A folyó két ágra szakadt és körbeölelte a szigetet. Csend volt, csak a víz locsogását lehetett hallani. A lemenő nap bíborszínű csillámokat szórt a lassan ballagó hullámokra. A szigeten egy férfi igyekezett a partra. Egy pillanatra megállt, beletúrt a rövid, őszülő hajába. Végig pásztázta a tekintetével a szemben lévő partot, mintha keresne valakit. A magával vitt székét elhelyezte a megszokott helyére a vízbe, majd fáradtan leült. Alkonyodott. A testvérére gondolt, aki eltűnt a háborúban. Itt a Tiszán át hurcolták magukkal az oroszok, betegen, sebesülten. A legutolsó értesülése szerint, a vízbe lökték, de ő ezt a hosszú évek alatt soha nem hitte el.
– Mi történt veled?– tépelődött magában az esti csendben. A folyó néma volt, nem válaszolhatott, csak a maga állandóságával folyt a medrében. A férfi gondolatai szétszaladtak, majd tanácstalanul újra visszatértek a múlthoz. Egy madár rikoltása zavarta meg a csendet. A férfi kijózanodott. Mindig fájón csapott le rá a felismerés, a testvére nincs többé. Ezer éve volt már. Az életem nagy részét leéltem, de te mindig hiányoztál – gondolta keserűen. A víz felől hideg fuvallat érkezett. Összeborzadt, mert eszébe jutott a hadifogolytábor Szibériában. Felnézett az égre, ahol dideregve remegtek a csillagok.
– Apa – hallotta a sziget belsejéből.
– Megyek már – válaszolta. Mosolygott. Kicsit előredöntötte a mellkasát, úgy igyekezett, hogy a szíve előbb odaérjen a családjához.
