Hideg a víz. A bokám körül érzem, amint kellemesen felpezsdíti a vérkeringésemet. Néha kiülök a folyóba elmélkedni a múlton. A jövő nem érdekel, az majd alakul. Amikor beleléptem a vízbe, még kellemetlen volt, szinte fájt. Mostanra megszoktam. Gyerekként sokat fürödtem hideg vízben. Nem volt meleg víz a viskóban, ahol éltünk. Gyűlöltem. Ha tehettem, ellógtam a tisztálkodást. Ha anyám észrevette, jól elvert. Katonaként már nem zavart a hideg zuhany, addigra hozzászoktam. Nem szerettem, de nem küzdöttem ellene. Belép, csap kinyit, fázik, törölközik, kilép. Később beköltöztem a városba. Ott volt meleg víz, azt egyszerű volt megszokni. Hamar természetessé vált. Ritkán fürödtem, többnyire gyorsan lezuhanyoztam. Megszoktam, hogy gyorsan le kell tudni. Számomra a forró víz luxusnak számított, nem akartam pazarolni sem.
A várost nehéz volt megszokni. Hangos, zavaros, sietős. Aztán még hangosabb, még zavarosabb, még sietősebb lett, de alkalmazkodtam. Én is hangosabb lettem és sietősebb. Talán zavarosabb is. Ha hazamentem, anyám nem értette mivel keresem a kenyerem, mivel töltöm a szabadidőm. Ő nem változott, én igen. Aztán megöregedtem. Nem hirtelen, hanem fokozatosan, így könnyebb volt hozzászokni. Egyik nap szemüvegem lett, majd esős napokon már csak bottal tudtam sétálni. Aztán feladta a vesém. Azóta rendszeresen járok dialízisre. Sok időt elvisz. Olyankor unatkozom, de mit tehetek. Vagy megszokom, vagy meghalok. Inkább megszokom, élni szeretek. Még így is.
