Az író is csak egy ember. Bár sokak szemében a könyvek misztikus világának megközelíthetetlen alakja, érzései, fájdalma és öröme éppoly emberi, mint bárki másé. Anne L. Green kötetében Adriana hosszú évek óta bujkál a nyomasztó valóság elől, menedéket csak írói hivatásában talál. A Piazza Navonára néző irodája az egyetlen hely, ahol még élvezheti azt a nyugalmat, amiről az otthonában már lemondott.
A férje keze ide nem ér el. Ám örökké nem rejtőzhet a könyvek lapjai mögé az, aki már nem csak önmagáért felel. A gyermekére is gondolnia kell. Adrianát félelemmel tölti el, hogy milyen hatással lesz a lányára mindaz, amin keresztülmennek. A segítség onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várná. Piet, a kiadó kirendelt asszisztense azt a megbízást kapja, hogy tehermentesítse a válsággal küzdő írónőt. Arra azonban senki sem számít, hogy ez a feladat az iroda falain is túlnyúlik.
Anne L. Green legőszintébb, mély érzelmekkel teli története feltárja az olvasó előtt a bántalmazás pszichológiáját. Valamint rávilágít arra, hogy az a legjobb választás, ha szembenézünk a nehézségekkel.
Anne L. Green: Lapokba zárt titkok
Prológus
„Az igazság, amely felszabadítja az embereket, az az igazság, amelyet a legtöbb ember fél elfogadni.”
(Amit Abraham)
– Hogy van ma? – tette fel az első kérdését Francesca, az éppen aktuális pszichológusom.
Hosszan bámultam magam elé a semmibe, és idegesen doboltam hozzá a lábammal egy ritmust. Miért kérdez egy pszichológus ekkora ökörséget? Pontosan tudja, hogy vagyok. Szarul. Ha nem így lenne, nem ülnék itt egy kész vagyonért óránként.
– Maholnap harminchét leszek. Ha nem megyek el a tükör mellett, elhiszem, hogy még csak harminc vagyok és meghódíthatom a világot. Csak tudja, az a gond a tükörrel, hogy az ember nem kerülheti el lépten-nyomon. Egyszer bele kell néznie.
– És maga mit lát, ha belenéz?
– Egy vesztest – sóhajtottam fel. –
Meggyőződésem volt, hogy ennyi idős koromra lesz egy csodás férjem, sok tüneményes gyerekem és egy felépített, betonbiztos karrierem
… Ám ez csak hiú ábránd maradt. Azt gondoltam, hogy eddigre már sínen lesz az életem, és az lesz a legnagyobb gondom, hogy éppen melyik barátunkhoz menjünk át hétvégén kerti partira. A valóság azonban az, hogy jelenleg üvegszilánkon taposok. Apró darabokra hullott az életem. Maga szerint hogy vagyok?
Gyorsan visszapörgetem a fejemben a saját szavaimat. Uramatyám! Ilyen életre vágytam volna? Ez úgy hangzott, mintha valamelyik regényem főhősének papírízű életét skicceltem volna fel, valamiféle tökéletes vágyakozással a rózsaszínű hepiend után, ám az én valóságom ennél jóval árnyaltabb és kegyetlenebb.
Francesca nem válaszolt.
Biztos ez az idegtépő hallgatás is a terápia része. De ha így haladunk, otthon is elücsöröghetek a tükör előtt, és még a honoráriumát is megspórolom.
Ám mivel szívből gyűlöltem a kukába dobott pénzt, inkább folytattam.
– Minden darabokra hullott… Megint. Itt ülök, mert egy napon arra ébredtem, hogy csapdában vergődöm.
Belesétáltam egy hálóba, és benne is ragadtam. Hogy miért? Mert mire észrevettem, mi történik velem, már késő volt.
Nem láttam kiutat, így inkább szőttem magam köré egy álomvilágot, most pedig itt ülök magánál, hogy megtudjam, hogyan is másszak ki belőle.
– És tőlem várja a megoldást? – emelkedett meg a szemöldöke.
Némiképp meglepett arckifejezéssel válaszoltam. Már hogy a viharba ne várnám! Kitől, ha nem tőle? Ő a szakember.
– Maga szerint mi másért pazarolnám itt a drága időm óránként mennyiért is…? Tudja, nem azért, mert annyi felesleges pénzem van, hogy támogassam magát.
Megrándult az arcizma. Ez az! Sikerült végre némi érzelmet kicsikarni belőle.
