Hogyan keveredik bele egy magyar kamaszlány, nevezetesen Láng Lujza a Titanic óceánjáró 1912-es elsüllyedése körüli eseményekbe? Ő és barátnője, Bora mindennapjai a szokásos unalmas iskolai órákon telnek, Lujza azonban váratlanul levelet kap az elsüllyedt hajó egyik utasától. Egy nem várt felfedezés nyomozásra csábítja, a szálak pedig Esztergomba vezetnek. Pifkó Célia HUBBY-díjas író legújabb ifjúsági kötete az Ikonikus események - Kamasztörténetek sorozat része. Az ikonikus eseményekhez kapcsolódó kamasztörténetek sorozat előző darabja, A fal túloldalán című regény idén HUBBY-díjas lett (a kötetbe itt olvashatsz bele).
Pifkó Célia: Doboz a Titanicról (részlet)
1912. április 16. – Royal Orfeum , Budapest
Wolkenkratz Fülöp az Orfeum egyik öltözője mellett üldögélt, bal kezében újságot tartott, a jobban pedig egy rég kihűlt kávét, amikor az öltöző ajtaján kilépett Szentgyörgyi Lili, a tánckar egyik üdvöskéje.
– Fifikém, minek hozat magának forró kávét, ha úgyis megvárja, amíg kihűl?
Fülöp nagyot sóhajtott, és leengedte a hírlapot.
– Hallotta már, Lilike, hogy elsüllyedt a Titanic?
Lili éppen a cipője csatjával bajlódott, de erre felkapta a fejét.
– Mi? Az a hatalmas új hajó? Nem azt mondták, hogy elsüllyeszthetetlen?
– Úgy látszik, mégsem. Jéghegynek ütközött.
– Persze hogy kihűl a kávéja, ha ilyen fagyos híreket olvas. Nincs abban a lapban valami pezsdítőbb hír?
Fülöp lapozott egyet.
– Hm… Azt írják, Mexikóban megint kitört a forradalom.
– Na, délen legalább minden tekintetben forró a helyzet. Ott bezzeg nem hűlne ki a kávéja!
– Én csak azt nem értem, hogyhogy nem vettek észre egy hatalmas jéghegyet – morfondírozott tovább a férfi.
Lili vállat vont.
– Fifikém, maga másodállásban nem valami detektív? Nyomozza ki, hogy mi történt ott!
Wolkenkratz Fülöp gondosan összehajtotta az újságot, és kiitta a csészéből az utolsó korty hideg kávét.
– Na persze, a maga tempójával nemcsak a kávé hűl ki, hanem a jéghegy is elolvad, és akkor aztán oda a corpus delicti !
Prológus
A Titanic első osztályú utasainak fenntartott étterem méltó volt a tengerjáró hírnevéhez. Az asztalokat elválasztó hófehérre festett, faragott boltíveket arany díszítésű oszlopok tartották. A hatalmas, ívelt ablakok előtt súlyos selyemfüggönyök színe a tenger mélykékjét idézte, redői lágyan fodrozódtak. Mintha az óceán hullámai betörtek volna az étkezőbe, és a jégvirágokkal borított falakat nyaldosnák.
Az étkező bársonnyal bevont karosszékein is ugyanez a kék szín köszönt vissza. A csillárok fénye beragyogta a termet, visszatükröződött a kristálypoharakon és az ezüst evőeszközökön.
– Szinte sajnálom összepiszkolni ezeket a gyönyörű tányérokat – simított végig Miss Constance Willard a sötétkékkel és arannyal festett porcelántányérja szélén.
– Ugyan, drágám, ne csacsiskodjon. Hiszen ezért készültek – nevetett harsányan Miss Dorothy Gibson, aki csak egy évvel volt idősebb nála, színésznőként mégis magabiztosan mozgott az elegáns, úri környezetben.
– Á, ott van Mr. Harper. Hahó! – pattant fel az asztaltól integetve Mr. Henry B. Harris, aki a feleségével, Irénével utazott hazafelé hosszú európai nyaralásukról, és történetesen jól ismerte Miss Gibsont, ugyanis producer volt a Broadwayn.
Mr. Harris egy magas, fekete hajú fiatalemberhez sietett.
