[Ezt olvassuk] Alexandriai négyes - bevezetés

Már eddig is ismertem Larryt, a Családom és egyéb állatfajták nagyképű, nagyszájú Larryjét, aki Angliában folyton depressziós, ezért leköltözteti a családot Korfura (ez nagyon menő dolog), és aki sikítófrászt kap a kis Gerald Durrell gyufásskatulyában nevelt skorpióbébijeitől (ez kevésbé menő). Ahhoz viszont el kellett jönnöm Alexandriába, hogy nekiveselkedjek a híres tetralógiának, mert a könyvtárban is pont Dumas és Gerald Durrell közé tették be szegény Larryt, úgyhogy vagy jobbról, vagy balról választottam inkább.

Most viszont muszáj volt, egyrészt, mert biztos vagyok benne, hogy minden barátom fel fogja tenni a következő kérdéseket: Na és voltál Kavafisz házában? Na és elolvastad végre az Alexandriai négyest? Másrészt mindenféle hülyeségeket pakoltam a megengedett húsz kilóba, például váltás fehérneműt, fogkefét, varrókészletet, meg hajszárítót, így magyar nyelvű könyv alig van a lakásban. (Harmadrészt pedig nincs nagyobb flash annál, mint egy alexandriai teraszon, lágy tavaszi napsütésben olvasgatni Durrell klasszikusát, miközben lent az utcán tülkölnek a taxik, és friss, sós szél fúj a tenger felől.)
Lawrence Durrell 1957-ben jelentette meg a Justine-t, ami a tetralógia első kötete. Később bővítette a történetet a Balthazar-ral (1957), a Mountolive-vel (1958) és Cleá-val (1960) négyrészessé. A Justine megírásakor még valószínűleg nem gondolt arra, hogy ilyen bonyolult szerkezetű könyvet alkosson, bár három író hőse folyton azon problémázik, mi is egy történet megragadásának a legmegfelelőbb módja. Mert az Alexandriai négyes egyik legnagyobb bravúrja a történetmesélés szerkezete.

A Justine-ben megismert szerelmi négyszög a Balthazarban új nézőpontból elmesélve teljesen új értelmet nyer. A Mountolive egyes szám harmadik személyű kötet, az első két könyv írója itt szürke háttérfigurává válik, a szerelmi intrikák mögött pedig megismerjük a politikai indokokat. Durrell zseniális: az első három regény szinte teljesen egy időben játszódik, és folyamatos aha-élménnyel ajándékoz meg minket. Emellett pedig mesteri hangulatteremtő, egy-két odavetett mondat, és az olvasó tényleg Alexandriában sétál, nem a mostaniban, hanem az övében, ahol mocsok van, és hőség, és éjszaka, és kurvák, és bágyadt szex, és filozófus homoszexuálisok, és femme fatale nimfomániások, és tenger, és pénz, és szerelem, és hatalom.

Aztán a negyedik könyvben visszatér az első két könyv narrátora és továbbmeséli a történetet. Szerintem ez a leggyengébb, bár ez is élvezhető. Mindössze érezni rajta, hogy ő maga sem bírt elszakadni a hőseitől, és borzasztóan kíváncsi, hogy mi történt velük a világháború után. Ez persze nem akkora baj, mert mi is iszonyú kíváncsiak vagyunk.
Durrell persze biztosan meg akarta menteni a világot a regényével, helyette egykönyves szerzővé vált, mert az Alexandriai négyes bravúrja egyszerűen megismételhetetlen. Megmagyarázni sem lehet, hiszen az egészben az a legviccesebb, hogy az olvasó is pontosan látja, mik a könyv hibái, hol döccen kisebbet-nagyobbat. Néha pedig olyan erőltetett a visszacsatolás, hogy csak jóhiszeműségből fogadjuk el. Az is mulatságos, hogy a három író folyton a regényírás, és úgy általában, az alkotás mibenlétéről filozofál, ami inkább Durrell problémája mint a miénk. A hibák ellenére a könyv letehetetlen, nekem másfél nap kellett hozzá, mert szégyenérzet nélkül faltam, habzsoltam.

Most újra fogom olvasni, szép lassan, veletek együtt, és nagy sétákat teszek a regény helyszínein, már ami felismerhető. Szóval hajrá, biztosan minden második könyvespolcon ott árválkodik ez a két kötet, tessék leemelni az elsőt, én néhány nap múlva szállítom az olvasónaplót és a képeket.