Németh Gábor: Maszek, avagy a Jóisten running backje [Képalá]

Végh László: Maszek

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeik pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

Németh Gábor: Maszek, avagy a Jóisten running backje

A Jóisten alkati demokrata, felőle nézve minden egynek, azaz ugyanakkorának látszik, a további méricskélésnek nem híve, ezért aztán nem is dől be semmiféle emberi hívságnak, ráadásul amatőr komparatista, a teológiákat vicces gondolatkísérletként tartja számon. Például a deizmus, ennek következtében Leibniz érthetően kedves a szívének, mert tanai nem rónak rá semmiféle túlórát, úgy tartják, elketyeg az óramű magától, mint a Schaffhausen, nem szorul rá isteni pluszmunkákra.

A Jóisten ugyanis szeszélyes, dologtalan és magabízó, a létezés számára örök vasárnap, végtelen hetedike, még bőven futja a fizuból, tehát gyakorlatilag nulla lejsztung, könnyű spriccerek, egész kicsi lengőteke, tényleg csak jelzésszerűen, esetleg velős pacal köret nélkül, friss brúgóval, korsó rigó, kis unicum, leheletnyi trash talk, aztán egy vödör vajas popcornnal lezöttyenni az irdatlan okostévé elé, megnézni a Packers-Steelers meccset, öreg halaknak havaj, legfeljebb belebubbant, zakson, ki nem szarja le.

Közöd?

A Jóisten egyébként gyárilag ortodox, ezért a lámed-váv cádikim-ot - a 36, mások szerint 45 igaz embert - nagyjából egy kockázatosra szűkített NFL-keret mintájára képzeli el. Az, hogy alkati demokrata, természetesen nem azt jelenti, hogy egy kosszal mindjárt elfogulatlan is volna, a kedvenc posztja például, nem egészen függetlenül Marshawn Terrell Lynch (sokáig Seattle Seahawks, jelenleg, fájdalom, Oakland Raiders) lenyűgöző karrierjétől, a running back-pozícíó. (Ezért is próbálta meg a Szörnyeteget az amerikai futballtörténelem legrosszabb hívásával a XLIX. Super Bowl sorsdöntő, utolsó playében, de ez csak kis szódával tartozik ide.)

A “maszek” szót kivételesen nem a Jóisten találta ki, hanem az áldott emlékű Kellér Dezső, aki annyi fölös órámat édesgette magához rekedt, kispolgári artikulácójával, jobb híján az iróniába - mint molyette bársonyfüggönybe - kapaszkodva. Mindez a Jóisten ezerkilenszázhatvanas éveiben történt. A maszek tehát maga volt a létezőszocialista paradoxon, hiszen, ugathatott Marx, amit akart, fájdalom, termelőeszközt magántulajdonolt, akkor is, ha ezek az eszközök ritkán haladták meg a kiérdemesült esztergapad, leselejtezett síkkötőgép vagy összebuherált fröccsöntő alkalmatosság technikai komplexitását és társadalmi veszélyességét. A “maszek” főnévként egyszerre volt tréf., biz. és mi tagadás, pejor., viszont melléknévként, abszolút major, e sorok írója például a “jó” felsőfokaként használta, az általános konvencióknak megfelelően. “Maszek” volt a nyugatról faszolt kisrádió, a Tasnádi Gabi versenybringája, vagy a haver skúlóján a vadiúj golyóscsapágy.

A hagyomány szerint a világot fenntartó igazak ki- és hollétéről nem lehet tudomásunk. A mátészalkai ezermester, őrjítő kivételként, úgy került figyelmünk homlokterébe, hogy a Jóisten megjelölte. Az Úr ugyanis a micvéket, föntebbi szenvedélyéből következően, futott yardokban, visszahordásokban, touch downokban, safetykben és tacklekben méri, például az a katartikus kérdés, ami a fülem hallatára pár nappal ezelőtt, in conreto Húsvét vasárnapján a csobánkai templomban is elhangzott, hogy tehát: “Ellene mondasz-e a Sátánnak?”, ezen a nyelven úgy hangzik, odaaértél-e egy brutális sackkel az ellenfél QB-éhez, vagy se nem. Ez az egyik dolog, a másik dolog viszont a titokzatos elfogultság, ami mintegy az elért eredményektől függetlenül, azokon fölül ajándékozza meg rokonszenvével a kiválasztottat. Erre mondjuk, hogy “útjai kifürkészhetetlenek”.

“Readiness is all.”

Készen kell rá lenni, addig van, ahogy Arany fordította egykor, ez a Jóisten rokonszenvének záloga. Maszek élete, ahogy ez Végh László képén ábrázolva is van, maga a készenlét. Övén az acél mérőszalag pedig a készenlét jelképe, olyan az, mint a rosarium a szerzetes habitusán, a málá, a kombologion, vagy az orvosságos zacskó, a szolgálatra kész lélek amulettje.

Coda

Terjedelem hiányában csak kinyilatkoztatjuk, hogy a Maszek szót az ún. rendszerváltozás után semmiképp sem varrathatta épeszű ember magára. Azelőtt viszont a tetkók imbecillis ákombákomok voltak. Ezért a Mikulás hátán alkalmazott extra bold groteszk csodálatos perfekcionalizmusa nyilvánvalóvá teszi, hogy a feliratot maga a Jóisten égette rá sablonjával egy emlékezetes december hatodikán, amikor kedvenc running backje bedarálta a Sátán strong side linebackerét.

Ekkor történt ugyanis, hogy egy óvodás, jelét fedje a feledés homálya, a mátészalkai ún. művház, esetleg általános iskola huzatos, linóleummal burkolt tornatermében párnás ujjacskáját a Mikulásra szegezte, és valószínűtlenül mély gyomorhangon azt kiáltotta, “kinyitom a szívedet, mint egy mesekönyvet”.

Elhallgatott a világ, ahogy mondani szokták.

Az ünneplő tömeg kettévált, mint a Vörös tenger. Maszek a Sötétség Urának kis szolgájához guggolt, a bíbor bársony molyette szárnyai közül óriási, skarlát sztaniolba burkolt nyuszitojást húzott elő - szavam ne feledd, a terméken található elszíneződés semmiképp sem jelent minőségromlást! -, majd - ezoterikus touch down! - az apró lábacskák elé helyezte, legott elillantva minden rosszat a Sátán End Zone-jából.