Az emlékkezelés segít megtalálni a problámák gyökereit

A Gyógyító kód és a Szeretetkód nemzetközileg elismert szerzője, Dr. Alexander Loyd legújabb könyvében radikálisan új megközelítést kínál gondolataink, tudatos és tudattalan énünk megújításához. Módszere, az emlékek újraformálása arra teszi képessé a használóit, hogy életüket mindössze tíz perc alatt magasabb szintre emeljék. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. július 28. |

Életünk során mindannyiunkat érnek negatív élmények, amelyek emléke még évek múlva is zavart, félelmet, szégyenérzetet, szorongást okoz. Ezek az emlékek gyakran meggátolnak minket abban, hogy elérjük kitűzött céljainkat – legyen szó fogyásról, párkapcsolatról, életpályáról, vagy bármely más olyan területről, amelyben sikeresek szeretnénk lenni. A szerző azonban több évtizedes munkával olyan módszert fejlesztett ki, amely képessé teszi a használóit arra, hogy megváltoztassák önmagukról alkotott képüket, és egészségesebbek, boldogabbak, sikeresebbek legyenek.

Alexander Loyd
Emlékkód
Partvonal, 2020, 304 oldal
Alexander Loyd: Emlékkód

Olvass bele: 

E kidolgozott program nem kívánja helyettesíteni orvosok és más, képzett egészségügyi szakemberek szolgáltatásait. Továbbiakban is konzultáljon orvosával, különösen olyan esetekben, amikor diagnózis felállítása és fokozott orvosi odafigyelés látszik szükségesnek. 

Néhány szó az olvasóhoz

Könyvemben egy olyan új megközelítési módot osztok meg az olvasóval, amely hozzásegít a gyógyuláshoz és a személyiség kiteljesedéséhez. E módszert emlékkezelésnek nevezem. Feltárja mindazon bajok forrását, amelyek ez idáig megnehezítették az életedet – legyenek azok akár testi, érzelmi vagy gyakorlatias problémák –, és segít úrrá lenni rajtuk. Különösen igaz ez akkor, amikor minden más már kudarcot vallott. Immár harminc éve meggyőződésem, hogy emlékeink képezik az okát csaknem mindennek, amit gondolunk, érzünk és teszünk. A testünk hormonális működése is ide vezethető vissza. Így hát harminc éve azon dolgozom, hogy megpróbáljam megtalálni a módját, miként lehet meggyógyítani, újraszerkeszteni és rendbe hozni problémás emlékeinket. A törekvésemmel egyáltalán nem voltam, és nem vagyok egyedül. Harminc évnyi kutatás, tesztelés, megtorpanás, hibázás, újrakezdés, módosítás és áttörés után úgy hiszem, megtaláltam a megoldást. Az Emlékkód hitem szerint meggyőzően mutatja be emlékezetünk működését, és megmagyarázza, életünket miért és hogyan határozzák meg emlékeink. Ezenfelül azonban egy igen egyszerű módszert is kínál arra, hogy újraszerkesszük emlékeinket, és ezáltal a problémáinkat a gyökerüknél orvosoljuk. 

Mielőtt azonban belemerülnék elméletem részleteibe, és megmutatnám gyógyulásod útját, el kell mondanom valamit. Az emlékezetkutatás rendkívül új tudományos terület. Nincs olyan gép vagy szerkezet, amely megmutatná nekünk az emlékeinket, így hát fenntartással fogadj mindet olyasféle hírt, hogy akár csak részleteiben is feltárták volna működésük mibenlétének tudományos bizonyítékait. Elméletem megtámogatására néhány tanulmányból is idézni fogok a könyvemben, de semmi módon nem kívánom azt sugallni, hogy e tudományos munkák „igazolják” az elméletemet. Árnyalják és részlegesen kiegészítik harminc évi kutatómunkám eredményeit – mindazt, amit láttam, átéltem, és megtanultam. Valójában nem hiszem, hogy a kettős vak vizsgálatok feltétlenül helyes eredményre vezetnek – rögtön meg is mondom, miért.

Abban a kitüntetésben részesültem, hogy pályám során dr. Roger Calahan klinikai szakpszichológus irányításával is dolgozhattam. Calahan doktornak éveken át igen nagy Beverly Hills-i pacientúrája volt, de hozzám hasonlóan őt is nyomasztotta, hogy nem tud mindenkin úgy segíteni, ahogy szíve szerint szeretné. Megalapozta a ma már világszerte ismert energiaalapú pszichológiát, és én mintegy másfél évig személyesen leshettem el tőle módszerének a titkait. Ideillesztek tőle egy idézetet, amelyet nagyon igaznak hiszek:

„A kettős vak vizsgálatokat arra találták ki, hogy igazoljuk vele valami olyasminek a működését, amiről senki nem tudja, hogy működik-e.”

