan, akinek se dolga, se otthona nincs. Aztán feltűnt egy lány, végigbillegett előtte, a férfi pedig követte a tekintetével, majd odafordult a közönséghez, és fogatlan szájával azt motyogta:
– Azt a rohadt életbe!
Aztán jött egy másik lány, mellé lépett, odahajolt hozzá, és azt mondta:
– Öreg vagyok már, negyvennégy is elmúltam, de ha az ágy összetörik alattam, nem adom fel, a földön folytatom!
És ettől kifeküdtünk. Hogy nevettünk! A fiatalok meg az öregek együtt… hogy nevettünk mind.
Aztán jött a táskás műsorszám. Megpróbált segíteni egy lánynak bepakolni a bőröndjébe, de a ruhák valahogy oldalt mindig kilógtak.
– Nem megy!
– Hadd segítsek!
– Már megint kinyílt!
– Várj! Ráállok!
– Micsoda? Isten ments! Eszedbe ne jusson!
És így tovább. Annyira vicces volt!
Aztán végre újra megjelent az első három-négy sztriptíztáncos. Mindannyiunknak megvolt a maga kedvence, akibe szerelmesek voltunk. Kopi egy vékony, asztmás francia lányt választott magának, sötét táskákkal a szeme alatt. Jimmynek a Tigrisnő tetszett (pontosabban: az Anyatigris). Jimmy figyelmét én hívtam föl arra, hogy a Tigrisnőnek az egyik melle nagyobb, mint a másik. Az én választottam Rosalie volt. Rosalie-nak nagy segge volt, és rázta, egyre csak rázta, közben vicces dalocskákat énekelt, és miközben vetkőzött, magában beszélt és nevetgélt. Ő volt az egyetlen, aki tényleg élvezte a munkáját. Szerelmes voltam Rosalie-ba. Gyakran gondoltam arra, hogy írok neki, és közlöm vele, mennyire jó nő, de valahogy sosem került rá sor.
Egyszer a műsor után a villamosra vártunk, és a megállóban ott volt a Tigrisnő is. Szűk, zöld ruha volt rajta, és mindannyian őt néztük.
– Nézd, Jimmy, ott a csajod, a Tigrisnő!
– Úúú, de jó nő! Nézzétek!
– Odamegyek, beszélek vele – mondta Kopi.
– De ő Jimmy csaja.
– Én nem akarok vele beszélni – mondta Jimmy.
– Én viszont igen – mondta Kopi. Szájába vett egy cigit, meggyújtotta, és odament hozzá.
– Helló, bébi! – mondta neki vigyorogva.
A Tigrisnő nem válaszolt. Csak nézett maga elé, és várta a villamost.
– Tudom, ki vagy. Láttalak ma vetkőzni. Jó vagy, bébi, nagyon jó, de tényleg!
A Tigrisnő továbbra sem válaszolt.
– Nagyon tudod rázni, atyaég, de még hogy!
A Tigrisnő csak nézett maga elé. Kopi meg állt, és vigyorgott rá, mint egy idióta.
– Szeretném betenni neked. Szeretnélek megbaszni, bébi!
Odamentünk, és elhurcoltuk onnan Kopit. Lefelé vonszoltuk az utcán.
– Te köcsög! Nincs jogod ahhoz, hogy így beszélj vele!
– Dehát színpadon rázza, kiáll a férfiak elé, és rázza magát!
– Neki is meg kell élnie valamiből.
– De be van indulva, teljesen be van indulva, ő is akarja!
– Te hülye vagy.
És vonszoltuk tovább az utcán.
* Charles Atlas, eredeti nevén Angelo Siciliano ( konyvesmuhely.hu 1892–1972), a bodybuilding alapítója
** Az amerikai foci azon válfaja, amelyben földre lehet vinni az ellenfelet.
Nyitókép: Michael Montfort, GABO Kiadó
