„Tipikus kamaszfigurák lépnek elénk a könyvben, és bár nem teljesen kidolgozottak, de nagyon plasztikusan megjelenítik a jól ismert sztereotípiákat” – írtuk kritikánkban az olasz Alessandro Mari könyvéről, amiből korábban részletet is mutattunk. A Margó Könyvek sorozatban megjelent regényben a tizenhat éves Sofia nem fél csípős megjegyzéseket tenni osztálytársaira, mígnem egy napon vetélytársra talál. Csodabogár padtársa ugyanis egy nehezen megfejthető mondatot vág a fejéhez, amivel igencsak magára vonja a lány figyelmét: „Olyan vagy, mint egy négyzetgyök szám nélkül!” Vajon mire céloz? A kötethez Nyáry Luca írt utószót, amelyben segít nekünk megfejteni ezeket a karaktereket (a Margó Könyvek podcastben is beszélgettünk vele). Ezt most ti is elolvashatjátok!
Nyáry Luca: Padtársak álarcban
– Olyan vagy, mint egy négyzetgyök szám nélkül! – hangzik a könyv címadó és egyben legfontosabb mondata. Nemcsak hogy ez a kriptikus megjegyzés indítja útjára a cselekményt, (azaz főszereplőnk, Sofia hajszáját, hogy megfejtse a mondat jelentését és vele együtt különc, rejtélyes padtársát is), hanem valójában már az első oldalon leleplezi a történet gerincét adó témát.
Nem mintha ezzel valami olyat árulna el, ami befolyásolná az élményt, hiszen ezen a ponton Sofiához hasonlóan az olvasó sem értheti még, mire gondolt a csúfnevét a szokatlan beszólásról kapó Négyzetgyök.
Ám mint olyan, akinek már volt szerencséje többször átnyálazni ezt az egyedi stílusú, önreflexív és minden erőlködés nélkül fiatalos regényt, nem tudom nem az egész műre, sőt az egész generációmra rávetítve olvasni az idézetet. A humorral és fájdalommal egyaránt megpakolt oldalakat ugyanis teljesen áthatja az a megfelelési kényszer, amit a közösségi média és a felszínesség kultúrája nyomott rá a ma felnövő gyerekekre, sokszor megakadályozva őket abban, hogy valódi kapcsolatokat építsenek ki a körülöttük élőkkel. Egy olyan világban, ahol az Instagram-posztjaink, a lakcímünk és a rólunk szóló pletykák határoznak meg minket, ahol egysoros csattanóvá kell sűrítenünk magunkat ahhoz, hogy befogadjanak, és ahol akkor érezzük magunkat erősnek, ha másokat is be tudunk tuszkolni ezekbe a szűk dobozokba, nem meglepő, ha elkezdjük fojtogatónak érezni algoritmikus buborékunkat. A könyv pedig az olyan, ifjúsági irodalomtól megszokott (és elvárt) témák mellett, mint az útkeresés, a szerelem és a családi konfliktusok, éppen azt a magányt teszi meg Sofia univerzuma középpontjának, amivel jelenleg is fiatalok milliói küzdenek világszerte, ezzel sikeresen megragadva a modern felnövésélmény egyik gyakran elfeledett, de annál lényegesebb oldalát.
Ez a történet alapvetően azokról az előítéletekről és a rájuk válaszként felvett álarcokról szól, amik elválasztanak minket egymástól abban a korban, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a közösségekre.
Az utóbbi évtizedekben felerősödött a társadalmi nyomás, hogy szinte márkává alakítsuk magunkat, előtérbe tolva azokat a tulajdonságainkat, amiket előnyösnek vagy befogadhatónak találunk, és stratégikusan eltakarva azokat, amiket nem. A világ azt tanítja nekünk, hogy létezésünk minden aspektusa egy lehetőség arra, hogy ezt a megszerkesztett, leegyszerűsített változatunkat reklámozzuk: a ruhákkal, amiket hordunk, a szavakkal, amiket használunk, a barátokkal, akikkel körbevesszük magunkat. A tinédzserek pedig különösen hajlamosak arra, hogy felvegyenek valamilyen szerepet egymás előtt azért, hogy „szerethetőbbnek” mutassák magukat, hiszen még egyébként sem ismerik magukat eléggé ahhoz, hogy tudják, hol kezdődnek ők, és hol a vágyuk, hogy elfogadják őket. Sofia is sokat küzd ezzel az érzéssel: az alulfinanszírozott állami iskolájában nem jut sok figyelem a gyerekekre, abból, ami meg van, jobban jársz, ha inkább nem vonzol magadra többet a kelleténél. A mindennapjaikat káosz és gyakran tettlegességig fajuló személyes drámák jellemzik, amelyek ellen a legtöbb diák a tömegbe olvadással védekezik, köztük hősnőnk is, aki bőkezűen mért gúnnyal vesézi ki osztálytársai ügyes-bajos dolgait, miközben ő maga igyekszik a háttérben maradni. Valószínűleg pont emiatt bosszantja fel ennyire a saját furcsaságával békében lévő, a másokétól eltérő gondolatait nyíltan felvállaló Négyzetgyök, hiszen a fiú szemlátomást egyáltalán nem tart azoktól a szociális következményektől, amik Sofiát gátolják abban, hogy igazán önmaga lehessen. Az uniformitás és a hamis tökéletesség kényszere alatt pedig könnyű úgy éreznünk, hogy nincs valódi irányításunk az életünk felett, és kétségbeesésünkben sokszor helytelen eszközökhöz nyúlunk, hogy visszaszerezzük a hiányolt hatalmat. Sofia is ezt a kontrollt hajkurássza a regény alatt, előbb azzal, hogy anonim blogján kegyetlen részletességgel beszámol minden iskolai pletykáról, majd azzal, hogy nyomozni kezd Négyzetgyök után, hátha az ő titkának megismerésével végleg bizonyíthatja magának, hogy jobb másoknál.