Más szóval, ha valami nyilvánvalóan működik, és nem okoz semmifajta kárt, akkor nincs mindig szükség kontrollcsoportra, hogy bizonyítsuk, valóban működik. Ez természetesen nem vonatkozik a gyógyszerkészítményekre, amelyeknek oly sok káros mellékhatásuk lehet, hogy kétséget kizáró hasznosságuk egyáltalán nem magától értetődő. Egy gyógyszerismertetőnek olykor több mint a felét arra szánják, hogy alkalmazása esetén öngyilkos késztetésekkel, májkárosodással, rákkal kell számolnunk. Ilyen esetekben értelemszerű, hogy szükség van kontrollcsoportra, kettős vak vizsgálatra. A legtöbb gyógyszer valójában biológiai méreg, és egyetlen betegség kezelésével számos más betegség kialakulását kockáztatjuk. A test a gyógyszert először ártalmasnak tekinti, de aztán megadja magát, és végül a gyógyszer ki tudja fejteni a hatását – mégpedig úgy, hogy legyőzi a test ellenállását. A test öngyógyító mechanizmusaival azonban közel sem harmonikus az együttműködése.

Amerikában manapság járványos méreteket ölt a fájdalomcsillapítók használata, hogy csak egy jellemző példát mondjak. Sokan úgy vélik, hogy ez a trend az oxikodonalapú receptköteles gyógyszerek parttalan felíratásának és szedésének a következménye – noha a mellékhatásokról vajmi kevés valódi tudásuk van az embereknek. De lehet, nem is érdekli őket. A biztonságosnak és bizonyítottnak vélt szer nem volt sem biztonságos, sem bizonyítottan hatásos, még kettős vak vizsgálattal sem. Jó néhány évvel ezelőtt a tévéműsorában Larry King egy orvossal beszélgetett a vitaminokról. Húsz évvel ezelőtt – mondta akkor az orvos – a felelős és felkészült gyógyászatnak a vitaminokról lesújtó véleménye volt: „a vizelés igen költséges változatának” tekintették. Manapság azonban – tette hozzá – a kollégái csaknem mindenkinek ajánlják a vitaminokat. Miért? Azért – mondta –, mert ma már tudjuk, hogy pozitív hatásuk van. De hát mindig is hasznosak voltak! És sokan már akkor is tudták, hogy a vitaminok jók, amikor még semmifajta vizsgálat nem bizonyította ezt. Bevették a vitaminokat, bizonyára megtapasztalták a kedvező hatásukat, és elviselték, hogy gúnyolja érte őket az orvostársadalom. Aztán egyszer csak a kettős vak vizsgálat kimutatta, hogy jé, tényleg hatásosak. Az, hogy valamit nem tud igazolni egy kettős vak vizsgálat, nem jelenti azt, hogy nem létező jelenséggel van dolgunk. A gravitáció csak azután létezett volna, hogy Isaac Newton felfedezte? Nem volt-e elektromosság, mielőtt Thomas Edison feltalálta a villanykörtét? A baktériumok azzal keltek volna életre, hogy Louis Pasteur kimutatta őket? Természetesen nem így van. Mindez már akkor is hatással volt ránk, amikor a tudomány még nem igazolta a létüket. Van itt azonban még valami más is, amit figyelembe kell vennünk. Nagy tudású professzorok elmagyarázták nekem, hogy a terápia történetében soha nem alkalmaztak kontrollcsoportos vizsgálatot. Miért nem? Azért, mert etikátlan lenne. Míg az egyik csoport megfelelő terápiában részesülne, a másik nem. Képzett szakember nem tehet ilyet. Vajon sok olyan ember lenne, aki azt mondaná, hogy a terápia semmilyen körülmények között nem lehet eredményes, hiszen nincs kontrollcsoport? Elismerem, nem mindig jár a kívánt eredménnyel, ezért is hagytam fel vele. Ugyanakkor ezernyi olyan eset van, amikor a jó terápia élhető élethez segíti az embert.

Kedves barátom, dr. Jimmy Netterville, a Vanderbilt Egyetemi Klinika idegsebésze fogalmazta meg mindezt a legjobban. Sok évvel ezelőtt egymás mellett ültünk egy jótékonysági vacsorán. Megkérdezte, épp mivel foglalkozom, én meg azt feleltem, energiagyógyászattal. Próbáltam pár szóban elmagyarázni neki a lényegét. Tapasztalataim okán fel voltam rá készülve, hogy kinevet, mondtam is neki, nyilván bolondnak tart. Nagy meglepetésemre egyáltalán nem ez volt a reakciója.

– Dehogy! – mondta. – Egyáltalán nem! – Aztán fogott egy szalvétát, és a tollával húzott rá egy vonalat, úgy tizenöt centi hosszút. – Tudod, Alex – mondta –, ha ez a vonal jelképezi mindazt a tudást, ami az egészségről talán hozzáférhető a világon, akkor szerintem nincs három centi sem, amit tényleg tudunk. Micsoda ostobaság volna tőlem, ha gőgösen azt mondanám, hogy amit csinálsz, nem lehet a vonal maradék hosszú részében. Hát mennyi mindenre mondta már az orvostudomány, hogy lehetetlen ökörség, aztán meg kiderült róla, hogy mégsem az! Aztán mondott még valamit, amit soha nem felejtek el.

