- Szentatyám! Indulni kell, a hívek már várják. Óriási a tömeg.
- Megyek Lorenzo, megyek már. Mit mondanak, esik ma? Múltkor Magyarországon az az aprószemű, hideg, szúrós eső, rágondolni is rossz. A bőr alá is beférkőzik az ilyen.  Csodáltam az embereket, hogy képesek órákon át ázni-fázni oly sokan az áldás miatt, amit távolról küldök rájuk. Egy plexiüveg mögül.
- Nincs ebben semmi különleges, hiszen csodálják Önt.
- Nem kedves fiam, nem. Nem engem csodálnak, hanem Istent, én csak az ő földi helytartója vagyok. Nincs okuk rá, hogy engem csodáljanak. 
- Ezzel máskor talán vitába szállnék. Biztos vagyok benne, nem véletlenül ül éppen ön a mögött a plexiüveg mögött. De most, Szentatyám, a testőrök már egy órája várják. Kérem, induljunk!
- Tudod Lorenzo, mit hallottam azután az esőverte látogatás után?
- Mit Szentatyám?
- Sok asszony, aki órákon át állt ott az esőben, megbetegedett. Felfáztak. Nőkre ez veszélyes, úgy hallottam.
- Szerintem férfiakra is, de honnan hall ilyesmit?
- Egy magyar főpap mesélte tavaly. Egyik híve gyónáskor megkérdezte tőle, ugyan mi célja van Istennek azzal, hogy igy büntesse azokat, akik őszintén hisznek benne. Mi lesz, ha emiatt neki nem lehet gyermeke. Ezzel elveszít egy lehetséges hívet. 
- Fogas kérdés. Mit válaszolt?
- A szokásosat. Isten próbára teszi híveit, ilyesmit… Nézzen ki, vajon ma is esni fog?
- Nem, Szentatyám, nem esik. Ragyogóan süt a nap. A testőrök már izzadnak a kabátjuk alá rejtett golyóálló mellényekben.