Az amerikai polgárháborút követően a felszabadított fekete rabszolgák sorsát beárnyékolta a törvénybe iktatott faji szegregáció. Jim Crow feketére mázolt arca közel száz évig űzött gúnyt afroamerikaiak millióiból, akik a déli államokból az iparosodott észak és kelet felé vették az útjukat. Amikor megvetették a lábukat a városi polgárság soraiban, hamar bebizonyosodott, hogy az amerikai álom nem csak fehér. Az 1920-as évek nagyvárosi nemzedéke már csak hírből hallott a rabszolgaságról: társadalmi hovatartozásukat új tartalommal igyekeztek felruházni, amelyben egyszerre kapott helyet az öröklött múlt és az önazonosságra törekvő jelen. Az afroamerikai kultúrának ezt az új hangját New York feketék lakta negyedéről harlemi reneszánsznak nevezzük.
Könyvklubot indít a Netflix az adaptációi mellé - Könyves magazin
A magát globális streming óriássá kinövő Netflixen egymást érik a könyvadaptációk, és nem egy ezek közül a kifejezetten sikeres sorozatok közé tartozik, elég csak az olyan darabokra gondolni, mint A vezércsel, A Bridgerton család, a Mindhunter – Mit rejt a gyilkos koponyája? vagy az egészen friss Maid.
Az újjászületés időszakának egyik legjelesebb írója Nella Larsen, aki Passing című regényében erre az identitáskeresésre mutat rá egy olyan korabeli jelenséggel kapcsolatban, amely számunkra teljesen idegen:
története azoké az afrikai amerikaiaké, akiknek a bőre elég világos, hogy fehérnek nézzék őket.
Az 1920-as évek New Yorkjában Irene váratlanul összefut gyerekkori barátnőjével, Clare-rel. Férjezettek, családosak és tehetősek, az élet látszólag bejött mindkettőjüknek. Egy dologban azonban mégis különböznek: míg Irene Harlem feketék lakta közösségének oszlopos tagja, addig Clare hátat fordított az örökségének, és fehérnek tettetve magát kiélvezi annak minden privilégiumát. Ahogy a két barátnő újra közel kerül egymáshoz, az irigység is megjelenik köztük.
Úgy belebújnék a bőrödbe (Tessa Thompson és Ruth Negga) Fotó: Netflix
A korábban színésznőként jeleskedő Rebecca Hall ezúttal a kamera mögött is megcsillogtatta a tehetségét. Ráadásul a Passing adaptációjában személyes indíttatás is vezette: amerikai édesanyja, Maria Ewing operaénekesnő révén többek közt afroamerikai felmenői is vannak, így megszólítva érezte magát Nella Larsen története által. Meglepő, hogy ez a sztori mindezidáig elkerülte a megfilmesítést. A látszat ára alacsony költségvetését Hall kreativitással és lelkesedéssel egészítette ki.
A film fekete-fehérben és a klasszikus tévés 4:3 képaránnyal készült: ezt nemcsak az olcsóbb megoldás, hanem a két uralkodó szín dominanciája és a múltidézés is inspirálta. Eduard Grau, A szüfrazsett és az Egy egyedülálló férfi operatőre kihozza képeiből a maximumot: eltérő bőrszínei árnyékokká szelídülnek, elmosva szemünk elől a vizuális szegregáció határait.
Hall mesterien építkezik a történetben: ahogy közelebbről megismerjük Irene-t, úgy kapunk mind teljesebb képet róla. Clare-en való kezdeti megütközése kissé okafogyottá is válik: a nyitányban ő is kihasználja összetéveszthetőbb világos bőrszínét, bár benne a transzgenerációs hatások még erősen dolgoznak. Ideges, kalapját a szemébe húzza, hogy ne ismerjék föl: ő pusztán kívülálló ebben a kifehéredett valóságban. Ezzel szemben Clare maga a fény, egy rasszista férjjel az oldalán: egyszerre kihívó és öntagadó, akinek minden kell, és aki kész mindent eldobni.
A tisztánlátás könnyeket szül (Tessa Thompson) Fotó: Netflix
Clare leleplezi Irene-t: kényelmesen berendezett nagypolgári miliője nem több, mint önáltatás.
Egy generációnyira a rabszolgasorstól már saját szolgája van, miközben a közösség tevékeny tagjaként igyekszik megnyugtatni a lelkiismeretét. A szex és a rasszizmus nála tabutéma: amiről nem beszélünk, az talán nincs is, ám előbbinek a házassága, utóbbinak a valóságérzékelése látja kárát. Irene számára Clare jelzőfény, amely a megfeneklett életére világít rá. Mégis vágyik a társaságára, mert Clare testesíti meg mindazt, amit ő nem.
Ha Clare a fény, akkor Irene a sötétség: minden mélységével egyetemben, amely közös kulturális örökségükben gyökeredzik.
Ennek az identitásnak fordított hátat Clare a pompa és a csillogás kedvéért, és ennek hiánya teszi elveszetté a két világ közti senkiföldjén. Ezért nem jelent már többé izgalmat számára a fehér felsőbbrendűséget hirdetők elnagyolt karikatúrájának beillő férje, aki nem látja meg a valóságot a feleségével kapcsolatban. Clare arra vágyik, ami Irene-é, és szinte észrevétlenül beszivárog barátnője élete minden aspektusába, hogy kisajátítsa azt a maga számára. Ez azonban többé már nem az ő világa. Clare tragédiája, hogy híján van mindannak a belső nyugtalanságnak, amely Irene-t állandó tépelődésre készteti.
Héja-nász Harlemben (André Holland és Tessa Thompson) Fotó: Netflix
A két nő kéretlenül összefonódó sorsát Tessa Thompson és Ruth Negga nagyszerű jutalomjátékában láthatjuk, amiben drámai erővel jelenik meg az én és a társadalmi azonosságtudat konfliktusa. Eközben virágba borul körülöttük a harlemi reneszánsz, és a turista fehér ember képében felüti fejét a pozitív diszkrimináció - ami szintén a faji megkülönböztetés egy formája. Hall az alacsony költségvetésből fakadóan nem fest föl kortablót, de a 4:3 szűkre szabott keretei között a lehető legpontosabban helyezi el hőseit a történelem koordináta-rendszerében. Különösen megkapó Thompson André Holland közreműködésével fölvázolt családi köre, amely a játékidő előrehaladtával levetkőzi minden meghittségét.
Hall rendezői debütálása nem mentes a hibáktól, de elsőfilmes létére meglepően erős alkotás. Jól bizonyítja, hogy a színésznőnek megvan a helye a kamera mindkét oldalán. Legfőbb ideje lenne, hogy Nella Larsen két kötetét (a Passing mellett a szerző első regényét, az önéletrajzi ihletésű Quicksandet is) felkarolja valamelyik magyar kiadó.