– Ha segít az embereken, és nincs semmi ártalmas hatása, azt mondom a pácienseimnek, hogy próbálják ki, aztán jöjjenek vissza, számoljanak be róla, és ha jónak találták, kipróbálom én is, hogy aztán kipróbálhassam más pácienseimen, hátha segít nekik.

Ez nagyon jól összefoglalja mindazt, amit az emlékkezelésről is gondolok. Segít az embereken, nincs ártalmas hatása, hát miért ne próbáljuk ki? Szerintem elképzelhetetlen, hogy a jövőben ne legyen óriási sikere, mert amivel foglalkozik, minden ember számára hihetetlenül fontos. De pillanatnyilag bizonyos elemei meghaladják azt a három centit, amelynek az igazolására jelenleg eszközei lennének a tudománynak.

Olvasómnak meg kell értenie ugyanakkor azt is, hogy nem ellenzem a tudományos módszereket, a kettős vak vizsgálatokat, a szokásos orvosi eljárást. Ha elüt az úthenger, és ott fekszem vérben ázva az aszfalton, ne kezeljenek energiagyógyászattal – vigyenek azonnal a sürgősségire! De a természet- és energiagyógyászat számos területén nincsenek a kezelt jelenséget érintő orvosi vizsgálatok. Az Emlékkezelési Technika, amit könyvemmel megtanítani szeretnék, egyetlen dolgon alapszik: az emlékeken, mégpedig elsősorban a tudattalan emlékeken. Akár húsz évbe is telhet, hogy ettől a pszeudotudománytól eljussunk az „ezt mindenkinek csinálnia kell” állapotáig. Ha napi tíz percet rászánsz, húsz évet nyerhetsz.

 

Bevezetés: emlékezz az igazi énedre!

A dolgokat nem olyannak látjuk, amilyenek; olyannak látjuk őket, amilyenek mi vagyunk. Anaïs Nin 1959. július 7-ike volt. A születésem napja – és anyám halálának a napja. Kilenc hónapig vártak a szüleim, mindvégig tudván, mi fog következni. Nem terveztek újabb gyermeket. Amikor anyám teherbe esett, az összes orvos azt mondta neki: – Vetesse el! Mentse magát!

Hát milyen asszony is volt az én anyám? Igazi vérbeli német asszony, aki a gyermekeit polkán nevelte fel, és degeszre tömte őket a főztjével. Mintegy viszonzásul őt is mindenki szerette a városban. Olyan páratlan emberismerete volt, hogy miközben Chicagóban házról házra járt, rendre több ezüstneműt adott el, mint a legmenőbb értékesítők, a házunkat elhalmozták a munkaadóitól kapott díszes jutalmak, és akinek a temetésére – amikor elkövetkezett – több tucat egykori vevője is eljött, hiszen ekkorra már mind a barátai voltak. Az orvosai arról tájékoztatták ezt az asszonyt, hogy nincs más választása, mint feláldozni az életemet az életéért, de ekkor – bár súlyos félelemmel a szívében –, mégis pillanatnyi tétovázás nélkül nemet mondott.

Július 4-én, a függetlenség napján kellett volna megszületnem. De az apám tűzijáték-szakértőként dolgozott, és aznap szolgálatban volt. Az orvosok így késleltették a szülést, hogy ott lehessen, és minden emberi számítás szerint elbúcsúzhasson a feleségétől. Egy kicsit mindig haragudtam rá ezért. A családi vállalkozásban nőttem fel, és hát milyen szuper lett volna, ha ilyen felmenőkkel fényes tűzijáték kíséretében épp július 4-én születek meg? De most így visszagondolva felmérni sem tudom, mit jelenthetett ez anyámnak.

Még három nap életet.

Kilenc hónapig hordott a szíve alatt. Finoman szólva is ellentmondásos gyermek voltam – teljes, feltétel nélküli szeretet és keserű, mélységes rettegés tárgya. Anyám abban a három utolsó napban rendkívüli fájdalmaktól szenvedett, arra várván, hogy megadhassa nekem utolsó, legnagyobb ajándékát.