– Nézze, Adriana! Ha tényleg az az elvárása, hogy megmondjam, mit tegyen, akkor rossz helyen kopogtat. Jobb lesz, ha most azonnal befejezzük. Vannak, akik valóban így dolgoznak, kóklernek hívják őket. Ha ilyen segítőre van szüksége, akkor isten önnel, százával találhat belőlük! Ám ha valóban szeretne rendbe jönni, és az elakadása valódi okát feltárni, hogy aztán meghozhassa a szükséges döntéseket, akkor a segítségére leszek. De ahhoz először meg kell hallgatnom a teljes történetét.
A történetemet? Már megint? Pff! Sokatmondóan elhúztam a szám. Ő a harmadik pszichológus, aki ezt kéri tőlem. Az első sámánnak képzelte magát, inkább rituáléink voltak, mint terápiáink. Órákon át egy ágyon feküdtem mozdulatlanul, miközben ő telepatikusan próbált bejutni az elmém legmélyére. Amikor az eredménytelenség miatt reklamáltam, azt állította, hogy a szkepticizmusom a felelős, a kezelés ezért sikertelen. Kész rémálom volt az egész. Utána Hisztérika következett. Az a nő a saját problémáit sem volt képes kezelni, nemhogy az enyémeket. Folyamatosan minősíthetetlenül cirkuszolt. Az utolsó ülésünkön pszichológus felkeresését javasoltam neki. Már izgatottam várom, Francescáról időközben mi derül majd ki.
– Mondja csak, visszatérítési garancia nincs? – mocorogtam kelletlenül a székemen. – Tudja, mint a termékeknél? Ha nem vagyok elégedett, nem kell fizetnem – csúszott ki a gondolat enyhe iróniával a számon.
Szimpatikus volt, hogy nem vette magára a gúnyolódásom.
– Látom, a humorérzéknek nincs híján. Ez jó. A humor gyakran segít megtörni a jeget, közelebb hozza egymáshoz az embereket,
és felvidít minket a vacak napokon. Ám leginkább akkor gyógyító hatású, ha saját magunkon tudunk nevetni. De hogy reflektáljak a kérdésére, ha minden páciensnek, aki elégedetlen a terápiával, visszaadnám a pénzét, felkopna az állam. Az igazsággal szembenézni ugyanis nem egyszerű, olykor bizony fájdalmas. Hogy is mondjam, nem az elégedettség az az érzés, amit az elején kivált belőlük.
Az órájára nézett.
– Nos, ha gondolja, még elcseverészhetünk arról, miért nem kellene itt ülnie, vagy foglalkozhatunk végre azzal is, amiért jött.
Hosszan méregettem a nőt, és megállapítottam, tetszik a hozzáállása. Kap tőlem egy esélyt.
– Állítólag sikeres író vagyok – vágtam a közepébe. – Jelenleg mégis káosz az életem. Széthullik a családom, elveszítem az otthonom, az identitásom pedig romokban. Mindig igyekeztem jó ember lenni, sosem bántottam senkit, mégis azok fordítanak hátat, akiktől leginkább várnám a támogatást. És nem értem, miért történik ez velem.
– Legtöbben összekeverik a jóságot a gyengeséggel – hümmögött, és leírt valamit a jegyzetfüzetébe.
– Azt akarja mondani, hogy gyenge vagyok? – emelkedett meg szigorúan a szemöldököm.
– Nem ismerem magát, így nem is alkothatok véleményt. Még… Én csak általánosságban beszéltem. Folytassa! – legyintett a kezével.
– Értem én. Általánosságban tart gyengének – nyugtáztam. – Tudja, mit, meg is sértődhetnék ezen, de az az igazság, ha végiggondolom az életem, van abban valami, amit mond.
– Ritkán beszélek a levegőbe – emelte le magától a szemüvegét. – Tudja, az az érzésem, nem én vagyok az első terapeuta, akivel dolgozik. És az, hogy most itt ül velem szemben, arra enged következtetni, hogy nincsenek túl jó tapasztalatai.
– Ördöge van. Lehet, hogy jósdát kellene nyitnia. Eddig csillagos ötös emberismeretből – állapítottam meg.
– Csak kíváncsiságból kérdezem, miért fut le újra és újra olyan köröket, amelyekről pontosan tudja, hogy nem vezetnek sehová? – ráncolta a homlokát.
– Hogy miért? – merengtem el. – Talán mert romantikus lélek vagyok, és hiszek a hepiendben.
– Az nem feltétlen baj. A pozitív gondolkodás visz előre minket – firkantott le valamit ismét a papírlapra.
– Meggyőződésem, hogy nekem két énem van. Az egyik a hétköznapi nő, anya, tele problémákkal, és van a másik, aki a regényeket írja. Amikor visszaolvasom a soraimat, sokszor az az érzésem, mintha üzenetet küldenék magamnak. Mintha az írói énem előre látna dolgokat, és szeretne figyelmeztetni.
Uramatyám, ezt tényleg kimondtam! Most biztos őrültnek gondol. Zárt osztály!
