TOP 5 AMERIKAI KÉPREGÉNY
A legjobb amerikai képregények listájába 10 címet akartam összegyűjteni, de egyszerűen nem ment. Félreértés ne essék, szerencsére nagyon sok a jó sorozat, de az igazán kiemelkedő már nem annyira. Ha összeszedek még pár címet, ami „majdnem” egy színvonalon van a lenti öttel, hogy meglegyen a tíz, az azzal az öttel szemben „tisztességtelen”, ráadásul ez esetben már képtelenség megállni tíznél, mert túl sok a nagyjából ugyanazon a magas színvonalon mozgó széria.
The Amazing Spider-Man
Az egyetlen szuperhős-sorozat a listán, és nem véletlenül. Amióta Dan Slott átvette a címet, és nem csak hogy kiemelte a limbóból, amiben éveken át vesztegelt a kontár írók kezei alatt, hanem egyenesen az amerikai képregény legnagyobb csillagjait gyűjtő égig hajította, a hálószövőt semmi nem állíthatja meg. Az, hogy a történetei izgalmasak, érdekesek, viccesek, lendületesek, az, hogy a fiatalabbak és idősebbek számára ugyanolyan szórakoztatóak, csak egy dolog (ami nem azt jelenti, hogy kis dolog, sőt), ellenben rég vitte olyasvalaki a szériát, aki ennyire értette, ismerte, szerette a karaktert. Az ilyesmi meghálálja magát, már rövidtávon is, hosszútávon meg még inkább. (A Pókember – 648. számtól tessék olvasni – egyébként olyanokat szorított le a listáról, mint Scott Snyder szenzációs Batmanje, Brian Michael Bendis már méltatott Ultimate Spider-Manje, vagy az Animal Man és a Swamp Thing összefonódó, komolyabb, horrorisztikusabb története a szuperhőszsáner perifériájáról.)
American Vampire
A főszereplő a címszereplő is egyben, egy hajdan fiatal lány, aki a ’20-as években érkezett Hollywoodba, hogy híres színésznő legyen, de tehetsége helyett csak a vére kellett a filmvilág fejeseinek – „amerikai” vámpír lett belőle (mindössze a második a fajtájából), az európaiaknál szívósabb és erősebb, akinek még a napfény sem árt. Scott Snyder, a jelenlegi Batman sztárírója ezzel a sorozattal vált híressé – az American Vampire-nek persze jelentős löketet adott, hogy az első részekbe még Stephen King is írt egy sztorit, de ennél nagyobb szó, hogy a színvonal azóta csak emelkedett. A most félúton tartó széria egy véres, izgalmas, fordulatos vámpírhorrort ágyaz be Amerika (főleg) XX. századi történelmébe (vagyis a cím kettős jelentésű), tömény, változatos korhangulattal dobva fel a zsáner jellemző toposzait, és fantasztikus érzékkel helyezve el a vérszívókat az adott korszakok szövetében. Ezenkívül vannak még családregényes, szerelmi történetes és drámai aspektusai, és mind működnek is. Kellett neki úgy egy év, hogy igazán beinduljon, de azóta kétségkívül a legjobb amerikai sorozatok egyike. (Joe Hill Locke & Key-e volt még versenyben ezért a pozícióért, de paraszthajszállal lecsúszott.)
Parker: The Score
Darwyn Cooke graphic novelje a harmadik, amit Richard Stark (Donald E. Westlake) híres regénysorozatának egy-egy darabjából adaptált a képregény nyelvére – és az eddigi legjobb. Ami nem meglepő, mert az itthon Parker és a szajré címmel megjelent könyv maga is az egyik legjobb Stark csaknem fél évszázad alatt megjelent Parker-művei közül. A sztorihoz, amiben a főszereplő és társai egy egész kisvárost rabolnak ki, Cooke az eredeti rengeteg dialógusát és leírását használja fel egy az egyben, amit jól is tesz, mert Starknál jobb érzéke keveseknek volt a hard boiled krimihez. Cooke cserébe a maga területén végez egészen mesteri munkát: rajzai fantasztikusan szépek, elegánsak, enyhén rajzfilmszerűek, mégis sötétek, nyersek, és esszenciálisan noirosak, beállításai, sárgás színárnyalatai tökéletesek, atmoszférateremtése bámulatos. Könnyűszerrel kirúgta a listáról még Ed Brubaker és Sean Phillips egyébként remek, évtizedeken átívelő horror-noirját, a Fatale-t is. 
