A világ megváltozott. Egyre több a háború, már évek óta kérdést jelent a migráció, és a klímaváltozás is fenyegető kilátásokat helyez a jövőnk elé. A helyzet pedig akkor vált világossá, amikor 2022-ben Oroszország teljeskörű invázíót indított Ukrajna ellen, azóta pedig a Közel-Keleten is fokozódtak az indulatok, sőt Amerikában is egyre gyakoribbak az erőszakos tüntetések. Vajon milyen világrend vár ránk ezután? Alexander Stubb, Finnország jelenlegi elnöke A hatalom háromszöge című könyvében feltárja a jelenlegi világpolitikai folyamatokat, azok eredetét, sőt lehetséges kimeneteleit; ezzel egy tiszta képet adva számunkra a világ működéséről. Így könnyedén átláthatjuk az egyre gyarapodó káoszt.
Alexander Stubb: A hatalom háromszöge (részlet)
Ford.: Orosz Ildikó
A nemzetközi kapcsolatokban léteznek pillanatok, amikor ráeszmélünk, hogy a világ változik, de még nem tudjuk pontosan, merre tart.
A rend felborult. A liberális demokráciák értékeit megkérdőjelezik a Keleten és Délen felemelkedő autoriter hatalmak, Nyugaton pedig a belföldön erősödő populista hangok. Az azonnali, mindenki számára hozzáférhető közösségi média hatékony fegyvert adott a politikai ellenzék kezébe, de azoknak a szélsőséges csoportoknak is jó eszköze, amelyek igyekeznek aláásni a liberális demokrácia alapjait.
A tényeket sokszor úgy állítják be, mint szubjektív véleményeket, az igazságot pedig választás kérdésének tekintik.
A globális színtéren a nyitott kereskedelmi rendszer visszaszorulóban van. Az amerikai elnök eddig példátlan módon használja tárgyalási alapként a vámokat. Az új kormány „Amerika az első!” (America First) politikája megkérdőjelezi azt a módszert, ahogyan az Egyesült Államok a globális vezetői szerepét gyakorolta. Ez az új korszak kétségkívül új gondolkodásmódot igényel. Nagy a zűrzavar és a széttagolódás kockázata.
Ugyanakkor Kína egyre dominánsabb a gazdaság, a technológia és a geopolitika terén. Oroszország nem habozik megsérteni a nemzetközi szabályokat és a szuverén határokat. A Közel-Keleten, a külföldi országok minden tiltakozása ellenére, ballisztikus rakéták hullanak. A hatalmi vákuumot jobbról, balról és középről is igyekeznek kitölteni. A hatalom nyugatról keleti és déli irányba tolódik, és egyre nagyobb hangsúlyt kap – a nemzetközi szabályok rovására – a nemzeti szuverenitás. Ez nem az a világ, amelyet mi, nyugatiak elképzeltünk és vártunk.
Oroszország Ukrajna elleni agresszív háborúja volt a végső jel, hogy a világ megváltozott.
Egy rakétavillanás élességével világított rá, hogy az évtizedek óta fennálló feltételezéseink többé nem állják meg a helyüket. Megértettük, hogy mindaz, aminek elvileg össze kellene hoznia bennünket – a szabadkereskedelem, a technológia, az energia és a globális pénzügyi piacok –, el is választhat egymástól. Beláttuk, hogy a kölcsönös gazdasági függés nem garantálja a békét. A piacgazdaság nem biztosítja a szabadkereskedelmet. A liberális demokrácia nem univerzális vágy. A hidegháború végén mi, nyugatiak, azt feltételeztük, hogy az értékeink egyetemessé válnak. De épp ellenkezőleg, veszélybe kerültek.
Putyin nukleáris kardcsörtetése – az utalgatás arra, hogy Moszkva könnyen bevethet taktikai atomfegyvereket, ha csapatai komoly veszélybe kerülnek Ukrajnában – azt is eszünkbe idézi, hogy soha nem látott típusú háború eszkalálódhat Európában és azon túl. Olyan háború, amely a kölcsönös megsemmisítés rettenetes kockázatával járna.
