Anya sokat sírt és arra panaszkodott, hogy nagyon fél. Az öcsém idegeskedett, telefonált, körbekérdezte az ismerősöket, hogy mit lehet csinálni. Órákig ültek anyámmal a konyhaasztalnál, számolgatták a megtakarításainkat, megtervezték, ki mikor lesz „ügyeletben”, kinek mi lesz a feladata. Rendkívül elfoglaltak voltak, az állandó szervezkedés mellett egyvalamire nem jutott idejük: hogy megkérdezzék apámat, ő mit akar.
A szobájában minden redőny le volt húzva, a tévé bekapcsolva, de nem nézte, csak feküdt az ágyban és gondolatban valahol máshol járt. Az ebédjének több mint a fele ott maradt érintetlenül a tálcán, egy lusta légy dongott körülötte. Nem tudtam megszólítani az apámat, mert fogalmam sem volt, hogyan érzi magát és milyen hangnem esne jól neki. Szerencsére nem is kellett semmit mondanom, mert kitalálta, mit akarok kérdezni.
- Vigyetek le a tóra. Nagyon hiányzik a víz.
Anyám és az öcsém alig engedték, hogy végigmondjam, amit akarok, a rögtönítélő bíróság szerint apám túl gyenge volt ahhoz, hogy autóba üljön. Azt mondtam, jól van, de magamban már mást terveztem. Másnap reggel boltba mentek, figyeltem, ahogy az autó távolodik és már hívtam is a taxit. A sofőr rendes volt, besegítette apámat az ülésre.
- A kórházba lesz? – kérdezte lágy hangon, mintha maga a szó is fájdalmat okozhatna.
- Nem, épp ellenkező irányba – mondtam vidáman. Apámra néztem és ki tudja, mióta, most először láttam mosolyogni.
