- Vajon hol van az én helyem? A pokolban?- töprengett a vízben ülve.
Karjai megnyugvással pihentek a fonott szék karfáján, tekintete a távolba révedt a komp irányába. Lábai közt sietve szaladt tova a víz, talán most először érezte igazán hogy él. Mert APA, ahogyan sokan hívták, most először lett vadászból vad.
Minden férfit markából egyszer kifut az erő, na de APA, APA sose gondolta, hogy ez egyszer vele is megtörténhet. Az alhasán találta el a golyó. S bármennyire is próbál rá visszaemlékezni, képtelen felidézni, vajon hol csúszhatott el az „üzlet”.
- Na, mi legyen az örökséggel?- tette fel magában a kérdést.
Hisz senkije se volt neki, csak a „gyerekei”. Azok az árvaházból és börtönből szabadult csavargók, akik két forintért bármit képesek lettek volna neki megtenni. APA ugyan sokáig csak játszott velük, de ennek már vége. Megtanította őket mestersége minden csínyjára- bínjára. Mint jóravaló mecénásukra, szomorú szemmel tekintenek rá a parton állva. Egyikük idegesen fogratja a Rolex órát a kezén: vajon most mi lesz APÁVAL?
- Halljátok hát utolsó szavam!- kiáltott a „gyerekei” felé – Megváltom jegyem immáron a mennyországba kamatostul!- kiáltotta APA, míg a fiúk arcán enyhülni kezdtek a ráncok.
Tudták, hogy APA már mindent jó előre elintézhetett. Diszkréten, stílusosan, ahogy ezt mindig is tette. A Tiszalöki egyház örömére. Tudja, hogy a víz őt már nem fogja semmitől se megtisztítani.
Mégis a vízben ülve minden olyan békés, mint még sosem volt.