– Kezdek bedilizni? – tettem fel gyorsan, köntörfalazás nélkül a kérdést, miközben megdörzsöltem a homlokom.
– Nem, nem hinném. És nem lát dolgokat, hanem érez. Ezek a maga megérzései, amelyekről nem hajlandó tudomást venni. Feltételezem, hogy amikor ír, euforikus állapotba kerül, szabadnak érzi magát, így utat törnek ezek az érzések.
– Úgy huszonnyolc éves koromig normális életet éltem, és nem is sejtettem, hogy a bőrömben valaki más is lakozik rajtam kívül. Úgy is fogalmazhatnék, hogy
egyszer csak felbukkant a semmiből ez a nő, aki arra ösztönöz, hogy órák hosszat üljek a számítógép előtt és a szövegszerkesztőben kelepeljek.
Amikor újra öntudatomra ébredek, novellákat és regényeket találok a számítógépemen.
– És miért hagyja neki?
– Mert tetszenek – vontam meg a vállam. – Hagyom neki, hogy egyre gyakrabban előbújjon, és szabadjára engedje a fantáziáját. Majd egy napon a nyilvánosság elé lépett, és ezeken a történeteken keresztül próbált mesélni az érzéseiről, gondolatairól. Aztán képzelje, volt, aki elolvasta ezeket a szösszeneteket! – kerekedett el a szemem.
– A sikerlisták is erről árulkodnak… Na, de kanyarodjunk vissza az elejére! Meg tudja nekem mondani, miért kezdett el írni?
– Hmm… Erre a kérdésre rengetegszer válaszoltam már. Mondhatnám, hogy így védekeztem a szülés utáni depresszió ellen, és talán van is benne némi igazság, de valójában az elkeseredettség tárta szélesre a fantáziám világának kapuját. Tudja, amikor a jelen elviselhetetlenül éget, és a lélek nem talál kapaszkodót, teremt magának egy világot, ahová elmenekülhet. Ezt tettem én is… Csak én kicsit túlzásba estem.
– Miért érzi így?
– Mert nem tartottam meg magamnak. Egy napon gondoltam egyet, és kiadtam az első regényemet.
– Oké, de ne szaladjunk ennyire előre! Első és legfontosabb dolog, hogy megtaláljuk a problémái gyökerét, de ahhoz tudnom kell, ki is maga. Szeretném megismerni, Adriana.
– Pff! – fújtam magam elé idegesen. – Nézze, az első alkalom mindig nehéz! Nem tudom, hol is kezdjem…
– Meséljen nekem a családjáról, a barátairól, az emberekről, akik körülveszik, az első szerelemről, a házasságáról és az íráshoz fűződő viszonyáról! Tárja fel előttem a lapokba zárt titkait!
El nem sírt könnyek
„Az ember életében az első szerelem mindig tökéletes, mert még nincs mihez hasonlítani. Mindent akkor tapasztalsz meg először, és még ha időnként meg is szólalnak a vészcsengők, a hangjukat elnyomja a kapcsolat varázsának a fanfárja.”
(Nicholas Sparks)
A történetem egy hűs nyári reggelen kezdődött. Dideregve ácsorogtam egy táborozókra váró busz mellett, hogy megkezdődjön életem egyik „legnagyobb” kalandja. Legalábbis a családom napok óta ezt hajtogatta, habár jómagam nemigen hittem ebben.
Kaland? Ugyan már! El sem tudtam képzelni, miről beszélnek, mert én mindig is a magányt szerettem, és persze a könyveket. Azok voltak a legjobb barátaim. Olyan világokba repítettek, amelyeknek úti célját én válaszhattam meg, ám a bennük rejlő kaland mindig új élményekkel kecsegtetett. Megunhatatlan volt, ahogy az írók lelke mélyén megfogant belső gondolat szinte szellemként áradt ki a könyvek lapjai közül.
Nem létezett számomra élet olvasás nélkül. Mindenevő voltam.
Imádtam a történelmi témájú, komolyabb hangvételű regényeket, de ugyanúgy elvarázsolt, ha a fantáziám szárnyán repülhettem, egy sárkány hátán lovagolva. Minden könyvre úgy tekintettem, mint a létezés valamelyik dimenziójára vagy csupán egy jelre, amely irányt mutat, és bevezet engem egy misztikus világba, az írók világába. Akkor még nem is sejtettem, milyen sokat tanultam ezekből a történetekből a hosszú évek alatt. Mikor e lélekkel felruházott tárgyak körülvettek, és elmerültem a lapok között, az számomra maga volt a mámor, a szabadság. Éppen ezért voltam szkeptikus: mi lehet olyan különleges egy utazásban, amiért érdemes kihagyni egy újabb magával ragadó, eseménydús regényt?