De aztán mégsem halt meg. Az orvosok pedig hónapokon át erre készítették fel, és csaknem egy teljes éven át a gondolatai ekörül forogtak. Meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni! Amikor azonban eljött az idő, ez mégsem következett be. Hát akkor miért mondtam 1959. július 7-ét a halála napjának? Mert noha nem történt meg, számomra mégis valóságossá vált. A félelem árnyékában születtem. Míg kilenc hónapon át a méhében voltam, e képzeletbeli rettegett esemény újra meg újra lejátszódott az elméjében. Meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni! Továbbította nekem e képzetet és e meggyőződést, így hát én szintén elhittem, hogy meg fogok halni. Bár a szülést-születést mindketten túléltük, a veszély nem múlt el. Nem voltam hajlandó enni, és az első néhány napban nagyon sokat leadtam a születési súlyomból. Az orvosok intenzív gondozásba vettek, de nem tudták elérni, hogy egyek, az állapotom így egyre csak romlott. Efféle tudattalan meggyőződések mindannyiunkba befészkelhetik magukat, de úgy gondolom, a csecsemők még kiszolgáltatottabbak ezeknek, mert híján vannak bármi olyan tudatosságnak, amellyel megvédhetnék magukat. Úgy hittem, meg fogok halni, és hát ki győzhetett volna meg az ellenkezőjéről? 

A velem született és belém ivódott programozásnak nyilván engedelmeskedtem volna, csak hát anyám ismét máshogy gondolta. Az orvosok tanácsa ellenére kiemelt az inkubátorból, és hazavitt.

– Megöli a gyereket, ha elviszi a kórházból! – mondták az orvosok.

– Az öli meg, ha itt marad – felelte anyám. Így hát hazamentünk.

A következő pár napban a nap huszonnégy órájában a karjában tartott, énekelt nekem, ezerszer elmondta, menynyire szeret, mindeközben pedig lankadatlanul próbált rávenni arra, hogy egyek. Noha vélhetőleg nem tudta többszörösen összetett mondatokban, tudományos alapossággal

kifejteni, harcba szállt a rettenetes emlékkel, amely azt sugallta nekem, hogy meg fogok halni. E képek és tapasztalatok ellenkezőjét ismételte nekem a nap minden órájában. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Végül győzött a szeretet, ahogy azt a szeretet tenni szokta. Elkezdtem nyelni az ételt, és nemsokára jó úton voltam ahhoz, hogy megint egészséges legyek. De egész életemben éreztem ennek az élménynek az utóhatását – a jó és rossz vonatkozásaival együtt. Egyrészt igen erős együttérzést, szeretetet, késztetést érzek, ha valaki segítségre szorul, ha valaki azt szeretné, hogy meghallgassam, hogy barátként mellé álljak. Azt hiszem, a születésem tapasztalatából eredeztethető ez, és ez az egyik legnagyobb erősségem. Másrészt gyakran éreztem szorongást, noha nem tudtam, mi okozza. Általában arra jutottam, hogy biztos az éppen velem történő dolgok közül váltja ki valami. De nem ez volt a helyzet. A születésem emléke okozta. Hogy honnan tudom? A szorongásom akkor múlt el, amikor meggyógyítottam anyám egészségi állapotával és a születésemmel kapcsolatos emlékeimet. Mintha elvágták volna. 

Az erős, negatív emlékek nem hagynak el csak úgy egyszerűen minket, ha maga az esemény már elmúlt. Az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy még ha nem is gondolunk rájuk tudatosan, a nap huszonnégy órájában bármikor meglephetnek minket. Ennek eredményeképpen – általuk valószínűleg nem ismert okok miatt – csaknem mindenki érez vagy hisz olyasmit, amit az agyuk halálos veszedelemként értelmez. Valami olyasmit mondanak, hogy „Ez kikészít!”, vagy „Tutira itt pusztulok el!, vagy „Ebbe bele kell dögleni!” Vagy egyszerűen csak rájuk telepszik valami páni félelem, megmagyarázhatatlan szorongás. De az agyban felgyülemlenek ezek a dolgok, és kialakul egyfajta mélyben húzódó, káros áramlás, amelytől nem tudunk megszabadulni.

Életünk jelentős részében a legtöbbünk stresszben él. Pszichológiai értelemben a stressz lényegében azt jelzi, hogy valami veszélyezteti az életünket, és ekkor vagy harcolunk, vagy elmenekülünk, vagy lefagyunk. Valamiképpen meg akarjuk menteni az életünket. Csak hát a gond az, hogy akkor is stresszreakciót élünk meg, ha váratlan számlát találunk a postaládánkban, ha a sarki boltban nem kapjuk meg a kedvenc sütinket, vagy ha valaki ferdén néz ránk. Ha egy váratlan számla stresszessé tenne, és megkérdezném, hogy vajon tényleg úgy gondolod, hogy elpusztulsz tőle, a tudatos éned nyilván azt mondaná: – Ugyan már! Dehogy! Csak egy kicsit feszült vagyok, ennyi. – De a tudattalan éned – vagy az, amit szívnek fogok nevezni – mást mond erről. Ez az, amiről beszélek, amikor azt mondom, hogy ma mindenki lényegében tévképzetek közt él: testünket és lelkünket folytonos félelem igazgatja, még akkor is, amikor semmi nincs a környezetünkben, amitől félnünk kellene. Ebben a könyvben azt fogjuk mélységeiben átgondolni, hogy a stresszreakció voltaképpen miért alakult ki, miként kezdett el tévesen működni, és hogy ez miként indította el a téves működés dominóeffektusát életünk legtöbb területén – olyannyira, hogy manapság majdnem mindenki tévképzetek közt él. És bár e tévképzeteknek hatalmas, gyakran káros hatásuk van életünkre, szinte senki nem tud a létezésükről. Születésem története talán szélsőségnek tűnik. Itt van hát egy újabb példa arra, miként is működik ez a tévképzet, és hogyan hat a mindennapjainkra.

