Dobó Gergő: Apa [Képalá]

Ha nem lennél, úgy hiszem mindenkinek azt mesélném, jóban voltunk. Nem beszélnék elforduló tekintetekről, sem merev mosollyal elfogyasztott íztelen mondatokról, ahogy a helyi klub falábú játékosait szidjuk. Nem mondanék semmit a hosszú évtizedekkel ezelőtt felhagyott ügyetlen próbálkozásainkról, amit egy reménytelen szövetség cinkosaiként a tévéből ellopott apák és fiúk büszkeségének zavaros fantáziájával lepleztünk. Talán arról a napról mesélnék, ami olyan régen történt, hogy valójában azt hiszem, csak álmodtam az egészet. Vagy kitalálnék egy másikat, egy forró nyári napot, mert az mindenkiben kellemes emlékeket ébreszt. Elmesélném a felhőtlen és tikkasztó együtt töltött kótyagos nosztalgiát, amikor a tó sima tükrén cuppan egyet és redőt vet az úszó. De a hullámok egyre nőnek és te távol vagy, csak lopva sandítasz felém. Én is félek előbukkanni a szememben tükröződő arcképed mögül, ezért messze révedőn várom a pillanatot hátha a tekintetemet keresed, és barátkozom a gondolattal, hogy a lelkünk mélyén összetartozunk. Szeretnélek görcsös remegés nélkül megölelni végre, és nem törődni a kínos fintorral, mikor savanyú szagú borostás arcunk összeér majd. A fáradt csobogás lassan ellepi emlékeink lanyha hazugságait. Nézz rám, mert a hullámok már a térdemre kúsztak.