Owen Mallory egy bukott katona és nehézségekkel küzdő tudós, aki minden percét poros levéltárakban, az akadémia különböző termeiben vagy könyvek fölött görnyedve tölti. És mikor már éppen beletörődne sorsába, egy váratlan csomag érkezik a nevére, amely egy „nem létező” könyvet rejt, benne Una legendájával. Una egy több száz évvel ezelőtt lovag, akit a természet nevelt, és egy gyásztól és dühtől fűtött este avatott nemessé, sir Örökkévaló Una néven. Owen a kutatása során egyre jobban beleszeret az egykori lovagba, míg végül vissza nem utazik az időben, hogy újraírja a sorsát. Ahhoz viszont, hogy új befejezés szülessen, a szerelem nem elég: a történelmet is meg kell változtatniuk.
Alix E. Harrow: Az örökkévaló (részlet)
Ford. Ballai Márta
Una és a tiszafa
A történet ott kezdődik, ahol véget ér: a tiszafa alatt.
Ez a tiszafa megöregedett királynőként áll az erdőben. Tagjait meggyötörték az évek, feje meghajlik a korona súlya alatt. Törzse göcsörtös mintázatából egy női arc rajzolódik ki, két nedvedző sebbel a szeme helyén. Egy kard fúródik a gesztjébe, olyan mélyen, hogy már csak a markolata látszik ki belőle. Azt hiszem, tudod, hogy hívják ezt a kardot, hiszen mindenki tudja.
Azt beszélik, ez alatt a tiszafa alatt máshogy telik az idő. Azt beszélik, sok minden elvész az összegabalyodott gyökerei között: évek, szívek, életek. Más dolgok viszont előkerülnek: sorsok és végzetek, kezdetek és végek.
És egyszer egy gyermek is. Az ő nevét is ismered, legalábbis az egyiket.
Fogatlan, rózsás bőrű csecsemőként talált rá a favágó. Nyugtalankodott is miatta, holott nem kellett volna, mert a kislány szépen és gyorsan fejlődött, mint a vad dolgok általában.
Csintalan gyerekké cseperedett, akinek ujjait mindig pirosra festették a tiszafa bogyói, túlvilági, halovány haja pedig a pitypang pihéit idézte.
Felserdülve megkomolyodott, és úgy tanulmányozta az erdőt, ahogy a szentek az igét. Az erdőtől tanult meg mindent.
Megtanult úgy futni, mint a szarvas, megtanult olyan nesztelen lenni, mint a héja, megtanult cserkészni és úszni, birkózni és fütyülni, olyannyira köddé válni, hogy még a saját apja se találjon rá, és olyan tisztán ölni, hogy semmi se maradjon utána egy szőrcsomón és a belsőségek fémes illatán kívül.
Erős volt, és erejében dölyfös. Ifjú oroszlánként, gyerekkirályként uralta a vadont.
És mégis csak egy senki volt. Senki lánya, semmi örököse. Pusztán Domínium számtalan jellegtelen lakójának egyike, akinek egyedül azért nem merült feledésbe a neve, mert soha senki nem szerzett róla tudomást. Pogány halált kellett volna halnia a keresztség és a bűnbánat szentsége nélkül, hogy még Isten se emlékezzen rá.
De aztán eljött az élete tizenkettedik tele, és vele együtt az útonállók hercege.
Una épp elment otthonról. Talán madártollat keresett a nyílvesszőjére, vagy nyulat nyúzott. Csak az számít, hogy kellően eltávolodott az apja viskójától ahhoz, hogy ne hallja a vasalt paták dobogását és a kiáltásokat.
Mire hazaért, kialudt a tűz, az apjában pedig az élet.
Mindent elvittek – a kocát, a sót, a kandalló fölé akasztott két fejszét –, ezért Una a tiszafához ment.
A kard markolatára kulcsolta a kezét, de az már olyan régóta várakozott ott, hogy a fa kérge összeforrt, és göcsörtökbe gyűrődött körülötte.
Erről a kardról már akkoriban is sokat beszéltek az emberek, de Una semmit sem tudott róla. Nem hallotta a meséket az ősi pengéről, amely nem csorbult ki, nem tört össze, és nem rozsdásodott meg, hanem továbbra is egészében ragyogott. Nem hallotta a jövendölést, hogy csak a birodalom legsötétebb órájában fogja majd kiszabadítani a fából egy arra érdemes bajnok.
Csak annyit tudott, hogy az apja meghalt, és hogy amikor megszorította a markolatot, mintha egy régi baráttal rázott volna kezet.
Így hát tele bánattal és újonnan kelt dühvel kihúzta a kardot a tiszafából.