Alig múltam tizennégy, amikor másik iskolába kerültem, és ezáltal persze új élet is kezdődött. A szüleim úgy gondolták, a tanév kezdete előtt nem árt, ha megismerek pár új arcot a leendő évfolyam menő srácai közül, mielőtt csatlakozom a már összeszokott csapathoz. Akkor úgy éreztem, nem is tévedhettek volna nagyobbat. Zárkózott könyvmolyként a hátam közepére sem kívántam ezt az egész gólyatábort. Ismeretlen figurákat láttam, amerre csak néztem, és ez ijesztő volt.
Hogy megnyugtassam a mellkasomban hevesen kalapáló szívemet, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, ezáltal is minimálisra csökkentve az érintkezést a külvilággal. A testem és a lelkem is csak a zenére figyelt. Bosszantott, hogy még a kedvenc slágerem sem volt képes arra, hogy elterelje a figyelmem az aggodalmas, zaklatott, kusza gondolataimról. Kamasz voltam, és tinédzsernek lenni nem könnyű. Ez a kor talán a legnehezebb időszakok egyike volt az én életemben is. Állandó érzelmi hullámvasúton száguldoztam, úgy éreztem, senki sem ért meg. Rám kényszerítettek egy utazást, ami elől hanyatt-homlok menekültem volna.
Izgultam, és az idegességem percről percre csak nőtt, amikor a lányok mustráló tekintete megakadt rajtam.
Jaj, istenem, csak nehogy barátkozni akarjanak! Lesütöttem a tekintetem, hogy megszakítsam a szemkontaktust. A fejem is elfordítottam, hogy a kínos ismerkedés esélyét minimálisra csökkentsem. Igyekeztem láthatatlanná válni, és csak a háttérből szemlélni a többieket, ahogy a szigorú, ítélkező, résnyire szűkült szemükkel méregetik egymást, vajon ki kicsoda és honnan jött. A lelkem tele lett dühvel és undorral. Vajon kinek a hülye ötlete volt, hogy elküldjenek ebbe a táborba? Az anyámé vagy az apámé? Miért nem fogják már fel, hogy nem vágyom új barátokra, csak a szobám magányára és a könyveim finom megnyugtató illatára?
Lehunytam a szemem, és felidéztem, ahogy a szőnyegen órák hosszat heverésztem, elmerülve más és más világokban. Világokban, amelyek bár nem tartoztak teljes egészében hozzám, mégis otthon éreztem magam bennük, mert ott a képzeletem segítségével bármi megtörténhetett. Léteztek még csodák. Reméltem, ha kinyitom a szemem, egy ilyen csoda folytán otthon találom magam, és kiderül erről az egészről, hogy csak egy rossz álom volt.
Mogorván karba fontam a kezem, amikor tudatosodott bennem, nem kerülhetem el a sorsomat. Mindenki felé, aki csak rám pillantott, azt sugalltam, hogy nem vagyok társasági lény, ne is próbálkozzon nálam. Olyan hatást igyekeztem gyakorolni a környezetemre, akár egy életunt remete, akinek megváltás a járda rideg aszfaltja. Pont ilyen csúfnak és szürkének láttam magam. Bámultam a semmibe, a kezem megadóan zsebre dugtam, egyfelől, hogy ne fázzon a reggeli hűs levegőtől, másrészt így tudtam kifejezni az ellenállásom az előttem álló kalanddal szemben. A körülöttem ácsorgó fiatalok azonnal el is kapták rólam a tekintetüket, én pedig nyugtáztam, hogy ez az utazás pont olyan szánalmas kudarc lesz, mint ahogy azt előre elkönyveltem.
Merengésemből egy vidáman cikázó alak zökkentett ki. Felemeltem a fejem, és döbbenten észleltem, hogy közvetlenül előttem cövekelt le. Dühösen emeltem rá a tekintetem, de ő továbbra is ugyanazzal a sugárzó, széles mosollyal az arcán vizslatott, majd makogott valamit. Ez hozzám beszél?
Kihúztam a fülhallgatót a fülemből, majd alaposabban végigmértem a fura figurát. Rövid szünet után megállapítottam: ez a srác bizony egyáltalán nem az én esetem. Helyes, melegbarna szeme már első ránézésre is felkeltette a magamfajta fiatal lányok figyelmét, ám engem hidegen hagyott. Nem akartam ismerkedni, de ő nem tágított.
– Szia, a nevem Chase. Végzős vagyok, te pedig, ha jól sejtem, egy gólya vagy.
– Ördögöd van. Valljuk be, ehhez azért nem kellett észkombájnnak lenned egy gólyatáborban!
Látszólag nem sértődött meg, éppen ellenkezőleg, tetszett neki a válaszom.
