A fiú a bozótban lesben állt. Szíve dobogása fülében lüktetett. Eljött a pillanat. Megérkezett. - Jaj, a kötél, jaj, azt észre ne vegye, hogy ott van! 

Az öreg mezítláb besétált a tóba, kényelembe helyezte magát. Reggelente itt időzött a tó sekélyében elhelyezett széken. Nézte a kósza felhőket, a csendes megsemmisülést, ahogy a fehér kócokat magáévá teszi az ég kékje. Furcsállta, hogy ezeket a lassú mozzanatokat ez idáig észre sem vette. A környezet bájos rezzenései dallamot susogtak, a levelek, ahogy hulltak; a madarak, ahogy csiripeltek; a víz, ahogy hullámzott; ez mind együtt, harmóniával töltötték el. A távolban az ég felé terpeszkedő fenyves erdő örökzöld színei közt kereste a rejtélyt, és lelte meg a megnyugvás ezernyi sugarát. Pedig tudta, a betegsége felett nem ő, hanem az idő az úr. 

Az öreg oldalra fordult. Ekkor a fiú megnyomta a felvevőgombot. Megmarkolta és rántott erőset a kötélen. A székkel együtt az öreg háttal beleesett a tóba. A kamasz megnyomta a leállító gombot. Összepakolt. Eliszkolt. Vissza sem nézett.

Feltöltötte a pár másodperces videót a „Kandizz Velünk” facebookos zárt csoportba. Sorba jöttek a nevető szmájlik, a gratulációk lufijai. Megnyerte a „Viccelj meg egy embert” c. kihívás témájára kiírt szavazás lájkversenyét. 

Egy hét múlva kapott egy privát üzenetet: A saját apáddal szórakozz, ne az enyémmel! Másnap egy csatolt fotó érkezett, azon egy kötél, érthető pózban.