Még aznap este utolérte az útonállók hercegét és az embereit. Követte nyomukat a frissen hullott hóban, és mikor rájuk talált, tele hassal szenderegtek a tűz körül, csillogó disznózsírral a szakállukon. Csendben elvághatta volna a torkukat – megtanult olyan néma lenni, akár egy róka –, de a kevély haragtól vezérelve előtte odakiáltott nekik. Hagyta, hogy nehézkesen kihúzzák a kardjukat a hüvelyből, elővegyék a dárdákat a nyereg mellől.
És aztán rajtuk ütött: immár farkasként, gébicsként.
Mire végzett a rettenetes aratással, az erdő elcsendesedett, és már nem fehérlett a hó.
Amikor a királynő – vagyis akkor még csak a király lánya, akit az útonállók hercege elrabolt –megpillantotta a vértől nedves, vörös kör közepén, csak egy nedves, vörös lányt látott, akinek csuklóját lefelé húzta annak a pengének a súlya, amelyet több száz éve senki sem forgatott a kezében.
A királynő, vagyis a király lánya felállt a földről, és odament hozzá. Una egész testében remegett, mert nagyon szépnek és kecsesnek találta a nőt, és mert olyan könnyen, már-már örömmel végzett a martalócokkal. Élesnek és ormótlannak érezte a saját testét, akár egy nyeletlen kést.
– Te meg ki vagy? – kérdezte a királynő.
– Senki – felelte a lány.
– Kihez tartozol? – kérdezte a királynő.
– Senkihez – felelte a lány gyászosan.
A királynő leguggolt hozzá. Mit sem törődve azzal, hogy véres lesz a keze, megsimogatta a lány haját.
A lány érezte, hogy ettől az érintéstől elillan belőle a rettegés. Arra gondolt, nem bánná, ha késként kellene léteznie, csak ez a kéz forgassa.
– Akkor hát – kezdte a királynő, vagyis a király lánya – leszel az enyém?
– Igen – suttogta a lány, és ifjú, összetört szíve minden dobbanása ezt visszhangozta.
Így hát a nő – aki a törekvéseinek érvényt szerezve nem sokkal később királynő lett – elvette tőle a kardot, és megkérte, hogy térdeljen elé. Megeskette az ügyes jobb kezére és a balra, az életére és a halálára, hogy senki mást nem fog szolgálni a királynőjén kívül, majd a lány mindkét vállához és lehajtott fejének tarkójához érintette a pengét.
– Esküszöm – ismételte meg háromszor a lány.
– Áll fel, sir Una! – mondta a királynő, mert a név egyetlent jelentett, és ő már akkor is tudta, hogy soha senki nem lesz ehhez a lányhoz fogható.
Una az évek során több nevet is kiérdemelt magának. Ő lett a Királynő bajnoka, a Vörös Lovag, a Szűz Szent, Domínium kivont kardja. Ő lett sir Örökkévaló Una, a hős és az eszménykép, aki fényes üstökösként ívelt át a történelem egén.
Legendává vált.
A legendák többsége szép, ám hazug történet, amellyel elcsendesítik a gyerekeket a hosszú, téli estéken. De én, aki olyan sokat lovagoltam ennek a legendának az oldalán, és olyan sok este aludtam a lábánál – én, aki életében az árnyéka voltam, halálában pedig a visszhangja –, nem vagyok hazug.
Nem fogok a kelleténél több időt vesztegetni azokra a történetekre, amelyeket már elmondtak és elismételtek, amelyek érmeként cseréltek gazdát minden csarnokban és fogadóban. Mindenki ismeri a mesét Unáról és a hamis királyokról, a korona elnyeréséről és az első keresztes hadjáratról, amely Domínium egészét a megváltó fénykörébe vonta. Mindenki tudja, hogy Una legendája a tiszafa alatt vette kezdetét.
De gyűljetek csak körém, Domínium igazai…
És elmondom, hogyan ér véget.
1.
Pár évvel a háború után történt, hogy egyik nap, délután közepe táján – amely időszakot általában arra szánom, hogy a kéziratom felgyújtásáról, vidékre költözésről és kecskék neveléséről álmodozom – kaptam postán egy könyvet.
Ez önmagában nem számított különös eseménynek, hiszen a Cantfordi Egyetem Történelem Tanszékének legtöbb tanára olyan sok könyvet kapott postán, hogy irodáikat teljesen elfoglalták a statikailag ingatag tornyok, amelyek egy nagyobb sóhajtól is összedőltek volna.
