Grecsó Krisztián: "Vasárnapi ebéd”- téma [Képalá]
Általános cikkek

Grecsó Krisztián: "Vasárnapi ebéd”- téma [Képalá]

.konyvesblog. | 2018. április 17. |

008_ao_4o5a3633.jpgAjpek Orsolya: Otthon, édes otthon

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdetette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeiket pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

A képsorozat. Közös fedél alatt, különböző közösségekben éljük életünket világszerte. Ennek alapegysége a család és az ennek otthont adó családi ház. Amíg évtizedekkel ezelőtt a nagycsalád, azaz több generáció együttélése még nem számított rendkívülinek, ma ez lényegesen ritkábban fordul elő. 172 négyzetméter, 13 fő, 4 generáció. Ez az én szűk családom, ha szigorúan számokban mérem magunkat. A színhely a magyar főváros külkerületében álló régi kis ház a dédszülőkkel, hozzáépítve az újabb és nagyobb házrész a szüleimmel, a húgommal és az ő családjával. A hétvégén és az ünnepeken érkező nővéremmel és az ő családjával pedig maximumon van a létszám és néha a tűrőképesség is. Az együttélés önkéntes, de kényszerűségből is fakad. A négygenerációs családban szeretet, tapasztalat, igény vegyül össze; az egészen idilli pillanatoktól a teljesen abszurdig mindent produkál és mindent ki is bír.

Grecsó Krisztián: " Vasárnapi ebéd”- téma

Ajpek Orsolya Otthon, édes otthon képeitől ihletve

Egészen aprók a lyukak vannak a szitán, olyan, mint egy sűrű szövésű háló, vagy a vívók sisakján a fém szálak, a mama óvatosan merít a levesből, mintha vigyázni kellene rá, mert megsérül, pedig csak a levét meri, mégis olyan különösen fordul a csuklója, mintha többféle dolognak kellene a kanálban lennie, és néha visszaönti, nem tudom kitalálni, hogy olyankor mi a baj, akkor is csak lé van a kanálban, mint máskor: a húsleves derengő, áttetsző leve, rajta a lusta sárga zsírtócsák, a mama, amikor elégedett a lével, akkor is kivár, olyan az egész, mint egy rituálé, kicsit megsüllyed a kezében a kanál, majdnem beleér a levesbe, de nem ér bele, éppen nem, és a mama csak ezután önti egészen óvatosan a levet a szűrőre, amin minden fennragad, az apró rongyos petrezselyemlevelek, a Vegeta dagadtra ázott zöldségdarabkái, borsgolyók, apró húscafatok és a tyúk bőre is, egyre vastagodik a szűrőben a hordalék, ahogy a mama meri át a tálba a húslevest, vastag gőzoszlopok csapnak ki mindkettőből, a fazékból és a tálból is, egyre nehezebben töri át a lé a szűrő aljára tapadt zöldség-iszapot, aki befér, aki ott van, a jelenlévő család mozdulatlanul nézi az egészet, a mama beleteszi a merőkanalat a tálba, majd rá a fedőt, amin van egy kicsi rés, hogy ott elférjen a merőkanál szára, a papa a rádiót birizgálja, kezdődik a Harminc perc alatt a föld körül, az a kedvenc műsora, ezt minden vasárnap elmondja, és azt is, hogy a „húsleves az húsleves” és csettint a szájával, a mama közben egy másik, kisebb tálba szedi a zöldségeket, a karalábé egészen olyan, mint a zeller, a kisgyerekek nem tudják megkülönböztetni, csak onnan lehet tudni, hogy a zellert másképp vágja a mama, de vigyázni kell, mert, ha az ember kiszedte, meg kell enni, és a karalábé émelyítő, a zeller meg nagyon finom, az első répa eltörik, de a többit már óvatosan emeli ki a mama, azok egészben maradnak, a gyökereket egyenként ketté vágja, de mindnek fás a közepe, a férfiak csak a mozdulatait figyelik, nem néznek semerre, a gombafejek aprók, de nagyon finomak, teljesen átveszik a húsleves ízét.

Ez az egész olyan, mint egy tájkép, mögötte van a család.

A krumplikat a tányér szélére rakja a mama, és kidobja a cérnával összekötött, izzadt petrezselyembatyut a szemétbe, a másik, pöttyös tálba most a húst kezdi szedni, csupa olyan rész, amit szeretek, háta, feje, lába, nyaka, kicsit szétfőttek, foszlik a bőr és a hús a csontról, a belsőségek jönnek, minden unoka imádja a zuzáját és a máját, de ezeket mindenki szereti, úgyhogy el kell osztani, kicsit a nagyobbak is kapnak, meg a tesók, de a mama nem kap, meg a nagyi se kap, a nagyapa, aki mióta megtanult netezni, folyton fészbukozik, még a fejét is felbontja, egy vágódeszkára teszi, a nagykést megigazítja rajta, aztán ráüt a klopfolóval, undorító, benne van a szeme, a roncsolt koponyából piszkálja ki a kés hegyével az agyát, hiába mondja a mama, hogy ne a nagykéssel bűvészkedjen, mindig azzal eszi, ez biztosan most is így lesz, gondolom, és a mama már az asztalra tette a leveses tálat, már csak néhány mozdulat, most a zöldséget, már a húst, és már szól is mindjárt, azt mondja, hogy „asztalon az ebéd”, tizennégy ember, négy generáció zsivaja lesz egy közös hanggá, a papa kitölti a pálinkát, még a konyha túloldaláról is érezni az illatát, a nagyok isznak, és a nem olyan nagyon is isznak, csak a gyerekek nem.

Ez a tájkép az életünk.  

A mama sohasem tesz zöldséget vagy húst a levesbe, mert amikor ő gyerek volt, mindig így ették, előbb a levest, utána a zöldséget meg a húst, de a papa telepakolja mindennel, és kibírhatatlanul sokáig eszi a lábát, amin pedig nincs semmi, minden egyes apró darabot leszopogat, a gyerekek már régen túl vannak a levesen, a nagylányok most szednek a zöldségekből, reszelt tormát kanalaznak mellé, rossz szaga van és csíp, a papának a szemébe csöppen a verejték, „nehogy a szemedhez nyúlj”, mondja a mama a papának, abban a pillanatban, amikor a papa megtörli a szemét, aztán morogva a csaphoz megy és sokáig öblögeti, mindig ezt csinálja, és lehetetlen, hogy a papa ilyen buta legyen, de mégis ilyen buta, és nincs ennél jobb dolog a világon.

Részként vagy egész, ezért nem hiányzik belőled semmi.

Minden lány a dobverőt szereti, az a kedvenc, de van, aki jobban szereti a pürét, mint a sült krumplit, de most sült krumpli van, a fiúk nagy örömére, lassan vége van a Harminc perc alatt a föld körülnek, a papa feláll, kikapcsolja a rádiót, desszertnek lekváros piskótatekercs van, ami meg mindenki kedvence, gyönyörű sárga és pirosan kígyózik benne a lekvár, a fiúk évekig találgatták, hogy készülhet, aztán amikor a mama megmutatta, mindenki nagyon csalódott volt, mert annyi az egész, hogy a lekvározott piskótát fel kell tekerni, semmi varázslat nincs a csigakészítésben, ahogy az összes fiú képzelte, és ezt valaki mindig el szokta mondani, amikor a mama szeleteli a süteményt, és még minden-minden mást is újra és újra elmondunk.

Mert ezekből a közös mondatokból vagyunk mi.  

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.