Kavafisz házába egy napsütéses délelőtt indulunk. Lesétálunk a Corniche-ra, hogy szívjunk egy kis tengeri levegőt, és vegyünk egy-egy banánt reggelire a sarki árustól. Ődöngünk egy darabig a parton, aztán leintünk egyet az úton cirkáló számtalan sárga taxi közül. Sofőrünk kedves, készséges - csak arabul beszél, de olyan hévvel, hogy félbe sem lehet szakítani.
Előző rész itt >>>
Bevezető rész itt >>>
Mondanivalóját szemkápráztató mosolyokkal és széles gesztusokkal kíséri, ami több mint életveszélyesnek tűnik, tekintve az egyiptomi közlekedés nem létező szabályait. Hamarosan a járda mellé gurul és útbaigazítást kér egy járókelőtől, aki angolul ért ugyan, klasszikus műveltsége viszont nincsen. Kavafiszt legalábbis nem ismeri, egy másik (görög) múzeumhoz kalauzol minket. Kiszállunk a taxiból, kifizetjük a fuvarért járó megszokott díj kétszeresét, miközben a sofőr szemünkre veti, hogy éhen fog halni a gyerekeivel együtt. Szerencsére Kavafisz lakása nincs messze a múzeumtól, hamarosan találunk egy kedves járókelőt, aki hajlandó minket odavezetni. A ház teljesen ugyanolyan, mint az összes többi régi bérpalota Alexandriában, csak egy kis tábla jelez a kapu mellett.
Az emeletre felcaplatva kiderül, hogy elkéstünk, a kiállítás hétköznap háromig látogatható. Zörgetünk és megnyittatik nekünk - az őr bent üldögél és teázik az ajtó mögött, lehet, hogy aludni is itt szokott. Kifizetjük a belépődíjat, és körbesétálunk. Századelős bútorok, egy-két bekeretezett kézirat a falon. Az előszobában az őr békésen lapozgatja az újságját, hátamon hatalmas, duplán bélelt hátizsák. Biztonsági kamera? Ugyan. Egy óvatlan mozdulat, és a PIM kedvence volnék.
Kleptomániánkat legyűrve fényképezni kezdünk, legalább elfoglaljuk a kezünket. A fények sajnos igen rosszak, és egy idő után nem találjuk semmi értelmét. Ez a fotel lehetne akármelyik a városban, akár az az antikra aranyozott is, ami a mi nappalinkban terpeszkedik. A kilátás meg ugyanazokra a sikátorokra nyílik, amik egész Alexandriát behálózzák. Iszunk egy török kávét, és egy édes joghurtitalt a közeli kávéházban. Ez a hely már sokkal izgalmasabb terep a fotózásra. A berendezés régimódi, hatalmas tükrök lógnak a falon, a sarokban öreg arabok társasjátékoznak. Előveszem a mindenhová magammal hurcolt kötetet és olvasni kezdem. Balthazarral kezdődik, akár ő is ülhetne a szomszéd asztalnál, ahol egy középkorú gentleman vízipipázik. Megkérdezzük, készíthetünk-e róla fotót. Profin pózol, hatalmas füstfelleget fújva, és egy névjegykártyával is megajándékoz minket.
A regény második rész jóval rövidebb, mint az első, alig ötven oldal, viszont jóval kedvesebb számomra. Durrell a mellékszereplőkre koncentrál, és az alakjukon keresztül felsejlő város békésebb, szeretett képére. Balthazar és Darley az Al aktar kávéházban ismerkednek meg, az öreg zsidó jó barátja volt Kavafisznak, ő Justine titokzatos levelezőtársa, akiről Arnauti így vélekedik: ha Justine levelei szerelmes levelek, akkor olyanok, amilyeneket egy szentnek szoktak írni. Ő tesz említést Justine kislányáról, ő kérdez rá Darley hűlő érzelmeire Melissa iránt. Szerepe a klasszikus rezonőré, Durrell viszont egyéni és különleges személyiséggel ajándékozza meg. Az órakulcs-mementó gyönyörű szimbólum, kifejezi Balthazar komolyan vette miszticizmusát. Később még vissza fogunk térni ehhez a jelenethez. A cselekmény jóformán mozdulatlanná merevedik, miközben az író bemutatja a négyes életét meghatározó embereket. Cohen, az öreg szűcs halála az első olyan jelenet, ahol a narrátor, Darley, kicsit kilép fensőbbséges szerepéből, emberivé, féltékennyé, érthetőbbé válik. Később Pursewardenre fókuszálunk, titokzatos halálára, még titokzatosabb végrendeletére. Darley megtalálja az ő nézőpontjából adható legjobb választ a rá és Melissára hagyott 500 fontról. Ez a válasz később, ha nem is kérdőjeleződik meg, de újabb tények ismeretében féligazsággá fog válni.
Megismerkedünk Scobieval is, aki az én legkedvesebb szereplőm. Egyénisége, bolondériái, különös szokásai leírhatatlanul bájosak, Durrell szerető humorral mutatja be az öreg homoszexuális tengerészt. Az ő negatívja, ellentéte, már-már bántó tökéletességében Clea, akinek éles szemű megfigyeléseiből eddig is idézett Darley. Sajnos pont Clea az, aki nekem már túl sok a jóból, az ő lénye mindvégig kétdimenziós, üres figura maradt. Talán amiatt is, mert az utolsó, leggyengébb rész az ő alakja köré épül. Erőteljesebb lett volna, ha az író el tudja dönteni, mit is akar tőle, és hasonlóan bölcs, az érzelmek viharában is kívülálló szereplőt kreál belőle, mint Balthazarból. Alexandria kimerevített, pillanatfotókból összeillesztett kirakósa lassan megtelik élettel, már mindenkit ismerünk, legalább látásból. Hőseink készen állnak, eljátszani szerepüket egy olyan drámában, ahol még a saját helyzetüket sem értik teljesen. Kezdjük érteni, mire is gondolhatott Darley, amikor azt írta: "egyikünket sem lehet hibáztatni azért, ami a múltban történt. A várost kell elmarasztalni, noha mi, a város gyermekei, adjuk meg az árát."