Mary, egy csinos, negyvenhárom éves asszony helyet foglalt a rendelőmben. A ruhája, a frizurája, a sminkje és úgy egyáltalán, az egész megjelenése sikert és elégedettséget tükrözött. Az ember erre mondja, hogy igen, nincs kétség, megvan mindene. De Mary kétségbe volt esve. Nem mintha bármi konkrét baja lett volna. Elmondása szerint remek házasságban élt egy jó emberrel, és bár nem voltak gazdagok, megvolt mindenük: szép ház, három hálószobával, két fürdőszobával; a gyerekeiket neves iskolákba járatták; kedves, megbízható barátaik voltak. Az az élet azonban, amit fiatal lányként Mary elképzelt magának, menet közben valahogy tele lett muszájokkal. Kipróbált sokféle kedélyjavítót, természetes gyógykészítményt és receptköteles gyógyszert egyaránt. Némelyik segített, némelyik nem, de lényegében egyikük sem változtatott azon, ahogy Mary az életére tekintett. Kérdeztem a gyerekkoráról, ő meg elmondta, hogy semmifajta bántalmazás nem érte, bár az is igaz, hogy az édesanyja igen szigorú volt vele, az édesapja pedig valahogy nem volt igazán jelen az életében. De valójában semmi rendkívülit nem tapasztalt. Másoknak is ilyen az élete, ahogy mondta. Amikor megkérdeztem, mi az, amire vágyik az életben, azt felelte, esténként szeret mielőbb lefeküdni, kiválaszt magának valami néznivalót, és néhány óra hosszat szórakozottan bámulja a tévét. Végül megkérdeztem, mi lenne az, amit ebben a pillanatban a legszívesebben csinálna, ha nem kellene semmilyen kellemetlen következménnyel számolnia. – Kalifornia! Oda mennék – mondta könnybe lábadt szemmel. – És mindent újrakezdenék.

De Mary pontosan tudta, hogy nem megy Kaliforniába, és nem kezdi újra az életét. Éppenséggel ezért jött el terápiára: mert ragaszkodott a családjához. Inkább választotta a középszerű, gondokkal terhes életet, egyik napot morzsolta a másik után. Annyit szeretett volna csak tudni, hogy miképpen birkózhatna meg jobban az életével. Nem sokkal ezután egy másik asszony jött el hozzám. Ő is negyvenhárom éves volt, két gyereket nevelt, a férje szépen haladt előre a karrierjében. Az amerikai középosztály tipikus életét élték. Gyermekkorában némileg basáskodó volt az anyja, az apját viszont alig-alig látta. De ez az asszony nem azért jött el hozzám, mert Kaliforniába akart menni, és újra akarta kezdeni az életét. Éppen ellenkezőleg. Szerette az életét. Ennek az asszonynak olyan élete volt, amely messze túlszárnyalta gyermekkori álmait, bár nem pontosan úgy, ahogy esetleg gondolta volna. Nem volt több pénze, sem több szabad ideje, sem semmi más különlegessége. Viszont több szeretetet, hálát, elégedettséget érzett. A nap folyamán nem arra gondolt, hogy mikor peregnek már le végre az órák és a percek; a jelenben és a jelennek élt. Minden egyes nap minden pillanatát élvezte. A lefekvés és tévézés ideje helyett a kedvenc napszaka a kora reggel volt. Felébredt, és boldogan ölelte magához a szeretteit. Mondhatom, az egyik legboldogabb és legelégedettebb páciensem volt a pályám során. De nem a tanácsomért jött. Köszönetet akart mondani.

Igen, Mary volt az, fél évvel később. Semmi nem változott az életkörülményeiben. Ugyanazok az emberek vették körül, ugyanazok maradtak a szülei, ugyanaz volt a férje, ugyanazt a két gyermeket nevelte, ugyanabban a házban élt. Lényegében semmi nem változott az életében. Egyetlen dolgot kivéve. Máshogy érzékelte az életét. Jól érezte magát, örömmel gondolt az életére. Boldog volt. Fél évvel azelőtt nem volt az.

Vajon mire gondolsz, ha a magad életét összeveted Mary kétfajta életfelfogásával? Valószínűleg azt kérdezed: „Ha az életkörülményei semmilyen tekintetben nem módosultak, vajon mi változtathatta meg az érzéseit ilyen drámaian?”

