Grecsó Krisztián: "Vasárnapi ebéd”- téma [Képalá]

Ajpek Orsolya: Otthon, édes otthon

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdetette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeiket pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

Grecsó Krisztián: " Vasárnapi ebéd”- téma

Ajpek Orsolya Otthon, édes otthon képeitől ihletve

Egészen aprók a lyukak vannak a szitán, olyan, mint egy sűrű szövésű háló, vagy a vívók sisakján a fém szálak, a mama óvatosan merít a levesből, mintha vigyázni kellene rá, mert megsérül, pedig csak a levét meri, mégis olyan különösen fordul a csuklója, mintha többféle dolognak kellene a kanálban lennie, és néha visszaönti, nem tudom kitalálni, hogy olyankor mi a baj, akkor is csak lé van a kanálban, mint máskor: a húsleves derengő, áttetsző leve, rajta a lusta sárga zsírtócsák, a mama, amikor elégedett a lével, akkor is kivár, olyan az egész, mint egy rituálé, kicsit megsüllyed a kezében a kanál, majdnem beleér a levesbe, de nem ér bele, éppen nem, és a mama csak ezután önti egészen óvatosan a levet a szűrőre, amin minden fennragad, az apró rongyos petrezselyemlevelek, a Vegeta dagadtra ázott zöldségdarabkái, borsgolyók, apró húscafatok és a tyúk bőre is, egyre vastagodik a szűrőben a hordalék, ahogy a mama meri át a tálba a húslevest, vastag gőzoszlopok csapnak ki mindkettőből, a fazékból és a tálból is, egyre nehezebben töri át a lé a szűrő aljára tapadt zöldség-iszapot, aki befér, aki ott van, a jelenlévő család mozdulatlanul nézi az egészet, a mama beleteszi a merőkanalat a tálba, majd rá a fedőt, amin van egy kicsi rés, hogy ott elférjen a merőkanál szára, a papa a rádiót birizgálja, kezdődik a Harminc perc alatt a föld körül, az a kedvenc műsora, ezt minden vasárnap elmondja, és azt is, hogy a „húsleves az húsleves” és csettint a szájával, a mama közben egy másik, kisebb tálba szedi a zöldségeket, a karalábé egészen olyan, mint a zeller, a kisgyerekek nem tudják megkülönböztetni, csak onnan lehet tudni, hogy a zellert másképp vágja a mama, de vigyázni kell, mert, ha az ember kiszedte, meg kell enni, és a karalábé émelyítő, a zeller meg nagyon finom, az első répa eltörik, de a többit már óvatosan emeli ki a mama, azok egészben maradnak, a gyökereket egyenként ketté vágja, de mindnek fás a közepe, a férfiak csak a mozdulatait figyelik, nem néznek semerre, a gombafejek aprók, de nagyon finomak, teljesen átveszik a húsleves ízét.

Ez az egész olyan, mint egy tájkép, mögötte van a család.

A krumplikat a tányér szélére rakja a mama, és kidobja a cérnával összekötött, izzadt petrezselyembatyut a szemétbe, a másik, pöttyös tálba most a húst kezdi szedni, csupa olyan rész, amit szeretek, háta, feje, lába, nyaka, kicsit szétfőttek, foszlik a bőr és a hús a csontról, a belsőségek jönnek, minden unoka imádja a zuzáját és a máját, de ezeket mindenki szereti, úgyhogy el kell osztani, kicsit a nagyobbak is kapnak, meg a tesók, de a mama nem kap, meg a nagyi se kap, a nagyapa, aki mióta megtanult netezni, folyton fészbukozik, még a fejét is felbontja, egy vágódeszkára teszi, a nagykést megigazítja rajta, aztán ráüt a klopfolóval, undorító, benne van a szeme, a roncsolt koponyából piszkálja ki a kés hegyével az agyát, hiába mondja a mama, hogy ne a nagykéssel bűvészkedjen, mindig azzal eszi, ez biztosan most is így lesz, gondolom, és a mama már az asztalra tette a leveses tálat, már csak néhány mozdulat, most a zöldséget, már a húst, és már szól is mindjárt, azt mondja, hogy „asztalon az ebéd”, tizennégy ember, négy generáció zsivaja lesz egy közös hanggá, a papa kitölti a pálinkát, még a konyha túloldaláról is érezni az illatát, a nagyok isznak, és a nem olyan nagyon is isznak, csak a gyerekek nem.

Ez a tájkép az életünk.  

A mama sohasem tesz zöldséget vagy húst a levesbe, mert amikor ő gyerek volt, mindig így ették, előbb a levest, utána a zöldséget meg a húst, de a papa telepakolja mindennel, és kibírhatatlanul sokáig eszi a lábát, amin pedig nincs semmi, minden egyes apró darabot leszopogat, a gyerekek már régen túl vannak a levesen, a nagylányok most szednek a zöldségekből, reszelt tormát kanalaznak mellé, rossz szaga van és csíp, a papának a szemébe csöppen a verejték, „nehogy a szemedhez nyúlj”, mondja a mama a papának, abban a pillanatban, amikor a papa megtörli a szemét, aztán morogva a csaphoz megy és sokáig öblögeti, mindig ezt csinálja, és lehetetlen, hogy a papa ilyen buta legyen, de mégis ilyen buta, és nincs ennél jobb dolog a világon.

Részként vagy egész, ezért nem hiányzik belőled semmi.

Minden lány a dobverőt szereti, az a kedvenc, de van, aki jobban szereti a pürét, mint a sült krumplit, de most sült krumpli van, a fiúk nagy örömére, lassan vége van a Harminc perc alatt a föld körülnek, a papa feláll, kikapcsolja a rádiót, desszertnek lekváros piskótatekercs van, ami meg mindenki kedvence, gyönyörű sárga és pirosan kígyózik benne a lekvár, a fiúk évekig találgatták, hogy készülhet, aztán amikor a mama megmutatta, mindenki nagyon csalódott volt, mert annyi az egész, hogy a lekvározott piskótát fel kell tekerni, semmi varázslat nincs a csigakészítésben, ahogy az összes fiú képzelte, és ezt valaki mindig el szokta mondani, amikor a mama szeleteli a süteményt, és még minden-minden mást is újra és újra elmondunk.

Mert ezekből a közös mondatokból vagyunk mi.