Az atomfegyverek elterjedése valós, létező veszély.
Jelenleg kilenc állam rendelkezik nukleáris arzenállal (India, Izrael, Pakisztán és Észak-Korea, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja). Ezenfelül technológiai szempontból csaknem ugyanennyi állam áll közel ahhoz, hogy ha úgy dönt, csatlakozzon a klubhoz.
Ez a pillanat a generációnk számára olyan, mint a korábbi generációknak 1918, 1945 vagy 1989. Az előttünk álló néhány év döntő szerepet játszik abban, hogyan alakul az új nemzetközi rend dinamikája a század hátralévő részében – de az elkövetkező évtizedeket feltétlenül meghatározza. Mindez alapvető hatással lesz az életünkre. Az biztos, hogy az általunk ismert világrend, a hatalmi struktúrák, a régiók és országok közötti kapcsolatok, valamint az ezeket irányító alapelvek teljesen megújulnak, de azt még nem tudhatjuk, milyen formát ölt majd ez az új világ.
A tét nem is lehetne nagyobb. Az új világrend egyensúlyának helyreállítása a tét. Vajon ez az új rend multilaterális együttműködésen, közös szabályokon és közös intézményeken alapul-e majd? Vagy egy többpólusú, tranzakciós jellegű világhoz közelítünk, amelyben a nagyhatalmaknak meghatározóbb szerepük lesz, mint a közös szabályoknak?
Jó szándékú digitális demokráciák vagy ellenséges digitális diktatúrák felé tartunk, esetleg a kettő kombinációja irányítja majd az életünket?
Vajon az egyes nemzetek megerősödnek, míg a globális piacok veszítenek erejükből? Megférhet-e a nacionalizmus a közös érdekek kölcsönös elismerésével? Találhatunk-e együttes megoldásokat a legfontosabb globális kihívásokra: az éghajlatváltozásra, a technológiai fejlődésre és a migrációra?
A válasz ezekre a kérdésekre csak tőlünk függ. Megvan a lehetőségünk, hogy befolyásolni tudjuk a dolgok alakulását. Mi, nyugatiak, akik hiszünk a demokrácia, a szabadság és a nemzetközi együttműködés értékeiben, nem ülhetünk tovább 20. századi babérjainkon. Nem maradhatunk ki a küzdelemből. Újfajta kreativitással és alázattal kell közelítenünk, és együtt kell működnünk a világ minden táján élő partnereinkkel, hogy közösen határozzuk meg, hol és milyen új egyensúly alakuljon ki a globális erők között.
Ehhez le kell vonnunk a történelem fontos tanulságait, és el kell engednünk a múltban gyökerező, kényelmes előfeltevéseinket. Világosan kell látnunk magunkat, változó világunkat és benne a saját helyünket.
Ezután pedig cselekednünk kell, hogy az új világrend stabil, demokratikus, együttműködő és békés irányba forduljon.
Ez a nagy feladat – és ez ennek a könyvnek a célja.
Amikor azt hittük, a történelem véget ért
Személyes életutam a finn elnöki tisztségig párhuzamosan alakult a változó világrenddel.
A hidegháború gyermeke vagyok. Finnországban születtem és nőttem fel, amely több mint egy évszázadon át harcolt, hogy elnyerje függetlenségét Oroszországtól, ezért gyerekkoromban mindentől, ami szovjet, óvakodtam – teljes joggal. Történelemkönyveink az elmúlt évszázadok véres konfliktusairól, majd egy brutális polgárháborúról meséltek, amelyben a bolsevikok is közreműködtek 1917-es függetlenné válásunk után. Nagybátyám, Emil Nestor Setälä, a Finn függetlenségi nyilatkozat egyik szerzője volt. Számunkra Oroszország mindig inkább fenyegetést, mint lehetőséget jelentett, de mindenképpen olyan realitást, amellyel állandóan számolnunk kell – a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt.