Nem függött össze sem élettannal, sem hormonokkal, sem gondolatokkal, sem érzelmekkel, sem meggyőződésekkel. Valami mélyebb oka volt, ugyanaz, mint ami az én életemet is formálta a születésemtől kezdve.

Az emlékeivel függött össze.

A probléma gyökere helyett a tünetek kezelése Jó, hát akkor kezdjük egy kis kutakodással. Fontold meg, szeretnéd-e megváltoztatni az életedet a következők szerint:

  • Legyen több pénzem.
  • Legyek nyugodtabb, szorongjak kevesebbet.
  • Többször örüljek.
  • Szenvedélyesebben éljem az életemet.
  • Legyen jobb az arány a munkám és a szabadidőm között.
  • Hagyjak fel egy függőséggel.
  • Kevésbé érezzem csapdában magam, érezzem szabadabbnak magam.
  • Legyek sikeresebb a munkában, vagy változtassak életpályát.
  • Aludjak jobban.
  • Legyen több időm magamra.
  • Legyek magabiztosabb, érezzem magam értékesebbnek.
  • Adjak le pár kilót.
  • Mozogjak többet.
  • Alakítsam át az étrendemet.
  • Gyógyuljak ki egy betegségből.
  • Legyen jobb a kapcsolatom a társammal vagy egy másik fontos személlyel.
  • Töltsek több időt a barátaimmal, vagy szerezzek új barátokat.
  • Jöjjek ki jobban a családommal.
  • Legyen világosabb, hogy mi a célom az életemmel.
  • Hagyjak jelentékeny nyomot magam után.
  • Segítsek egy szerettemen nagy szükségében.

Az évek során több száz olyan emberrel volt dolgom, akik valamilyen súlyos gondot érzékeltek az életükben, de fogalmuk sem volt róla, hogy a problémájuk honnan származik. Végül valami aktuális nehézségükre fogták, ami azonban szinte soha nem az igazi ok volt, mígnem aztán belekerültek egy ördögi spirálba, vagy valamely ártalmas szokást vettek fel.

Pete-nek például az volt a gondja, hogy hirtelen haragú volt. Naponta általában háromszor vagy négyszer is dührohamot kapott, minden ok nélkül. Lassan a házassága is ráment, de nem tudta, mit csináljon. Járt pszichológusnál, kipróbált többféle gyógyszert is. Elmondása szerint „tényleg nagyon elszántan” próbálkozott, hogy úrrá legyen a dühkitörésein, de nem jutott egyről a kettőre. Rikoltozott a munkahelyén, üvöltözött a feleségével, leordította az emberek fejét a buszon, miegyéb. Ha valami nem úgy ment, ahogy ő azt elképzelte, eldurrant az agya. Azt gondolta, a baj a körülményeivel van, és úgy hitte, ha azokra koncentrál, megtalálja a megoldást.

De ahogy végigmentünk a folyamaton, amellyel majd te is megismerkedsz ebben a könyvben, Pete ráébredt, hogy a dühkitörései valódi oka az volt, hogy nem volt képes megfelelni az édesapja elvárásainak, és úgy érezte, az apja elutasítja. Pete még az orvosit is elvégezte, hogy elnyerje az apja elismerését, de ez se hozta meg a várt eredményt. Semmi sem működött. Aztán úgy másfél hónap múlva meggyógyította apja visszautasító magatartásának az emlékét, és a folytonos haragvását mintha elfújták volna. Pillanatok alatt a házassága is rendbejött. Megtört az ördögi körforgás.

Ha minden igyekezeted ellenére nem tudsz elérni maradandóan pozitív változást az életed valamely területén, a kudarcod valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a tünetet kezeled, és nem a probléma gyökerét. Ez a könyv segíteni fog neked abban, hogy azonosítsd a gondod valódi forrását, és jó eséllyel örökre meg is szabadulj tőle.

Szeretnék most gyorsan egy nagyon egyszerű dolgot kérdezni; talán ezt kérdezném akkor is, ha bejönnél a rendelőmbe.

Tételezzük fel, hogy otthon vagy teljes nyugalomban, és egyszer csak a konyhád padlóját elönti a víz. Nem laksz folyó vagy tó mellett, és odakint nem esik az eső. Mit tennél először: próbálod felszárítani a konyhakövet, vagy elzárod a főcsapot?

Sokkal fontosabb kérdés ez, mint esetleg gondolnád. Némi gondolkodás után a legtöbb ember elzárná a főcsapot, és csak utána kezdené feltörölni a követ. Hiszen bolondság volna a főcsap elzárása nélkül felszárítani a padlót, nem igaz?