– Jó fejnek tűnsz, leghátul ülnek a véndiákok, dobd le magad az előttük lévő sorban! – kacsintott rám.
Kíváncsi tekintettel bámultam rá, ő pedig már suhant is tovább üdvözölni a többieket. Az élénk citromsárga színű pólója és a napbarnította bőre erős kontrasztban állt egymással, hihetetlen módon vonzotta a tekintetem. Megbűvölten követtem minden mozdulatát, és akaratom ellenére magába szippantott az ellenállhatatlanul vonzó, sugárzó életkedve, ami úgy áradt belőle, akár a horizonton felbukkanó első napsugár. Csokoládébarna szeme időnként kacéran vissza-visszaszikrázott felém, ajkán kacér félmosoly, amitől ki tudja, miért, de megdobbant a szívem.
Mindig is azt hittem, hogy valami baj van velem, amiért nem érdekelnek a fiúk. De ez valószínűleg azért lehetett így, mert egy elzárt kis falucskában nevelkedtem, ahol mindenki ismert mindenkit, és hogy őszinte legyek, nem találtam a baráti társaságban olyan fiút, akivel szívesen töltöttem volna az időmet. A többi lánnyal ellentétben nekem nem voltak nagy fellángolásaim, nem aléltam el egyetlen sráctól sem. Ám ahogy ez a fiú rám mosolygott, a lábam önkéntelenül is életre kelt, és megindult felé. Enyhült az izmaimban lévő feszültség, és a reménykedés hangjai felerősödtek a lelkemben. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amitől belém hasított az érzés: valami különleges történik velem. Utálom a reményt. Akárhányszor szeretnék eltávolodni a dolgaimtól, jön, és a fülembe suttogja, hogy ne adjam fel. Csak most utoljára tarts ki! A francba! Behunytam a szemem, és mélyre temettem a pesszimizmusom. Már akkor tudtam, bármi is történjen abban a táborban, ha egyszer visszagondolok erre a pillanatra, ennek a fiúnak a képe mindig élénken él majd bennem.
– És minden bizonnyal él is, ha mesél nekem róla – tanulmányozott mélyrehatóan Francesca.
– Az első szerelem mindig maradandó élmény az ember életében – sóhajtottam fel. – A sok romantikus regény, amivel anyám szerint csak mérgeztem a lelkem, egy kicsit a valóságban is megelevenedhetett előttem. A fullasztó világba, ami addig körülvett, egy lágy fuvallat felfrissülést hozott, és mintha az életem sötét égboltján felsejlett volna valami apró, vibráló fénycsóva.
– Valóban maradandó élmény szokott lenni. Vagy mert annyira szerelmes az ember, hogy tökéletesnek lát mindent, vagy mert annyira szörnyű véget ér. Chase melyik kategóriát erősítette, Adriana?
– Eleinte tökéletes, majd bénítóan fájdalmas… – komorodtam el. Elözönlöttek a múlt emlékei. Újra magam előtt láttam azt a vidám tekintetű fiút, ahogy rám nevet, és ettől sírhatnékom támadt. A szemem megtelt könnyel, nem győztem törölgetni őket.
– Mi történt maguk között?
– Őszintén? Semmi. Fizikailag legalábbis. Lelki síkon viszont olyan dolgok, amelyekre egy kamasz nincs felkészülve. Még most is látom magam előtt, ahogy az indulás pillanatáig le sem veszi rólam a tekintetét.
– És ezt észrevette, vagyis maga se róla – köszörülte meg a torkát a terapeutám.
– Ahogy mondja, pedig többször is megpróbáltam. Már akkor tudtam, hogy birtokol egy olyan kulcsot, amivel beletalált egy addig feltörhetetlen zárba. Elfordította, és passzolt. A zár kattant egyet, és minden akaratom ellenére megnyíltak előtte a lelkem kapui. Az első pillanattól kezdve különleges kapocs fűzött hozzá, és biztosan tudom, hogy ezt ő is érezte. De hogy mi történt? A táborban legjobb barátok lettünk. Bár a felszín alatt teljesen belezúgtam, mégis évekig távol tartottam magam tőle.
– De miért? – kerekedett el Francesca szeme.
– Mert még kamaszkoromban sem voltam képes elengedni magam. A következmények jártak a fejemben. Én csak tizennégy voltam, ő tizenkilenc. És akármilyen erősek voltak is az egymás iránt táplált érzelmeink, ennek a kapcsolatnak akkor nem volt esélye. Mindketten jelentős változások előtt álltunk, nem hiányzott ehhez egy távkapcsolat.
– Olyan messze laktak egymástól?
