Baromi macerás melóm van a Francesco-val, állandó készenlét! Ja, ti nem láttok, pedig itt ülök mögötte, lóbázom a lábam ezen az izén, amit most köré építettek, meg valami vadiúj plexit raktak tegnap fel ide, vírusálló! Szóval a szárnyam meg állandóan beleragad ebbe a fertőtlenítő cuccba, óránként befújkálnak mindent körülötte.
Tegnap este beszélgettünk:
– Te, Francin! – ez az én nevem, ő adta, nemtom honnan szedte ezt a szlávos nevet, a kettővel ezelőtti kollégájától hallotta biztos – Te, Francin! – mondta kétszer is – Én most egy kicsit félek, vigyázz rám, Amigo! Mondtam, hogy no para, Padre!
Ja, mindenki jobban fél most, több a testőr is, hát ezekre én itt féltékeny vagyok, arcoskodnak, pedig én vagyok az igazi badigárdja, kedvem lenne lepisilni a fejüket, de hát nem tudok pisilni, nincs is mivel. Na, Húsvétkor az jó volt, az Urbi et Orbin, csak ketten voltunk a Szent Péteren, őt láthattátok, az esőben egyedül, az ikonnal, de engem meg nem. Aj, de szép volt nekem is, a lelkével fölszállt a Szépségeshez, na akkor én körbecikáztam a Bernini oszlopai közt, beleszagoltam az esőbe, nem volt végre heringszakkör a téren, de persze Ő visszazavart rögtön Francesco mellé egy klasszik mennydörgéssel, jóvan, jóvan, figyelek rá! Mert fél egy kicsit most is, és fáj a lába. Megsimítom a hátát, nekem aztán este ne panaszkodjon: hát hol voltál ma, Francin?
A fekete ruhások meg csak feszülten pergetik a fejükben, amit a testőrsuliban tanultak. Ja, ők is félnek egy kicsit. Pedig, ha tudnák...