Saga
Évente jó, ha egy-két új sorozat akad, ami a semmiből robban egy akkorát, hogy a kollektív képregényolvasó tudat elámul tőle. 2012-ben Brian K. Vaughan (a kérészéletet itthon is megélt Y az utolsó ember, és a Lost egyik írója) Saga című szériája az egyetlen ilyen. A sztori nagyvonalakban egy űroperásított Rómeó és Júlia 2 (avagy: Rómeó és Júlia él!), vagyis egy újszülött gyerekkel menekülő apáról és anyáról szól, akiknek népei nemzedékek óta háborúban állnak egymással. Vaughan ebből kiindulva megtehetné, hogy szemfényvesztő űrcsatákkal és egyéb monumentális jelenetekkel tömi tele a képregényt, de szerencsére okosabb, jobb, rafináltabb író ő annál. A Saga az eposzi háttér ellenére inkább lírai, a karakterek, a kapcsolataik, az érzéseik állnak a középpontban. A nagyszabású, sokszor egyenesen a bűnös élvezet és az abszurd felé hajló sci-fi/fantasy valójában egy irodalmi igényességgel megírt remekmű, amiben minden egyes apró alkotóelem a maga természetes, spontán módon van a helyén. Kiütötte a listáról a 100 rész után még mindig remek The Walking Deadet. 
Scalped
A 60. résszel befejeződött Jason Aaron és R.M. Guera brutális erejű indiánnoirja, és mocskosul hiányozni fog. Vannak ugyan nagyszerű bűnügyi sorozatok/graphic novelek a piacon (mint az említett Parker, vagy Ed Brubaker Criminalja), de a Scalped történelmi népharag-kontextusba ágyazott poros-pusztás gyilokregéje, az emberi természetnek ez a horrora olyan egyedi, olyan kegyetlen, olyan kompromisszummentes, olyan őrületes és felkavaróan amorális, hogy semmi sem pótolhatja. Ahelyett, hogy fosnám róla a szót, és ömlengenék: a Scalped az utóbbi évtized egyik legjobb képregénysorozata, aki még nem ismerné, lásson hozzá! 
TOP 5 MAGYAR KÉPREGÉNY
Slusszkulcs Klán
A magyar képregény helyzetét akkor lehetne nagyjából, de mondom, csak nagyjából egészségesnek nevezni, ha ilyen művek legalább havi rendszerességgel jönnének ki. És most még csak nem is arról beszélek, hogy a Slusszkulcs Klán messze a legjobb magyar képregény, ami megjelent 2012-ben, vagy, ha már itt tartunk, jó pár év alatt. Hanem pusztán a formátumáról, a megjelenése mikéntjéről. Hogy ez egy 180 oldalas, eredeti graphic novel, amit egy nagy könyvkiadó katapultált a boltok polcaira. És hogy 2012-ben ez olyan kuriózumnak számít, ami miatt örömtáncot kell járni, az gáz. Hogy a képregény milyen, hogy ez a szinte posztapokaliptikus ízű, autó- és rock & roll fétises, sorsösszefonódós dráma és füstös-koszos neo noir elegy miért olyan döbbenetesen jó, és miért állná a sarat a legjobb külföldi, tengerentúli címekkel is, arról már írtunk bővebben. Itt csak annyit tennék hozzá, hogy a Slusszkulcs Klán mindaz, aminek a magyar képregényt szeretnénk, hogy legyen. 
A Slusszkulcs Klán idén olyannyira zsebre vágta az egész magyar képregényipart („ipar”, persze, persze, simogatja meg a buksimat elnőző mosollyal az élet…), hogy szinte felesleges is más műveket mellétenni a listára. Pedig voltak, mint ahogy minden évben vannak nagyszerű, említésre érdemes magyar comicok, csak hát… ezek bizony egy másik ligában játszanak. Mindenesetre, a maroknyi évek óta futó sorozat új részei most sem okoztak csalódást. Pilcz Roland Kalyber Joe-jának ötödik kötete is vicces, hangulatos, pokoli szórakoztató, Tálosi András Charaxának harmadik felvonása is kedves, bájos, frappáns (és mint kicsik és nagyok által is élvezhető mű, lyukat töm be a hazai képregényes szcénában), Papp Imre Deverux-jának pedig a hatodik fejezete is roppant élvezetes okkultista/horror/kaland/komédia. Önálló műként a Felvidéki Miklós-Pertics Róbert duó Papp Laci – A londoni olimpia bajnoka című lendületes, kellemes, abszolút jó értelemben vett feelgood sportképregénye érdemel leginkább kitüntetett figyelmet (egyébként ez a profizmusa, témája, hangvétele, úgy általában, mindene alapján, nyugodtan kibővülhetne egyszer egy terjedelmesebb graphic novellé).