Csakhogy ez a könyv más volt, mert – az általam megkérdezett összes régész, történész, középkorász, nyelvész, régiségkereskedő, levéltáros és az összeesküvéselmélet-gyártók többsége szerint – nem létezett.
Való igaz, talán dédelgettem magamban olyan álmokat, hogy egy nap mindannyiukat meghazudtolom. Talán elképzeltem magam, amint felnyitok egy rég feledésbe merült kriptát, vagy leereszkedem egy katakombába, és egy fáklyát a magasba emelve azt suttogom: Jupiterre, megtaláltam!
Csakhogy erre a felfedezésre nem egy kriptában vagy egy katakombában került sor.
A nagyon is hétköznapi asztalomnál ültem, a nagyon is hétköznapi irodámban, amelyet csak előző évben kaptam, mert a tanszék arra juthatott, hogy ha már ilyen régóta etetik ezt a kóbor állatot, akár nevet is adhatnak neki. Odakint nagyon is hétköznapian kéklett a késő nyári égbolt.
És mégis ott tartottam a kezemben az évszázad – vagy talán az évezred – legnagyobb történelmi felfedezését.
Legszívesebben sírva fakadtam vagy felnevettem volna. Leginkább azonban csak ki akartam nyitni a könyvet, hogy végighúzhassam az ujjbegyeimet a lapokon, így megbizonyosodva, hogy valódiak, akárcsak én magam. (Ebben az egyetemi levéltárostól való kiforratlan, de nagyon is jelen levő félelem akadályozott meg, aki kimondottan azon elvetemültek miatt tartott hüvelykszorítót a fiókjában, akik kézmosás nélkül értek hozzá a régi papírokhoz.)
Ezért inkább némiképp hisztérikus suttogás tört fel belőlem.
– Jupiterre, meg…
– Mallory?
Az arisztokratikus, harsány hang és díszszemlére illő léptek csattogása nem hagyott kétséget afelől, hogy ez csakis a tanártársam, Jeremy Harrison lehet, aki szintén az én szakterületemet választotta.
Mint ahogy az stresszes helyzetekben régóta szokásom, akkor is bepánikoltam. A könyvet visszacsomagolva ügyetlenül próbáltam kihúzni az íróasztalom felső fiókját, amely párás időben mindig szorul, márpedig mindig párás az idő. Végül bedugtam a kötetet az ingem alá, és előregörnyedtem, hogy elrejtsem a kidudorodását.
Attól tartok, tisztán szakmai kapzsiságból jártam el így, mert a tanszéken mindössze egy határozatlan időre szóló álláshelyet szenteltek a közép-domíniumi tanulmányoknak. Harrison azok fáradhatatlan szenvedélyével vágyott rá, akik születési előjoguknak tartják a hódolatot és a vagyont, engem viszont azok fáradhatatlan szenvedélye hatott át, akik soha nem részesültek egyikben sem, ezért aztán bármit képes lettem volna elszenvedni, ha legalább egy pillanatra elérem, amit akarok.
Bárki is fedezte volna fel ezt a könyvet – amelynek sarkai épp a bordáim közé fúródtak –, nem csak egy pillanatra tudhatott volna magáénak mindent.
– Hát itt vagy, öregem! – Harrison befordult a sarkon, majd az ajtófélfának dőlt. Szokás szerint úgy nézett ki, mintha egy rókavadászatot ábrázoló festményről keveredett volna ide. – Hogy állsz a könyveddel?
Hetente két-három alkalommal is feltette nekem ezt a kérdést, mert a szíve mélyén egy rohadék volt, aki tobzódott mások gyötrelmeiben.
– Jól. Remekül. – Kellemetlenül magas, vékony és reszelős hangon válaszoltam. Próbáltam nem bosszankodni miatta, a felcser azt mondta, örüljek, hogy egyáltalán van hangom, a pulzusról nem is beszélve. – De ne haragudj, épp menni készültem.
Még mindig előregörnyedve felálltam, és úgy sürgölődtem az asztalom körül, mint egy ízületi gyulladásban szenvedő tarisznyarák.
– Értem, semmi gond. Távol álljon tőlem, hogy egy háborús hős útjába álljak, ha szólítja a kötelesség – felelte egyszerre aggodalmasan és utálatosan.
Az Örökkévaló érdemrend testesítette meg az egyetlen olyan eredményt, amelyet csak én értem el, ő pedig nem.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy ezt az arcába dörgöljem, mivel azonban az érdemrend csak egy kibaszott színjáték volt, ezt nem tehettem meg.
Kipréseltem magamból egy rekedt hahát, és kirohantam az irodából. Mindig is gyáva voltam, és mindig is az leszek.