– Annyira nem. Én bentlakásos suliba jártam, csak hétvégenként mentem haza. Chase két megállóra lakott, én négy. Minden pénteken felbukkant az állomáson, hogy elkísérjen egy darabig.
– Szóval félt – mondta ki helyettem a lényeget.
– Viccel? Rettegtem attól az érzéstől, ami a közelében tört rám. Megijesztett a földöntúli lebegés, amit egyetlen szemvillanása, érintése váltott ki belőlem. Nem akartam elhinni, hogy egy röpke pillanat elég ahhoz, hogy szerelmes legyek. Nem hagyhattam, hogy egyetlen ártatlan találkozás megváltoztassa az egész életem. Ahogy telt az idő, valami azt súgta, nem véletlen, hogy hozzá vezetett az utam. Már nem éreztem magam olyan magányosnak. Minden egyes percben epekedtem egy csók után, a következőben pedig azon tűnődtem, ha megcsókolna, vajon megtörne-e a varázs. Nyújtotta felém a kezét, próbált megtanítani élni, de én még nem álltam készen erre. Ennek ellenére ő mégis négy éven át igaz barátként kísért az utamon. Ha kellett, meghallgatott, ha arra volt szükségem, fogta a kezem. Nem engedett elveszni a sötétben, és ezzel a felszínen tartott. Folyamatosan egy karnyújtásnyira volt, én pedig mindvégig láttam a tekintetében, ha szükségem lesz rá, ott áll majd mellettem. Egy élet adta csoda volt, de ki tudja, miért, végül mégsem találtuk meg az egymáshoz vezető utat.
– Ha jól értem, négy hosszú, vágyakozással teli évet tékozoltak el – hüledezett a pszichológusom.
– Én inkább úgy fogalmaznék, vártunk egymásra. Vártunk egy alkalomra… Talán egy jelre.
– Ami sosem tűnt fel? – kérdezte hitetlenkedve.
– A sors… mindig megteremti a lehetőséget a felemelkedésre és az elbukásra. Csak sosem szól előre, hogy bassza meg, ez az a pillanat! Vedd észre, most kell lépni!
– És lemaradt róla?
– Lemaradtam volna, de ő éberebb volt. Egy nyári napon elérkezett a pillanat. A lelkem nem talált megnyugvást, és elkeseredésemben ki mást hívtam volna… Ő pedig jött. Még sosem voltam olyan boldog, mint azon az estén. Táncba hívott, és ahogy átkarolva ringatóztunk az andalító zene ütemére, lefagytam, mert a sötét tekintete egyenesen belém hatolt. Akkor, abban a pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy ő az egyetlen ember a földön, aki tudja, ki vagyok valójában. Habár őrülten vágytam rá, nem mertem cselekedni, csak lesütöttem a szemem. Féltem. Féltem, hogy észreveszi rajtam a vonzalmat, de mire észbe kaptam, az ajka ott volt az enyémen, és én már nem küzdöttem többé az érzés ellen. Az akaraterőm abban a pillanatban porrá zúzta. A hirtelen megtett lépés lesokkolt, akárcsak a csókja. Nem olyan volt, mint amilyenről álmodoztam. Annál sokkal bódítóbb. Azt mondják, az első csókot sosem felejtjük el. Valóban nem feledtem el azt a csókot, amit attól az embertől kaptam, akiért évekig epekedtem. Álmok kergetése helyett végre, életemben először, mertem élni. Mindent akartam, amit csak nyújtani tudott. Azt kívántam akkor, bárcsak megállna az idő. Azt akartam, örökké tartson a pillanat. A szívem kihagyott egy ütemet, levegőt se vettem, hogy késleltessem az ébredést. Tudtam jól, hogy megfulladok, de abban a pillanatban bármilyen áldozatra képes voltam egyetlen, végtelenné nyújtott mámoros pillanatért. Az ujjam mohón kóborolt a tarkóján, igyekeztem elraktározni az érzést, a könnyeim pedig megállíthatatlanul csorogtak az arcomon. Már akkor tudtam, hogy hiba lenne őt csak úgy elengedni.
– És mi lett vele? Hol van most? – sürgetett Francesca, hogy válaszokat kapjon.
– Még aznap este magunkhoz tértünk. Közösen hoztunk egy döntést, és ezáltal mindkettőnk útja más-más irányban haladt tovább. Ám azt, amit egymás iránt éreztünk, nem koptatta, talán nem is koptathatta volna meg semmi. Elköltöztem, lediplomáztam, sikeres író lettem, ő pedig élte tovább a szürke hétköznapjait a családi birtokon. Mindennap hajtottuk a mókuskereket, tettük a dolgunkat, éltük egymás nélkül az életünket. Habár idővel minden kapcsolat megszakadt közöttünk, nem szűntem meg gondolni rá. Eszembe jutott az ünnepnapokon, a születésnapján, és akkor, amikor a lányom papírra vetette az első szerelmes levelét. Lágy mosollyal az arcomon emlékeztem vissza rá, amikor időnként a kezembe akadtak a nekem írt levelei, de már nem fájt a hiánya, már beletörődtem, hogy ennek így kellett történnie.
