Bódis Kriszta: Kisasszonyképző - Istenhegy I.
1. fejezet
Extravagancia
A Rákóczi utcában hangos megütközést keltett egy tovasuhanó leány, aki a temperamentumáról híres Grand Slam-bajnok, Suzanne Lenglen sportruhájához hasonlító öltözetben, kezében márkás rakettel görkorcsolyázott hazafelé, és vidáman pillantott le a gomblyukába tűzött jácintra.
Londonban, ahol egyesek a munkahelyükre is kerekes korcsolyával közlekedtek, és ahol a klubok görkorcsolyapályáin a speed és endurance volt a sláger, továbbá az a mondás járta, „ha meg tudod csinálni a táncparketten, akkor meg tudod csinálni a ringben is”, bizonyára nem keltettek volna ekkora feltűnést a fehér cipőre csatolt villogó kerekek, a fehér harisnyás vádli, a lábközépig érő szoknya, a kis zsebes blúz fölé felkapott könnyű sportszvetter. Egy arisztokrata hölgy vagy egy polgárleány mellett a gardedám is fölcsatolta volna a görkorcsolyát, Debrecenben azonban nem akadt – mégoly busás fizetség ellenében sem – olyan érv, amely egy nevelőnőt meggyőzött volna arról, hogy természetes dolog vállalkozni e nyaktörő és meghökkentő feladatra.
Az egész Rákóczi utcát, de korábban a Péterfia, a Kossuth utcákat, majd a piacot és a Nagyerdőt is úgy megfeküdte a látvány, mintha idegen rémek súlyos miazmát szórtak volna le rájuk. Lakói majmolásnak és pózolásnak bélyegeztek mindent, ami szokatlan, új vagy más, mert attól tartottak, hogy
a változás olyan fegyver, ami a legszentebb tradíciókat koncolja halomra.
– No nézzék, a Janiék egykéje!
– A „Kálmánci” tekintetes asszony onokáját is hazahozták a nagy külföldekrő’, de hogy nem fog olyan kenyeret dagasztani, mint a nagyanyja, az má’ biztos.
– Láttátok a kis majmot, tán magyarul se tud má’! – néztek utána a kofák.
– Grófnőt csináltak belőle…
– Pedig csak a ványadt Tüdős Klárika marad, hiába törekednek a képviselő úrék fölfele, mint a futóbab… – röhögtek össze a kupecek.
– Nem látott még kend karón varnyút?
– Láttam én már kútágason is, de nekem hiába beszélnek, bolond likbó’ bolond szél fú’.
– Eladó a disznó?
– El.
– Megveszi?
– Meglehet.
– Mire tartanád ezt a szőkét, mer’ annyié’ nem adom!
– Sokra.
– Az mennyi?
– Ötvenkettő pöngő?
– Ezé’? Sokra mondod.
– Nem én! Csak amennyit ér.
– Mit engedel?
– Semmit.
– Oszt min száguldozik az a szerencsétlen!
– Nincs ki minden kereke, az má’ biztos – emelte kezét a fejéhez egy paraszt.
– Ezeknek a Tüdőséknek de jól megyen dó’ga. Én meg itt maradtam az árvákkal mögrakodva – panaszkodott a mosóasszony.
– Azt csak a teremtő tudja, hogy én hogy küszködök evvel a büdös élettel – kapott szaván egy másik. – Ez a Klári kisasszony meg itt a jómódjába azt se tudja, hova tegye-vegye magát. Ha én nem nézném a gyönge neveletlenjeimet, már régen fölkötöttem volna magam.
– Ne vétkezz, te! – szólt rá Ilus, ifj. Tüdős Jánosné, Kálmánchey Irén szolgálója, és úgy tett,
mintha nem venné észre, hogy mindenki a Tüdős lányról beszél.
– Hát te nem a Kálmánci naccsága szobalánya vagy?
– És ha az vagyok? – kérdezett vissza sértődötten Ilus.
– Neked még istenes az állapotod az enyémhez képest – folytatta a siránkozást a mosóasszony, ügyet sem vetve Ilusra. – Mer’ hál’ istennek van jó egészséged, de nekem az Isten kincse is kevés vóna orvosságra. Úgy hasogat a lábam, hogy egész éccaka egy hunyorításnyit se hunyok. Még hozzá a köhögés is rám gyün, végem van.
– Na gyere, lyányom, haggyad ezeket a pletykás vénasszonyokat – ragadta meg a könyökénél fogva Erzsi a szobalányt.
– Hova viszed a faros, bögyös Ilust, Erzsi! „Gyönge nádszál lehajlik a földre.”
– Hallgasson, kend – állt meg perlekedni Erzsi a kupecekkel –, jól mondják, „minden kupec a disznóból a nehezet, a kolbászból a vastagot, a munkából a könnyűt szereti”. Törődjenek a maguk dó’gával, míg jókedvembe vagyok.
– Oszt minek legyek más keze-lába – feleselt vissza a kupec –, mint te. Törjed magad te ezeknek a Tüdősöknek.
– Azt csinálok, amihez kedvem van – jött bele a válaszolgatásba Erzsi. – Mer’ ahhoz, amit kend csinál, nem kell tudomány, csak az a nagy görbe bot, meg ami a gatyájába’ van. Már, ha van ott valami. Oszt majd elfeledtem! Ott van kendnek még az a harmonikabugyelláris a passzusokkal megtömve, de hiába jár olyan peckesen vele, mintha degesz lenne pénzzel, tudja mindenki, hogy tegnap még mezítlábas hajcsár volt.
– Neked csak az köll, hogy mondhassad, Erzsi, a magadét – szörcsögtette a pipáját a parasztember, akit Erzsi nem is ismert.
– Fölvágták a nyelvit – kontrázott a bérese.
– Talán kóduskenyeret adtak neki kiskorába, merthogy nem szőtt-font a nyelvié’, az biztos.
– Úgy gyön belőle, mint a folyóvíz, mintha könyvbő’ olvasná – tette hozzá a kupec.
– Ez is csak az asszony miatt nem lett még kóringyáló ember – jegyezte meg jó hangosan Erzsinek Ilus, hogy a kupec is biztosan hallja.
– Aztán mi a baj a hajcsárokkal!? – állt meg előttük a mezítlábas Kelemen Józsi. – Ha az enyim lennél, Ilus, jól elvernélek. Kikapós természetű vagy, kellesz a fenének.
– De nem a tied, s ha kellene, se kapnád – húzta el haragosan Erzsi a Józsi elől Ilust, akit ez a szemtelenség megnémított, és rövid ideig meghátrálásra késztetett.
A Tüdős lány már messze járt, de a kedélyek, amiket fölborzolt, még most kezdtek csak igazi hullámokat vetni a piacon.