Földrajzi adottságainkkal nem sok mindent tehetünk. Oroszország mindig is a szomszédunk lesz. Emlékszem, a nagyszüleim meséltek a második világháborúról, amely számunkra elsősorban a Szovjetunió elleni téli háborút és az úgynevezett „folytatólagos háborút” jelentette. A szovjet agresszió nyomán végül területünk tíz százalékát elvesztettük, beleértve apai nagyszüleim és apám szülővárosát, Viborgot és Käkisalmit is. Anyai nagyapám 1941-ben szovjet aknára lépett, és kis híján életét vesztette. Az egyetlen pozitívum, hogy a kórházban megismerkedett későbbi feleségével, a nagymamámmal. Mindezek ellenére mégsem gyűlölöm az oroszokat. Egyszerűen csak realista vagyok Oroszország múltjával és jövőjével kapcsolatban.
Magam szerencsésebb voltam, mint a nagyszüleim.
Nemcsak viszonylagos békében és stabilitásban nőttem fel, hanem tudósként, közhivatalnokként és politikusként egész szakmai pályafutásom a hidegháború utáni időszakban bontakozott ki.
Mindig hittem az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatásában. A nemzetközi kapcsolatok megértésében sokat segít, ha mind a tudomány, mind a politika világában járatosak vagyunk. Nekem szerencsém, hogy mindkettőről első kézből szerezhettem tapasztalatot.
1989-ben az Egyesült Államokban, a Furman Egyetemen, politológia és nemzetközi kapcsolatok szakon kezdtem meg tanulmányaimat. Amikor az ősz folyamán a berlini fal leomlott, úgy éreztem, mintha évtizedek porladnának el a szemünk előtt. Nem mondhatnám, hogy teljes egészében felfogtam a történések jelentőségét, de visszatekintve ma már látom: a fal leomlása olyan események láncreakcióját indította el, amelyek végül egy korszak végéhez vezettek.
Minden olyan gyorsan történt. Németország újra egyesült. Közép- és Kelet-Európa felszabadult a kommunizmus rabigája alól. Végül, 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, és a romjain 15 független állam alakult meg. A kommunista, autoriter Szovjetunió, valamint a kapitalista, demokratikus Egyesült Államok közötti, kényes egyensúlyon alapuló, kétpólusú világrend ezután egypólusúvá vált.
Az Egyesült Államok vitathatatlanul szuperhatalom lett. A piacgazdaság és a szabadság győzött; a Nyugat diadalmaskodott.
A liberális világrend – a maga szabályaival, normáival és intézményeivel – győztesen került ki a hidegháborúból.
Máig emlékszem arra az izgalomra. Úgy gondoltuk, hogy a jövőben a világ mintegy 200 nemzetállama a liberális demokrácia, a szabadság és a szociális piacgazdaság irányába indul el. (A „liberális” szót itt és a könyvben mindvégig a klasszikus, nem politikai értelmében használom: a nyitott társadalom és a demokrácia értékeinek, például a szólásszabadságnak és a jogállamiságnak az eszményét és gyakorlatát értem rajta.) Francis Fukuyama arról írt, hogy „a történelem végéhez” érkeztünk – könyvét szenzációsnak tartottam.
Az Európai Unió a szuverén nemzetállamok egyesítésének egyfajta kísérleti laboratóriumává vált. Az egyik területen megvalósuló integráció további területek integrációját eredményezte. Kelet csatlakozott a Nyugathoz. Észak egyesült Déllel. A globalizáció kölcsönös gazdasági függőséghez vezetett. A technológia közelebb hozott minket egymáshoz, és felgyorsította a globális demokráciához vezető utat. A háború teljesen elképzelhetetlennek tűnt. A civilizációk nem összeütköztek egymással, hanem egyesültek. A világ egyre inkább egységbe forrt. Küszöbön állt az örök béke és szeretet. Virágos mezők, szivárványok.
Emlékszem, még fogadtam is Jari Tervo íróval egy üveg pezsgőben, hogy Oroszország hamarosan liberális demokráciává alakul, amely betartja a nemzetközi szabályozásokat és normákat.
