Felneveltem három gyereket és öt unokával büszkélkedhetek, de mindez nem sikerülhetett volna nélküled, kedvesem.
A nejem tenger, a magyar tenger, és bár léteznek nála hatalmasabb víztömegek is, számomra ő az otthon megtestesülése. Oly sokszor belemerészkedtem, átúsztam, mégis annyi történetet és titkot hagyott maga után, hogy mindig úgy várom a nyarat, akár egy iskolás gyerek, aki sajnálja, hogy nem élvezte ki jobban a szünetet. Itt, a július közepén, szúnyogok hadában, fonott székemben ülve kinyújtom bal kezemet magam elé. Fáradt ujjaim a nyár megfoghatatlan idomai után kapnak, de nem markolnak semmit. Kezeimen a ráncok akár a vaskos fák évgyűrűi, bár ezeket inkább mondanám lelkem koráról árulkodó jeleknek, letudott életeim számának. A nejem nem szívleli az ilyen gondolatokat, de nem tudom elhessegetni a fejemből, hiszen, ahogy az évszak után nyúlok, érte is nyúlok; ő, aki szintén nagylelkű, meleg szívű és érzéki. Halála óta őt is ott érzem a természetben, eggyé vált a fodrozódó hullámokkal, a ringatózó sással, a puha szellővel. Mérhetetlen hiánya mellett tudom, hogy sosem hagyott el igazán, mindig eljön, akárcsak nyaranta a Balaton, és ő az, aki esténként ellazítja tagjaimat, ki-kiveszi lélegzetemet ajkaimon keresztül.
Itt vagyok, kedvesem, és hamarosan elmerülök benned.
