- Szentatyám, nem tudom, valóban biztonságban van-e. Tudja, a sors. Vagy inkább a gondviselés? II. János Pált sem lehetett megvédeni. Pedig a testőrség akkor is vigyázott rá. És mégis. De hát mit tehet az ember a sorsa ellen? Mi sem tudtunk mit tenni, amikor a kis Agnes haldokolt. Pedig elhozhattunk önhöz, ön megáldotta és a fejére tette a kezét. Akkor jobban is lett. Aztán mégis elragadta a halál. A kis Marcus rá másfél évre született, és ma már ő minden reményünk. Tudom, hogy imádkozott értünk. Az Isten áldja meg, Atyám.
- Nem tudom, fiam, mi a biztonság. Ez itt biztosan nem az. Talán ott lenni Isten tenyerén. És ragyogó szemeibe nézni. Emlékszem rád. A kis Agnes. És aztán Marcus. Jézus óvó kegyelme legyen veletek. Ahogy Európával és az egész világgal. Urbi et orbi. Hányszor elhangzott ez az áldás!  És mégis. És mégse. Hidd el, fiam, volna miért elvesztenem a hitemet. Mit is tehetek én a világért? A szépen formált szavak gyöngyeit pergetem – hiábavaló olvasót, hisz nem változik semmi, és mégis látom a reményt, hallom a megtérők, a megmenekülők, a gyógyulók, a megújulók hálasóhaját. Örök kettősség, melynek mértéke a mérleg serpenyőjét egyaránt, de nem egyforma mértékben terheli. Néha azt érzem, az Úr legszívesebben elhajítaná az igazság mérlegét, és egybeölelne földet és eget, s vele minket, nyomorult, bűnös embereket. Elvágyom innen. A csend, az ima, az elmélkedés, az olvasás vonz. De mégis, leginkább az ima. Ez az igazi harc, az önzés legyőzése. És a szegények, a kitaszítottak. Lélekben és körülményeikben. Miattuk, hozzájuk, nekik. Talán tudok tenni értük valamit. Ez a remény éltet. A többi a sorsom. Most is. Az Isten áldjon meg Benneteket.