Nos, elvesztettem a fogadást. De akkoriban valóban úgy éreztem, mintha a történelem hosszú szünidőhöz érkezett volna.
Az első gond ezzel a szemlélettel természetesen az, hogy alapvetően nyugati, azon belül is eurocentrikus. A dolgokat a saját finn, skandináv és európai perspektívámból, transzatlanti szemüvegen keresztül néztem. De hát mi, emberek mindig is csak a saját tapasztalataink és identitásunk foglyai maradunk.
A második probléma viszont, hogy egyszerűen tévedtem. Vigasztal a tudat, hogy egy viszonylag kicsi és sikeres országból származom, amely nem rendelkezik imperialista vagy gyarmatosító múlttal. Sőt mi álltunk imperialista uralom alatt. Ugyanakkor tény, hogy a globális Nyugatról származom, amely évtizedek, mi több, évszázadok óta a világpolitika és a világgazdaság legdominánsabb ereje. Fontos azonban, hogy ne vakítson el annyira a saját tapasztalatunk és világnézetünk, hogy ne vegyük észre a szemünk előtt zajló változást. Ha nem látunk tisztán, félő, hogy újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, amelyek ide vezettek.
Amikor a rendből rendetlenség lett
Ahogy a világrend folyamatosan változott, úgy változtam én is. Tanulmányaimat Franciaországban és Belgiumban folytattam, végül a londoni közgazdaság-tudományi egyetemen, a London School of Economicson szereztem doktori fokozatot nemzetközi kapcsolatokból. Mielőtt az Európai Parlament tagja lettem, dolgoztam a finn külügyminisztériumban, Finnország EU-képviseleténél Brüsszelben, valamint az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi mellett. Ezután Finnország külügyminisztere, európai és kereskedelmi minisztere, miniszterelnöke és pénzügyminisztere lettem. Ezekben a tisztségekben globális válságokat kezeltem, a georgiai háborútól a klímaváltozásig, az euróválságtól a menekültválságig, a belpolitikai kérdésektől a nemzetközi ügyekig. Kormányzati pozíciókat töltöttem be mainstream és populista, baloldali, jobboldali és középpártokat felölelő kormányokban.
Több száz vezetővel találkoztam és találkozom ma is szerte a világon, diktátoroktól demokratákig. Mondhatni, a dolgok sűrűjében voltam és vagyok.
Ebből a kiváltságos helyzetből kísérhettem figyelemmel azokat az első változásokat, amelyek a mai totális geopolitikai átrendeződéshez vezettek.
A világ korábban meglehetősen rendezettnek tűnt. A hidegháború kétpólusú volt; két párhuzamos rendszer, a kommunizmus és a kapitalizmus, valamint két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versengés jellemezte. A küzdelem ideológiai, katonai és gazdasági jellegű volt, de soha nem terjedt túl a proxyháborúkon, a konfrontáció korai, veszélyes szakaszában kialakult együttműködési struktúráknak köszönhetően. Nem szeretném alábecsülni e konfliktusok jelentőségét és a tragédiáját, de a két nukleáris szuperhatalom azért többnyire a párbeszéd keretein belül vívta harcát.
A hidegháború utáni világ eleinte egypólusúvá vált, és az Egyesült Államok vezetésével – liberális szövetségesek és partnerek támogatásával – a globalizáció irányába tartott. A Nyugat azonban nem értette meg, hogy a győztesnek illik önmérsékletet tanúsítania. A nemzetközi kapcsolatok terén ez azt jelenti, hogy meg kell adni a cselekvési lehetőséget a veszteseknek, és ami ennél is fontosabb, azoknak, akik úgy érzik, nincs beleszólásuk a globális kormányzás rendszerébe.