– Mr. Harper, ha jól emlékszem – nyújtott neki kezet.
– Valóban, jól emlékszik. Ön pedig…
– Harris. Henry B. Harris.
– Bocsásson meg, Mr. Harris, de a mai nap folyamán annyi új embert ismertem meg…
– Ne szabadkozzon, fiatalember, inkább fogadja el a meghívásom, és az első vacsoráját a Titanicon költse el a mi társaságunkban.
A fiatalember készségesen meghajolt és hagyta, hogy a jókedélyű, mosolygós úr az asztalukhoz kísérje.
– Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Mr. Henry Harpert. Mr. Harper a Harland and Wolffnál dolgozik.
– Harland and Wolff? Ismerősen hangzik. Ingatlanban utazik? Van esetleg valami köze a Woolworth Buildinghez? – rebegtette pilláit Dorothy Gibson.
– Semmi a világon, asszonyom – ingatta a fejét Henry Harper.
– Kisasszony vagyok! – sütötte le a szemét a szőke színésznő.
– A fiatalember nem ingatlanban, hanem ingóságban utazik. Ha úgy tetszik, ringóságban – nevetett Mr. Harris a saját viccén. – Mr. Harper ugyanis Thomas Andrews jobbkeze. Neki köszönhetjük itt ezt a csodát, a Titanicot – mutatott körbe a producer.
– Igazán? Ez sodás! – tapsikolt az asztalnál ülő harmadik hölgy, erős francia akcentussal.
– Ha megengedi, Mr. Harper, bemutatnám a kis asztaltársaságunkat – vette át ismét a szót Mr. Harris. – Ő itt a feleségem, René. Ő pedig Miss Dorothy Gibson színésznő. A bájos ifjú hölgy nem más, mint Miss Constance Willard. Épp a szüleihez utazik haza egyedül, így felajánlottuk neki, hogy csatlakozzon hozzánk. Az úr Mr. Benjamin Guggenheim és egy kedves hölgyismerőse, Mademoiselle Aubart.
– Kérem, szólítson sak Ninette-nek!
Henry Harper udvariasan biccentett mindegyikük felé, majd helyet foglalt az asztalnál, Miss Willard mellett.
– Ha jól értettem, akkor ön az egyik megalkotója az álmok hajójának – szólt Mr. Guggenheim, aki finom szabású öltönyében, tükörfényes selyem nyakkendőjével, őszülő halántékával kétségtelenül tekintélyt parancsoló és elegáns férfi volt.
– Semmiképpen sem mernék ilyet állítani, kedves uram – emelte fel a kezét védekezőn a fiatal mérnök. – Inkább úgy fogalmaznék, abban a szerencsében van részem, hogy Mr. Andrews mellett dolgozhatom, és esetleg az ötleteimmel segíthetem az ő munkáját.
– Ön rendkívül szerény – jegyezte meg René Harris anyai mosollyal az arcán.
– Azt azért kijelenthetjük, hogy jól ismeri a Titanicot, nem igaz? – szegezte neki a kérdést Miss Gibson.
– Erre azt hiszem, szerénység nélkül mondhatom, hogy az utolsó csavarig – bólintott Mr. Harper.
– És árulja el, kérem – fordult felé Miss Willard, majd félénken a fiatalember szemébe nézett –, a Titanic valóban elsüllyeszthetetlen?
– Garantálom, kisasszony, hogy nincs biztonságosabb hajó a Titanicnál. Erre a szavamat adom. Szinte lehetetlen, hogy elsüllyedjen.
1. fejezet
– Gyerünk! Nyisd ki a szemed! Pislog és kinyit! Kinyit! – vezényeltem magamnak, de olyan tűrhetetlenül unalmas volt a számtanóra, hogy egyre laposabbakat pislogtam. Bár élek a gyanúval, hogy Solymosi Irén tanárnő olvashatná akár Verne Gyulától a Grant kapitány gyermekeit, az is dögletes unalomba fulladna ezen a végtelenül monoton hangon.
Vajon ő mennyire unja saját magát, ha például belenéz a tükörbe?
