Nem nézek Apára. A könyvbe mélyedek. Androidok és fejvadászok. Nem is tudom, nem igazán vízpartra való. Elkalandozom. Régi nyarak. Siófok. Indiana Jones a végtelenített videón az üdülő társalgójában, hintaágy a virágos udvaron, fiatalok galerije, akik húszas helyett kétforintossal játszanak a hotel játékgépein, az első vitorlázás az öbölben, tetkó a legjobb képű srácon: „Réka”. Amikor kérdezem, Réka pirulva annyit mond csak: „nekem nem tetszik a Ricsi”. Akkor még nem értettem, mit jelent mindez. 

Csak azt tudtam, hogy egy nyári hajnalon csurig pakoljuk a citromsárga zsigulit bőrönddel, napernyővel és kempingszékkel - este már Siófokon vagyunk. Két hét a világ, Anya és Apa csak a miénk, Apa vezet, Anya veszekszik, de ott a strand, ott a hol zöld, hol kék víz, egy újabb galeri, a hintaágy. A matrac kemény gumiszaga.

Mikor beteg lettem, Apa azt mondta engem szeret legjobban a világon. Szorosan átölelt és néha könnyezett is. Addig nem ismertem őt igazán. Apa vezette a zsigulit és a gombócos fagyit ő fizette. Sokat matekozott is velem. Ő volt a kitalált szöveges feladatok nagymestere. De - mit gondolt ő a fejvadászokról? Mit az androidokról? Nem sejtettem akkor.

Apa nem néz rám. A naplementés távolba figyel. A régi nyarakra gondol, a citromsárga zsigulira. Anya megkötős, telitalpú szandáljára, kecses bokájára. A fokhagymás lángosra és ízes palancsintára. A lányok mennyire imádták! Balaton-átúszásokra, hogy milyen jó időket úszott. Egy-negyven alatt mindig. Arra, hogy mennyire szereti a vizet. A sok kilóméterre gondol, amit életében leúszott uszodában, tengerben, Balatonon, Nyéki-tón. Képtelen megsaccolni, összesen mennyi lehet. 

Apa beteg. A mélykék víz közel, fodrozódik lábai körül. Meggyógyul, tudom.