Ennek elmulasztása erkölcsi és stratégiai hiba volt a Nyugat részéről. A 21. század első évtizedének vége felé a világ egyre autoriterebb, összetettebb és egyre több pólusú lett. Többé már nem csak egyetlen szuperhatalom vagy vezető állam, illetve egyértelmű hatalmi rendszer létezett. Amerika az al-Káida 2001. szeptember 11-ei terrortámadására válaszul költséges háborút indított Afganisztánban és Irakban, majd ezek kudarca után elkezdett kivonulni a nemzetközi felelősségvállalásból. Kína csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (World Trade Organization – WTO), ezáltal exportja és gazdasága rohamosan fejlődni kezdett, és szuperhatalommá nőtte ki magát. A 2008-as pénzügyi világválság nyomán a globális piacokon nyugvó, liberális nyugati gazdasági modell imázsa súlyos csorbát szenvedett.
Az Egyesült Államok többé már nem egymaga volt a világpolitika mozgatórugója.
Ennek a változásnak a megértéséhez fontos hangsúlyozni a multilateralizmus és a multipolaritás közötti különbséget. A multilateralizmus (azaz többoldalúság) egy nemzetközi intézményekre és közös szabályokra épülő globális együttműködési rendszer – ilyen rendszert igyekeztek kiépíteni a szövetségesek a második világháború után, középpontjában az ENSZ-szel. A multilaterális nemzetközi rend alapelvei, méretüktől függetlenül, minden országra egyformán vonatkoznak. Ezzel szemben a multipolaritás (azaz többpólusúság) lényegében a nagyobb hatalmak versengése. A multipoláris világban több hatalmi csomópont vagy pólus létezik, amelyek gyakran rivalizálnak egymással. Ez kiszámíthatatlan és opportunista viselkedéshez, valamint a nemzetállamok aktuális önérdekén alapuló, változó szövetségek és partnerségek kialakulásához vezet.
A multipolaritás tehát nem jár a hatalom egyenlő elosztásával. Különösen a kis- és közepes országok aggódhatnak, hogy egy multipoláris világban kiszorulnak a hatalomból, és az erősebb államok a fejük fölött kötnek megállapodásokat. Ennek jelei már láthatók a jelenleg kialakulóban lévő multipoláris világban. Míg a multilateralizmus rendet teremt, addig a nemzetközi szabályokat és intézményeket figyelmen kívül hagyó multipolaritás káoszhoz, rendezetlenséghez és konfliktusokhoz vezet.
Leegyszerűsítve, az új világrendért folyó küzdelem „Jalta” és „Helsinki” között zajlik.
Az 1945-ös jaltai konferencia lehetővé tette a második világháború szövetséges hatalmainak – az Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és a Szovjetuniónak –, hogy lefektessék a háború utáni, nagyhatalmi érdekeken nyugvó rend alapjait. Az 1975-ben 35 állam által aláírt helsinki záróokmánnyal viszont létrehoztak egy olyan európai biztonsági struktúrát, amely mindenki számára alkalmazandó szabályokon és normákon alapult. Jalta multipoláris volt, Helsinki pedig multilaterális.
A világpolitikai inga éppen akkor lendült át a rendetlenség felé, amikor a legnagyobb szükség lett volna a rendre, hogy korunk három alapvető globális trendje – a demográfiai változások, az éghajlatváltozás és a rohamosan fejlődő technológia – óriási kihívásait kezelni tudjuk. Ami elmúlt, elmúlt – nem érdemes siránkozni rajta, de azért, ha a globális Nyugat rugalmasabb – és igen, alázatosabb – lett volna, a mai konfliktusokkal kapcsolatos kockázatok egy részét elkerülhettük volna.
Vajon most már mindennel elkéstünk? Nem, még egyáltalán nem – persze csak ha a szükséges és helyes változtatásokat megtesszük.
2016-ban, a kormányzati szolgálatban eltöltött nyolc év után visszavonultam a napi politika színteréről, és előbb az Európai Beruházási Bank alelnökeként dolgoztam, majd a firenzei Európai Egyetemi Intézet Transznacionális Kormányzás Iskolájának (School of Transnational Governance at the European University Institute in Florence) professzora és igazgatója lettem. Úgy gondoltam, a politikai karrierem véget ért. Itt tartottam 2022. február 24-én, amikor minden, amit addig tudni véltem, egy csapásra megváltozott.
Fotó: Wikipédia