Szerzőnk kint van Alexandriában és ennek örömére újraolvassa Durrel regényét. Ahogy a bevezetőben is ígérte, végigjárja a regény legfontosabb helyszíneit, és készít fotókat is. Íme az első rész.
Úgy döntöttem, részenként haladok, mert az a legegyszerűbb, és úgyis az író tudja a legjobban, miért úgy darabolta fel a regényt, ahogy. A Justine első része pont száz oldal a magyar kiadásban (Európa kiadó, 1970), persze bevezetővel együtt. Gyorsan végezni lehet vele, és akkor már be is kaptuk a csalit.
A regény narrátora, Durrell egyes számú alteregója, Darley, az író. A regényt egy meg nem nevezett földközi-tengeri szigeten írja: "Idemenekültem erre a szigetre, néhány könyvvel és a gyermekkel - Melissa gyermekével." A szöveg már-már szerkesztetlennek tűnik: Darley még mindig zaklatottan, szenvedélyesen, de már a megértés vágyával gondol vissza az városban töltött évekre. Az olvasónak lassan, nagy odafigyeléssel kell kibogoznia, mi is történhetett valójában. "Barátaimra gondolok: Justine-re és Nessimre, Melissára és Balthazarra", írja rögtön az első oldalon, ezzel megnevezve a tetralógia szinte összes fontos szereplőjét. Darley magának ír, ide-oda ugrál térben és időben, de egy idő után mi is egymás mellé tudjuk helyezni az emlékezetfoszlányokat és a várost leíró, döbbenetes szépségű részeket.
Alexandria pasztellszínű háttere előtt bontakozik ki a történet, ami lineárisan a következő: Darley, az angol tanár és író, aki Pomballal, egy francia diplomatával bérel közös lakást, súlyos depresszióba zuhan. A regény alakjaira igen jellemző ez a szecessziós, patetikus búskomorság, ahogy Durrell nevezi: "a város cafard-ja". Se dolgozni, se írni nem tud rendesen. Pombal szabadságra utazik, a lakás rá eső részét pedig Pursewarden veszi ki, egy elismert és sikeres író, aki iránt Darley egyszerre érez némi tétova rokonszenvet, és keserű szakmai féltékenységet.
Pursewarden alakjára érdemes odafigyelni, ő a második író a sztoriban, később nagyon hangsúlyos lesz az alakja. Pursewarden akaratlan segítségével ismerkedik meg Darley és Melissa, a bártáncosnő. Melissa szép, görög, tüdőbajos, egy gazdag szűcs szeretője. Furcsa, haldokló szerelmüket változtatja meg Justine és Nessim felbukkanása. A kopt házaspár Egyiptom szellemi és gazdasági elitjébe tartozik. Mindkettőjüket különcnek tartják: Justine híres nimfomániájáról, Nessim pedig arról az eleganciáról, már-már spleenről, amivel pénzügyeit kezeli. Darleyt egy Kavafiszról tartott előadás után hívja meg Justine a palotájukba, és lassan mind hárman jó barátok lesznek. A problémák ott kezdődnek, amikor Justine, a saját, fennen hangoztatott elveivel ellentétben (mi már mind a ketten túl jól ismerjük a szexualitást ahhoz, hogy többek legyünk barátoknál) elcsábítja Darleyt: mindketten tudatában vannak, hogy az affér helytelen is, tarthatatlan is. A szövegből lassan kiderül, hogy ez a kapcsolat volt valamennyiük tragédiája, ez borította föl azt a langymeleg és megszokott életet, amiben valamennyien éltek. Bár Durrell szereplői először romantikus hősökre hasonlítanak, hiszen mindenki hajlandó belehalni a szerelembe, és az egész a 19. század baljós, fullasztó levegőjével van átitatva. De ez csak a látszat: szép lassan több oldalról is megismerjük szereplőinket, előkerül például a harmadik írónak, Arnautinak a regénye, amit Justine-ról írt, és amiben pszichológiailag elfogadható magyarázatot adott szexuális szabadosságára. Érdemes megfigyelni a regény mellékszereplőit, akik itt még nemigen jutnak szóhoz (így is bonyolult néha követni az eseményeket), viszont egy-két odavetett mondattal Durrell kiválóan jellemzi őket: Capodistiát, Balthazart, Cleát.
Tegnap fogtunk egy taxit és levitettük magunkat a tengerparti Cecil hotelhez, ahol Darley és Arnauti is először látja meg Justine-t. "Ott találkoztak, ahol én is először láttam meg Justine-t: egy tükörben a Cecil hodály halljában." A hotel gyönyörűen fel van újítva, és mindenhol tükrök vannak, úgyhogy annyit fotóztunk az enteriőrből, amennyit csak lehetett, és igyekeztünk úgy tenni, mintha csak a 106-os szobába igyekeznénk, vagy inni egy kávét az emeleten.
A recepció előtt álldogáló fekete ruhás őr láthatólag igen jól szórakozott rajtunk, ahogy kóvályogtunk a századelős bútorok között: bármelyik fotel karfáját érinthette Justine keze. Végül letettem arról, hogy bárkit is lefotózzak a tükörben, egyrészt mert én most úgy nézek ki a hámló orrommal, mint egy túlpirított királyrák, másrészt, mert a szállót főleg hatvan körüli japánok lepték el, és nem feltűnő szépségű zsidónők (sajnos). De azért remélem, el tudjátok képzelni, ahogy Justine azt suttogja Arnautinak a tükörben: "Soha sincs elég világos."