Az elmúlt nyolcvanegynehány évben a pszichológus- és az orvostársadalom különféle szakmai csoportjai a legváltozatosabb elméletekkel álltak elő a problémák gyökerének a gyógyítására. Egyszer az egyik, másszor a másik teória látszott sikert aratni, némelyik kifejezetten népszerű volt, de mind a mai napig egymást váltva jelennek meg könyvek és szakcikkek, amelyek az alábbiak valamelyikét gondolják nyerőnek:

  • A körülmények. Gondold végig a SMART célokat (Specific – konkrét, Measurable – mérhető, Achievable – elérhető, Relevant – releváns, Time-based – időhöz kötött), és vágj bele. Változtasd meg a körülményeidet, változtasd meg az életed!
  • Viselkedés. Tégy úgy, „mintha”. Csináld a helyes dolgot, az érzések majd jönnek maguktól. Változtasd meg a viselkedésedet, változtasd meg az életed!
  • Élettan és agyi kémia. Ha megtalálod a megfelelő gyógyszert vagy táplálékkiegészítőt, át tudod állítani az étrendedet, és elég hosszan és elég gyakran meditálsz, akkor jól fogod érezni magad. Változtasd meg tested kémiáját, változtasd meg az életed!
  • Tudatos gondolatok. Értsd meg az igazságot, és gondolkodj róla helyesen. Ha meggondolod, milyen szerencsés vagy a szomszédodhoz képest, máris jobban érzed magad. Űzd el a negatív gondolatokat, gondolkodj pozitívan! Változtasd meg a gondolataidat, változtasd meg az életed!
  • Meggyőződések. A meggyőződéseid a gondolatok és érzelmek még erősebb, még mélyebb kombinációi; meghatározzák, mik a legfontosabb dolgok a számodra. Változtasd meg a meggyőződéseidet, változtasd meg az életed!
  • Érzelmek. Az érzelemkezelés igen népszerű téma mostanában, a módszerek számos variációja létezik. Változtasd meg az érzelmeidet, változtasd meg az életed!

 

E megoldások mindegyike remek bepillantást enged abba, hogy miként is működünk mi, emberek, és sokszor jobban is érezzük magunkat tőlük… egy darabig. A gond csak az, hogy így vagy úgy nyolcvan éve próbálkozunk a személyiség megértésével és hatékony fejlesztésével, ám az emberek ki vannak éhezve a valódi megoldásokra – jobban, mint valaha.

Hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy e megoldások csak különféle módozatai a konyhakő feltörlésének. Ha elég keményen és elég kitartóan dolgozol, az lehet persze a benyomásod, hogy szép száraz a padlód. Időről időre körülnézel, nagy örömmel megállapítod, hogy sehol nem látsz vizet, és azt gondolod, megtaláltad a megoldást. Csak hát a főcsapot még mindig nem zártad el! Ezért vagy folyton fáradt és kimerült. Minden energiád arra megy el, hogy feltöröld a követ, de a baj forrásánál nem állítottad meg az áradást! Persze e megoldások bármelyike még mindig jobb a semminél. De ha egyszerre használnád is az összeset, és mindegyiket aprólékos gonddal követnéd, akkor sem érnéd el, hogy a konyhádba többé ne törhessen be a víz.

Ez a könyv pontosan azt fogja megmutatni, hogy miként tudod ezt mégis elérni. Csak nemrégiben fedeztük fel, hogy mi a mélyebb oka kedélyváltozásainknak – túl a körülményeken, a viselkedésen, az agyi kémián, a gondolatokon, az érzelmeken, a meggyőződéseken. Ez az ok: az emlékeink. Az emlékeink tesznek minket azzá, akik vagyunk Lehet, hogy most szkeptikus vagy. Megértem. Engedd meg, hogy megmagyarázzam, mire gondolok. Először is nem arról beszélek, hogy képes vagy emlékezni, vagyis képes vagy tudatosan felidézni olyan tényeket, amelyeket megtanultál, vagy olyan eseményekre visszagondolni, amelyek megtörténtek veled. Szintén nem az úgynevezett „készségemlékek” azok, amelyeket vizsgálok – olyan cselekvések például, mint a biciklizés, a járás, a pingpongozás. Amikor azt mondjuk, „olyan ez, mint a biciklizés”, olyasmiről beszélünk, amit az ember nem felejt el. A készségemlékek ritkán gyengülnek, általában az idő múlásával sem rakódnak rájuk tévesztések. Azt, amiről beszélek, úgy nevezem, forrásemlékek. Ezeket életünk tapasztalataiból és a képzeletünkből gyűjtjük össze, sőt még azokból a tudatalatti tapasztalatokból és benyomásokból is, amelyeket felmenőink számos megelőző generációjától öröklünk.