Nehéz volt elfogadnom, hogy bármelyik szereplőmnek megírhatom a hepiendet, csak saját magamnak és neki nem.
A sors akaratát még az én tintám sem írhatta felül. Nekünk a nagykönyvben nem volt közös jövőnk.
– Ez nem egy vidám történet – tett szemrehányást a pszichológusom.
– Nem volt szándékomban mesedélutánt tartani. Ha vidám történeteim lennének, nagy valószínűséggel nem itt ülnék, vagy igen? De hogy őszinte legyek, én is gyűlölöm a beteljesületlen szerelmeket. Kiráz tőlük a hideg. Mert ha egy valóra vált szerelem szakad meg, az később feldolgozható, hiszen pontosan tudja az ember, mi az, ami nem működött. Beletörődik a sorsába, és továbblép. De egy beteljesületlen szerelem örökké eszményi marad. Véget nem érő sóvárgás. Viszont hogy fokozzam a lelki megrázkódtatását, úgy érzem, leginkább Chase miatt vagyok most itt.
– Azt hittem, évek óta nem hallott róla.
– Úgy is volt. Egészen a múlt hónap végéig. Amikor is a sors szelleme ismét gondolt egyet, és összekuszálta a szálakat. Egy borús, őszi délutánon a szokásos szürke hétköznapok mókuskerekét forgattam, amikor megcsörrent a mobilom. Kicsit életuntan vettem fel, de arra nem számítottam, hogy olyan hírrel találkozom, amelyre a legmerészebb rémálmaimban sem gondoltam. A mai napig felfoghatatlan számomra, miért pont így kellett megtudnom, hogy Chase egymást követően három agyvérzést is kapott. Magatehetetlenül fekszik, kommunikálni sem tud. Hiába telt el az a sok év, amikor nem láttam, a hír hatására alig kaptam levegőt. Képtelen voltam felfogni, hogy a jóisten miért mér rá ilyen óriási és kegyetlen csapást. Akár egy ketrecbe zárt vad, dühöngtem napokig. Elhatároztam, meglátogatom.
– És a férje mit szólt ehhez?
– Hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekelte a dolog. A családomat annál inkább. Mindenki le akart beszélni arról, hogy odamenjek. Fájdalmas lesz a találkozás, ismételgették. Ám egy belső hang kántálni kezdte: szüksége van rád. Ennyi év után persze hogy féltem újra találkozni vele, ugyanakkor vártam is a pillanatot. Gyűlöltem magam a gondolataimért, mert elfogott a rettegés, mi lesz, ha ilyen állapotban látom majd.
Akkor szembesültem vele, korántsem vagyok olyan jó ember, mint hittem.
Reszkettem, mert attól tartottam, elveszik az az idilli mosolygós, életvidám kép, amit az emlékeimben őriztem róla, ám amikor végre megpillantottuk egymást, felzokogott, akárcsak én. Próbáltam erőt venni magamon, hogy ne a szomorúságom lássa, de nehéz volt egy másodperc törtrésze alatt megemésztenem, amivel ő akkor már két hosszú éve küzdött. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ami az egyik pillanatban állandó, természetes, lélegző, létező, az a következőben könyörtelenül és visszavonhatatlanul semmivé foszlik. Chase felsóhajtott, a szemében a fény elhalványult. Végtelen nyugalom árasztotta el, és én is megnyugodtam. Az emlékek nem tűntek el a fejemből, sőt felerősödve tódultak elő. A fülemben visszhangzott vidám nevetésének hangja, a szemem előtt láttam a boldog mosolyát, miközben a rongyosra olvasott levelét görcsösen szorongattam a kezemben. Életünk Disney-meséje pörgött le a szemem előtt. De azt is éreztem, véget ért egy fejezet. A jelen valósága kegyetlenül fejbe kólintott. Tehetetlenül ültem az ágya szélén, és döbbenten szemléltem a testét, amit az élet fogságba ejtett. A szíve dobogott ugyan, a szervei működtek, de nem volt képes mozogni. Tudja, mi a leginkább megdöbbentő? Még ilyen állapotban sem láttam lemondást a szemében. Nem adhatta fel. Én ellenben fáztam, remegtem, és szétfeszített a düh. Szerettem volna kifutni a szobából és térdre esve üvölteni a semmibe a tehetetlenségtől. Annyira szerettem volna tenni érte valamit… Bármit. De ő a mai napig mozdulatlanságra, tétlenségre van kárhoztatva. Tele vagyok miértekkel, akár egy gyerek.