A mű legnagyobb érdeme szerintem maga Sofia, aki éppen azzal emelkedik ki az ifjúsági regények megszokott hősei közül, hogy egy végtelenül átlagos tinédzser.
Bár vannak konfliktusai bájosan diszfunkcionális mozaikcsaládjával, van egy részben feldolgozatlan gyászélménye, és az osztálytársaival sem jön ki felhőtlenül, nincsen semmilyen olyan eleme az életének, amivel ne találkozhattunk volna ezelőtt más fiataloknak szánt alkotásokban, vagy akár a saját környezetünkben is. Nem kap drámai háttérsztorit, nincsenek különleges képességei vagy csalhatatlan erkölcsei, ám nem is pusztán egy üres vászon, amire rávetíthetjük a saját élményeinket. Épp ellenkezőleg, számos olyan pillanat van ebben a könyvben, amikor kifejezetten ellenszenves lehet nekünk, és frusztrálónak találhatjuk a döntéseit, de pont ettől lesz ennyire élethű tinédzser. Nem tökéletes példaképnek írták, hanem igazinak: ítélkező és haragos típus, egy igazi minden lében kanál kamasz, aki intellektusa okán feljogosítva érzi magát, hogy beleavatkozzon mások életébe. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk róla, hogy nehéz lenne kedvelni: csípős humorával, kíváncsiságával és korát meghazudtoló analitikusságával hamar belopja magát az olvasó szívébe, amihez sokat hozzáad, hogy a világ, amelyben él, ugyanolyan részletgazdag, mint a főszereplője. A történet Sofiával együtt hullámzik, a lány a hangulatától függően hol pozitív, hol negatív fényben ábrázolja a környezetét, mégis mindig hinnünk kell neki, mert ő az egyetlen ablakunk ebbe a világba. Mari nem csinál titkot abból, hogy amit olvasunk, az nem a teljes valóság, hanem annak egy Sofia érzelmei által eltorzított változata, és a narráció megbízhatatlansága segít fenntartani az érzést, hogy egy valódi tinédzser naplójába nyertünk bepillantást. Ahogy pedig Sofia nézőpontja tágul, vele tágul a díszlet is, minden oldallal egyre nagyobbá és bonyolultabbá válva, mígnem az utolsó pillanatban szinte pofán vág minket kegyetlen realizmusával.
Sofia csak a történet végére képes kitekinteni a saját buborékjából, és ezáltal megengedőbb szemmel nézni a világra.
A nagy leckéhez ironikus módon pont egy kicsinyes bosszúhadjárat vezeti el, mivel ez az élmény lesz a katalizátor, ami végre arra kényszeríti, hogy belehelyezze magát egy másik ember bőrébe. Bár eredetileg azért kezd nyomozni Négyzetgyök után, hogy megerősítse a róla alkotott előítéleteit, minél jobban megismeri ezt a furcsa, érzékeny fiút, annál kevésbé tudja gyűlölni, az iránta fellobbanó empátia pedig lassanként minden másra is átragad az életében. Míg a történet elején szinte mindenki egyszerű, sokszor cinikus karikatúraként jelenik meg körülötte, a végére a tőle legtávolabb álló karakterekből is hús-vér emberek lesznek, akik már nem csak egymástól elszigetelve léteznek, hanem igazi közösséget alkotnak. Amint Sofia képes lemondani arról a kontrollról, amit az online zaklatás és mások elítélése révén próbált megkaparintani, megnyílik előtte a kapu ahhoz, amit valójában keresett: a kapcsolódáshoz. És ugyan Négyzetgyök maga sem mentes az előítéletesség bűnétől (sőt, a két kamasz jobban hasonlít egymásra, mint azt bármelyikük hajlandó lenne elismerni), még mindig tisztábban látja a lányt, mint mindenki más körülötte, és sokkal a lány előtt felismeri, hogy Sofia legnagyobb hibája a felszínessége, a vonakodás, hogy mélyebbre ásson magában és másokban. A mindent kirobbantó beszólással is erre a tulajdonságára utal: egy négyzetgyök szám nélkül ugyanolyan üres és jelentéktelen, mint az ember, aki nem hagyja, hogy megismerjék, és nem vágyik rá, hogy megismerjen másokat.
Idővel Sofia is eljut erre a konklúzióra, ám sajnos túl későn ahhoz, hogy jóvá tegye a viselkedését.
A végén az egyetlen dolog, amit Sofia adni tud Négyzetgyöknek, az az, amire a szíve mélyén minden kamasz, sőt minden felnőtt vágyik: hogy végre annak lássák, aki.