A tarkóján szoros kontyba tekert haja épp olyan szürke, mint a ruhája és a bőre. Szerintem néha maga is bele-belealszik a saját monológjába, és olyankor csak a pengevékony szája mozog tovább. Öntudatlanul bugyog ki belőle a gömb felszínének a képlete. Ha minden egyes ásításomnál húznék egy strigulát a lap szélére, már csinos kis sorminta lenne belőle. Pedig ő csak helyettesítő tanár itt a leányneveldében, míg Bernárda irgalmasnővér gyengélkedik. Persze némiképp megnyugtat, hogy a városi reáliskolások tanárai sem szórakoztatóbbak a mieinknél.
Az egyetlen ok, amiért nem koppant a fejem az asztalon, hogy élénk levelezést folytattunk a pad alatt Borával, akivel nem csupán barátnők vagyunk, hanem egymás legfőbb bizalmasai és cinkosai is egyben, és meg kell mondjam, épp valami sokkal izgalmasabb dolog foglalkoztatott bennünket, mint az, hogy mivel kell szorozni az R-négyzetet, hogy megkapjuk az A-t.
– Rónai Borbála – koppant szárazon Solymosi Irén hangja.
– Igenis, kérem! – vágta magát ijedtében haptákba Bora, de nagy lendületében elveszítette az egyensúlyát és szinte kizuhant a padból. Gyorsan talpra szökkent, és ártatlan mosollyal nézett a tanárnőre.
– Tehát? Feleljen, kérem! – kopogott türelmetlenül a katedra sarkán a tanárnő.
– Igen? – kérdezte bátortalanul Bora.
– Mi igen? – szaladt magasra a tanárnő szemöldöke, szinte elérte szorosan hátrasimított haját. Néhány pillanatig így meredt Borára. A légy zümmögését is hallani lehetett a teremben, így nem mertem megkockáztatni, hogy súgok neki. A tanárnő nagyot sóhajtott, és ingatta a fejét:
– Ejnye, Borbála! Kérem, koncentráljon kicsit jobban a gömb felszínére! A helyes válasz a pi.
– Ép-pí-gy gondoltam magam is – nyomta meg Bora a szó közepét, mire a tanárnő szája szegletében mintha egy mosoly futott volna át, és intett, hogy üljön le.
Hihetetlen, hogy még Fapofa Irént is képes megmosolyogtatni. Hát igen, ez Bora különleges képessége.
Bora, aki mindig tudja, mit mondjon, aki soha nem habozik, és akinek minden szava valahogy tökéletesen célba talál.
Ha ő beszél, mindenki figyel, és nemcsak azért, mert igencsak harsány, hanem mert van benne valami könnyed ártatlanság, amivel mindenkit levesz a lábáról. Amikor mosolyog, apró gödröcske jelenik meg az arcán. Néha úgy érzem magam az iskolában, hogy nem vagyok más, mint Bora komor, néma árnyéka. Az ő haja selymes és mézszőke, az enyém dús és fekete. Én ritkán szólalok meg, ő folyton locsog-fecseg.
A világért sem árulnám el neki, hogy végtelenül irigylem tőle a szép melegbarna szemét, amivel úgy tud az emberre nézni, mint egy kölyökkutya. Szerintem ez a legfőbb oka, hogy Borára soha nem haragszik senki. Őt mindenki szereti. Épp, mint Anyát. Bezzeg, ha én ránézek valakire a felemás tekintetemmel, azt rögvest kirázza a hideg. Ez azért van, mert az egyik szemem egészen világoskék, a másik pedig sötétzöld. Apuska azt mondja, biztosan valamelyik ősömtől örököltem, és örüljek neki, mert ettől csak különlegesebb vagyok. Köszönöm, kedves ősök, de loknis fürtökért vagy pisze orrocskáért valahogy hálásabb lennék.
Mindezek ellenére Borával mégis a legjobb barátnők vagyunk. Az ellentétek valóban vonzzák egymást? Mint a kettős csillagrendszerek, amikről olvastam. Két, egymástól teljesen különböző csillag kering egymás körül, egyensúlyban tartva egymást. Az egyik fényes, fiatal, kéken vibráló óriás, míg a másik egy idősebb, hűvösebb vörös törpecsillag. Mégis együtt maradnak. Talán éppen azért, mert egymás nélkül elvesznének az univerzum végtelen sötétjében.
