Az apja itt tanította úszni. Tisztán emlékezett rá. Egy forró, nyári napon lejöttek a folyó ezen szakaszára. Tíz éves volt, épp abban a korban, amiben már illik megtanulnia az embernek ezt a tudományt.
Egy percre sem hunyta le szemét előző este annyira izgatott volt. Végre: apa, anya, csak ők hárman. Mikor odaértek már rohant is a víz felé, de apa visszatartotta. Majd ha itt az ideje. Ezután kényelmesen kinyitotta a magukkal hozott horgászszéket, lerakta mellé a hűtőládát, felszisszentette az első sört, kitöltötte a pálinkát, s letelepedett az árnyékos parton. Már jócskán eltelt a délután, mikor meg merte kérdezni mikor kezdik a tanulást. 
No, akarsz úszni tanulni? Hajrá! Azzal a lendülettel apja megfogta hóna alatt és az sebes sodrású vízbe hajította. A fiút elnyelték a habok. Csak kapálózott a vízben, érezte, ahogy lehúzza a mélység, de nem tudott szabadulni. Utolsó emléke az orrát megcsapó alkohol szaga volt. Később anyja hangjára riadt fel, aki sírva hajolt fölé és a nevét ordította. Ő mentette ki a vízből.
Azóta sem tud úszni. Sosem tanult meg. Messze elkerülte a mély vizet, csak a lábát lógatta bele néha a sekélyesbe. Most annyi idős, mint az apja mikor meghalt. Egész életében egy kortyot sem ivott és mégis. Ugyanaz viszi el, vastagbélrák.
Itt ül és azon gondolkodik: vajon ha tudna úszni máshogy alakultak volna a dolgok? Vagy akkor is egy sorson osztozik az apával?