– Megszakadt a szíve – állapította meg.
– Inkább úgy mondanám, elveszítettem a hitem. A lelkem mélyen tudtam, az életem már sosem lesz a régi. Valami örökre megváltozott. Hiába menekültem vissza a múltba, kapaszkodtam görcsösen az emlékképekbe, minden hiábavaló volt. Az álmaimból rémálom lett. Megnyugtató válaszokat kerestem, de csak felkavaró jövőképek villantak fel előttem. „Engedd el őt”, jöttek a jótanácsok, de én képtelen voltam megtenni. Szerettem volna, ha tudja, mellette állok az életért folytatott harcában. Búcsúznunk kellett volna egymástól, én mégis azon töprengtem, mennyi mindent nem mondtam még el neki. A látogatásom pár órája alatt, abban a néma csendben több érzelmet osztottunk meg egymással, mint előtte bármikor. Amikor megismertem őt, megtanított egy fontos dologra: fogadjam el önmagam olyannak, amilyen vagyok. Majd évekkel később rajtam volt a sor, hogy visszaadjam a hitét önmagában. Volt miből merítenem, hiszen az emlékeimbe zárva szakadatlanul úgy élt tovább, ahogy megismertem őt. A legborzalmasabb mégis az volt, hogy a fájdalom, amit éreztem, nem ölt meg azonnal, mint a szívre leadott pisztolylövés vagy egy frontális ütközés. Pedig hasonlóan sokkos állapotban ültem mellette. Hogyan is mondhattam volna le róla? Megőrjített a mély csend.
És azóta sincsenek válaszok. Ő a jelen, én pedig a múlt foglya vagyok.
– Ez sok más dologra is hatással van az életében – fűzte hozzá.
– Már hogy ne lenne! Fél életemen keresztül hozzá kötődtem. Habár bizonyos értelemben plátói szerelem maradt a miénk, és felruháztam őt sok olyan értékes tulajdonsággal, amellyel talán nem is rendelkezett, a vágyaink beteljesületlenek maradtak. Ez a fejezet így befejezetlen. Mivel nem volt alkalmunk igazán megismerni egymást, érthető módon csalódást sem tudtunk okozni a másiknak. Ezért maradhatott ő nekem makulátlan és tökéletes.
– Végül is lehet tudni, miért kapott agyvérzést?
– Túlhajtotta magát. Megállás nélkül a családjáért dolgozott. Azóta is értetlenül állok az események előtt, mert valahol biztosra veszem, hogy Isten teremtésébe hiba csúszott. Elkövetett egy bakit, és csak remélni tudom, jelenleg is minden erejével azon munkálkodik, hogy helyrehozza a hibáját. Ám a történetem tanulsága, ha valamire vágyom, az után foggal-körömmel harcolok, nincs idő a halogatásra, mert sosem tudhatom, mikor üt be a krach. Azóta csak az jár a fejemben, hogy az én időm is vészesen fogy. Nem élhetek örökké boldogtalanságban. Nem hagyhatom, hogy elvegyék az álmaimat, mert az mindennél gyötrelmesebb. Észre se vettem, de ahogy beletörődtem a sorsomba, lassú haldoklásba kezdett a lelkem. Az írás a mentőövem lett.
A regényeim lapjai közé rejtőzve tengődöm, és a szereplőim vágyain keresztül élek.
De ez nem mehet így tovább. Elérkezett az idő, hogy döntést hozzak végre az életemről. Addig, amíg megtehetem, mert ha sokat vacillálok, a sors hoz majd döntést helyettem, és akkor már nem biztos, hogy lesz beleszólásom vagy választási lehetőségem.
– Életének ez a fejezete olyan mellbevágó, akár egy dráma – fogalmazott költőien.
– Fel fogja címkézni az üléseinket? – pislogtam rá zavaromban.
– Ha már író, legyünk stílusosak! – csapta össze a dossziéját.
– Akkor mit szólna legközelebb egy thrillerhez? – vetettem oda még melegében.
– Jézusom! Megölt valakit? – ámult el.
– Azt éppen nem, de anyám garantáltan kriminális eset – húztam el a szám, majd elbúcsúztam tőle.
Az alkalmunk után nem éreztem magam könnyebbnek. Persze tudtam, egy kezelésnél több kell ahhoz, hogy túltegyem magam a lelki problémáimon, és sok minden kavargott még bennem, amit nem mondtam ki.
Elgyengült a lábam. A tűsarkak meginogtak alattam, a térdem össze akart csuklani. Le kellett ülnöm egy közeli padra. Nagy levegőt vettem, mielőtt felálltam volna. Haza kell mennem!
