Van valami megmagyarázhatatlan a fiatalságban, ami elfelejteti velünk a szabályokat. Azt gondoljuk miénk a világ, határok nélkül. Harcolunk a jogainkért, a tiszteletért, az álmainkért. Félelem nélküli küzdelmet jelent számunkra még a levegővétel is. Nevetünk azokon, akik meghátrálnak, vagy csak nyugalomra akarnak inteni bennünket. Unalmasnak hisszük az ő békés életüket és reménytelenséget látunk fáradt szemeikben, addig a napig, amíg nem kerülünk mi is ugyanabba a helyzetbe.
Az idő észrevétlenül elszalad mellettünk és közben rájövünk, hogy nem a lázadás az élet alapja. Szembesülnünk kell a ténnyel, hogy az „öreg”, aki régen óvatosságra buzdította a mi szabadúszó elménket és lelkünket, valójában nem volt ostoba, csak sokkal többet élt azok között, akiket mi akkoriban „igazságtalan felnőttnek” tituláltunk.
Egy fiúnak viszont férfivá kell válnia. A család, a munka, ami eltávolítja a régi, vad álmaitól, rengeteg felelősséggel jár. Maga az élet is egy ilyen felelősség. A lassan eltorzuló, sebhelyes testünk azonban emlékeztet mindarra, amit anno képviseltünk: a hazánkra, a kusza ábrándjainkra. A tetteink nyomot hagytak a múltban, de a bőrünkbe is véstek egy jelet, egy emléket. A vékonyka ifjú emlékét, ahogy a barátaival együtt lengette akár a szabadság zászlaját is.
Idővel minden rossz úgy tűnik el, hogy csak az út nyoma marad, amit a sors szánt nekünk. Szép emlékké válik a mi történetünk, mert valahányszor tükörbe nézünk láthatjuk az öreg, gyenge, ráncos bőr mögött rejtőzködő hőst.