Csupán akkor vettem ki a csomagot az ingem alól, amikor már hazafelé tartottam a vonaton. Még akkor is kétrét görnyedtem, mintha egy elrabolt csecsemőt rejtegetnék, vagy valamilyen bélrendszeri betegségem lenne.
A csomagra nem írtak visszaküldési címet, és bélyeget sem tettek rá. Mindössze az egyetemi postázó címe és a nevem szerepelt rajta jellegtelen kézírással. Némi gyanakvással kellett volna viszonyulnom ahhoz, hogy ez az egész talán csak egy gondosan kitervelt átverés, amellyel Harrison meg akar szégyeníteni, azonban csak egyre nagyobb, részegítő megkönnyebbülést éreztem. Mintha az életem egészen addig csak valamiféle búskomor, kutyaúszáshoz hasonló, gyalázatos kapálózás lett volna, de ami ezután történik, mindent jóra fog fordítani.
Lehámoztam a csomagolópapírt a könyvről.
Sötétvörös gesztbe kötötték, az erezetre merőlegesen vágva, így kifelé hullámoztak rajta az évgyűrűk. Az évek során kékre színeződött, rafinált bronzpántok tartották a helyén a gerincet. Egy ismerős, körkörös jelképet égettek mélyen a borítóba, és korommal vagy gyökérfestékkel színezték meg. Végighúztam rajta a remegő ujjam.
Egy hét-nyolc éves, alultáplált fiúcska ült mellettem, és olyan őszintén, olyan szégyentelenül bámult, ahogy csak a gyerekek tudják a betegeket. Szerfelett dús szempillája sóvárgó, álmos arckifejezést kölcsönzött neki, mintha épp most ébredt volna.
Azon kaptam magam, hogy kinyitom a könyvet, és a címoldalára mutatok.
– El tudod olvasni?
A fiú kissé hátrahőkölt a hangomtól. Aztán mintha azt hitte volna, hogy elment az eszem, vagy ami még rosszabb, tanítani akarok neki valamit, óvatosan felelt.
– Nem, uram.
– Nem baj, kevesen képesek rá. – A közép-hazanyelv bosszantóan kevéssé hasonlít a mai nyelvhez, de nekem soha nem okozott nehézséget, mintha gyerekkoromban ezt beszéltem volna, és azóta sem ment volna ki a fejemből. Becsuktam a könyvet, és megkopogtattam a borítóját. – És ez mire emlékeztet? Ez a jelkép.
A fiú engedelmesen közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye. Haja – amely sajnálatos módon a gallok vörös árnyalatát vette fel – még mindig kellően pihés volt ahhoz, hogy összetapadjon a nyakszirtjén.
– Egy gyíkra – jelentette ki végül. – Vagy talán egy sárkányra, ami a saját farkába harap.
Az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy lelkesen gesztikulálva különböző javaslatokkal (vér, fogak, véres fogak stb.) állt elő arra, hogyan mutathatna jobban a borító. Csuklóját égett rózsaszín sebek pettyezték, mintha szikrák találták volna el hegesztés közben, vagy hamu hullt volna rá. Akkoriban éjjel-nappal folyt a munka a lőszergyárakban, nem lévén elég felnőtt férfi és nő, aki dolgozzon bennük.
A vonat dudált. Felálltam, mire a fiú kedélyesen a könyv felé biccentett.
– Mi a címe?
Elbizonytalanodtam, annak a dolognak a szélén imbolyogtam, ami valakit varázsol belőlem a senkiből. Ezt jelentőségteljes, már-már sorsszerű pillanatként éltem meg. Mintha kizárólag azért álltál volna felettem vártát – kísértettél, terelgettél, háromszor is megmentettél volna –, hogy most itt lehessek, a neveddel a nyelvemen.
A fiú a hosszú, álmodozó pilláit felém emelve várakozott.
Kitör vajon egy újabb háború, mire elég idős lesz ahhoz, hogy bevonuljon?
Vajon a te történeted – mondjuk, egy új, bőrkötésű könyvben, az apró betűs nevemmel a címoldalán – vezényli majd a frontra? Ettől a gondolattól fájdalmasan dagadozott valami a mellkasomban. Arra jutottam, a büszkeség lehet.
Közelebb húzódtam a fiúhoz, és elárultam neki azt a három szót, amelyet ő nem tudott elolvasni, nekem viszont olyan könnyen ment, mintha saját magam írtam volna: „Örökkévaló Una halála”.
Mielőtt leszálltam a vonatról, kihalásztam egy érmét a tárcámból, és odadobtam neki. Kicsi, sebhelyes kezét kinyújtva elkapta.
Fotó: Agave