Ez bizony más tészta. A forrásemlékek olyan szűrőlencsék, amelyeken át önmagadat és egész világod mindenségét látod. Mindaz, ami történik veled, átfut életed és őseid forrásemlékein, és meghatározza a gondolataidat, az érzéseidet, a meggyőződéseidet, a cselekvéseidet, sőt még tested fiziológiai sajátosságait, hormonjaid működését is. Sajnos a forrásemlékek hajlamosak a hibázásra is, amint azt majd az Első részben láthatod. Mindazonáltal a készségemlékeknek és a forrásemlékeknek van egy közös jellemzőjük: a velük kapcsolatos minden egyes új emlék ráépül a megelőzőre. Amikor egy kisgyerek járni tanul, egyszer csak hirtelen feláll, és már jár is? Nem. Először vagy ötezerszer próbálkozik, és mindannyiszor elbukik. E bukások mindegyikének szerepe van annak az emléknek a kialakításában, amely végül képessé teszi arra, hogy járjon – megtanul egyensúlyozni, megtanulja használni a lábizmait stb. Minden egyes új emlék ráépül a megelőzőre, míg a gyermekbe végül be nem épül az összes olyan emlék, amelyre szüksége van ahhoz, hogy felálljon, és sikeresen elinduljon. A járáshoz szükség van a felállással-elindulással kapcsolatos összes egymásra épült emlékre, amelyek száma sok száz vagy akár sok ezer is lehet. Ha ennek az emléksorozatnak valamely láncszeme hibás, törlődik, bármi okból hiányzik, vagy helytelenül módosul, lehetséges, hogy a kisgyerek soha nem tanul meg rendesen járni. Antonio Damasio neurológusprofesszor kimutatta, hogy minden egyes gondolat, meggyőződés, érzés és cselekvés mélyén egy kép van a háttérben. Ez a forrás. Ezek a képek azok, amelyekről akkor beszélek, amikor a forrásemlék kifejezést használom – és amit mostantól egyszerűen csak emléknek nevezek. Ezek a képek vagy emlékek származhatnak:

  • Életünk eseményeiből, beleértve egyrészt azokat, amelyekre tudatosan emlékszünk (mint mondjuk a középiskolai szalagavató bálunk, az első munkahelyi napunk, de például az is, hogy mit ebédeltünk tegnap), másrészt pedig azokat, amelyekre nem emlékszünk tudatosan (a megszületésünk, vagy ahogy a szüleink beszéltek hozzánk, amikor csecsemők vagy apró kisgyerekek voltunk).
  • A képzeletünkből, mint például a közelgő szabadságunkhoz kapcsolódó álmodozásból vagy olyasféle aggodalmakból, hogy a szerelmünket autóbaleset éri.
  • Megelőző generációktól, mint például egy trauma, amelyet valamelyik szülőnk vagy nagyszülőnk, vagy az ő valamelyik felmenőjük élt át – mint az a megrázkódtatás például, aminek én voltam kitéve anyám méhében. Az az igazság, hogy életünk minden egyes napján az emlékeink tesznek minket azzá, amik vagyunk – az újabb kutatások ezt egyre inkább megerősítik. Ebbe a világba egy sor örökölt emlékkel érkezünk, és születésünk napjától kezdve mindent örökölt emlékeink lencséin átszűrve értelmezünk, és ahogy telik velünk az idő, sorra újabb és újabb emlékeket építünk a már meglévőkre. Így tanuljuk meg lépésről lépésre a biztonságunkat, a túlélésünket szolgáló stratégiákat. Amikor létrehozzuk az emlékeinket, az életünket alapozzuk meg – vagy néha éppenséggel a halálunkat.

 

 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Kobe Bryant, a kaliforniai Szellempofa

Kobe Bryant minden idők egyik legjobb kosárlabdázója volt, 41 évesen 2020. január 26-án tragikus helikopter-balesetben hunyt el kislányával. Exkluzív részletet mutatunk az életrajzból olasz szállal, rappeléssel és Kaliforniával.

...
Beleolvasó

Kaland és menekülés is lehet a gyászmunka minden idők egyik legjobb regényében

Háztartás az amerikai Marilynne Robinson 1980-ban megjelent első regénye, amelyet a Guardian beválogatott minden idők 100 legjobb regénye közé. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Tényleg új távlatok nyílnak, amikor egy házasság zátonyra fut?

Fleishman bajban van szellemes, trükkös regény, amely egy férfi történetén keresztül a nőről beszél. Olvassatok bele!

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

Kötelezők
...
Nagy

Női írók és főhősök, akiknek ott lenne a helyük a kötelezők közt (1. rész)

...
Nagy

A kötelező olvasmány jó, csak ne rontsák el

...
Nagy

Tíz kortárs alternatíva a kötelező olvasmányokra

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.

A hét könyve
Kritika
Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei
...
Nagy

Barabási Albert-László szerint idén márciusban kezdődött a 21. század

Melyik hálózatképből lett először műalkotás, mit jelent a vizualizáció a kutatásban, és milyen következményekkel járhat, ha egy globális hálózat túlontúl besűrűsödik? Ilyen és ehhez hasonló kérdések is szóba kerültek Barabási Albert-László és Valuska László beszélgetésén.