Este lefekszel, másnap meg már majdnem megszűnt az NDK – ezzel a címmel írtunk pár éve kritikát Maxim Leo családtörténetéről. A Volt egyszer egy NDK a szerző nagyszüleinek és szüleinek történetén keresztül, valós eseményeket megidézve egy országról, amely már eltűnt a történelmi süllyesztőben. „Leo családjából egyszerűen nem lehet kivonni az NDK-t, mert bárhogy is döntöttek a család tagjai (volt, aki a behódolásban, más a lázadásban vélte megtalálni a maga útját), az a mindennapokba beszivárgó politika miatt nemcsak a saját, hanem a szűkebb környezetére is hatással volt” – írtuk a könyvről. Íme, egy rész belőle: „Az NDK nekem az igazgatónőm, Frau Reichenbach, a május 1-jei tribünön álló funkcionáriusok, a szász nyelvjárásban beszélő rendőrök és az esti híradó bemondója volt. Az NDK nekem a tilalmakat, az idióta szabályokat, a „Kezeskedem a termékemért” vagy „Ahogy ma dolgozunk, úgy élünk holnap” feliratú vörös, utcai transzparenseket jelentette.”
Az 1966-ban született ausztrál szerző már az 1980-as években járt Kelet-Németországban, a kilencvenes években a berlini szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott. Fundert leginkább a Stasi és a németség viszonya érdekelte: apróhirdetéseket adott fel, hogy megtalálja a hajdani besúgókat és áldozataikat. Így született meg 2003-ra a Stasiország, amelyben Funder az egykori NDK egyszerű polgárainak hétköznapjait, soha ki nem beszélt traumáit, sorstragédiáit mutatja be - a titkosrendőrség éber, mindent látó tekintete előtt zajló életüket.
Ugyancsak egy ország, és ugyancsak egy család széthullásának krónikája A fogyatkozó fény idején, amely telis-tele van önéletrajzi elemekkel, bár annak idején a szerző, Eugen Ruge interjúnkban nem győzte hangsúlyozni, hogy a regény nem egy az egyben az ő életéről szól. A családtagok ugyanakkor hiába tartoztak a keletnémet állam privilegizáltjai közé, a látszólagos egységen már a kezdet kezdetén repedések mutatkoztak: „A meg nem értés, az elhallgatás, a ki nem mondott szavak és vádak súlya lassan emészti fel a családi kötelékeket, ami egészen odáig vezet, hogy az unoka, Alexander, éppen a nagypapa kilencvenedik születésnapját tartja a legalkalmasabb időpontnak arra, hogy Nyugatra távozzon”. Cikkünket ITT tudjátok elolvasni.
Ingo Schulze 1998-ban megjelent regénye 29 „egyszerű történetben” dokumentálta mindazt, ami a német újraegyesítés utáni években a keletnémet tartományokban megfigyelhető volt: embereket a kétségbeesés és a távozás határán, az abszolút kilátástalanságot, valamint annak kísérletét, hogy kihozzanak valamit a saját életükből. Esterházy Péter ezt írta a kötet fülszövegében:„Fontos, magyar könyvet tart az olvasó a kezében, a rendszerváltás azon könyvét, melyet Magyarországon egyikünk se írt meg ilyen teljesen, életszerűen, ideológiátlanul, vidáman, mélabúsan, szikáran, drámaian, drámaiatlanul. Ez a kelet-német, immáron német porfészek itt van bennünk. Ha elfelejtettük volna, és szeretjük elfelejteni, mi is endékások voltunk, kelet-magyarok, kelet-franciák nemcsak a magyar önismeret könyve ez, hanem olyan ritka kortárs próza is, mely bravúrosan olvastatja magát. Egy falható könyv.”
John le Carré 2003-as regényének hősei a hatvanas évek baloldali diákmozgalmaiban ismerkednek össze, Nyugat-Berlinben, később viszont elválnak útjaik: egyikük a Brit Kulturális Kapcsolatok Tanácsának alkalmazottjaként dolgozik, másikuk a Stasinál kamatoztatja képességeit. Igaz, kiábrándult már a rendszerből, így aztán felajánlja szolgálatait a briteknek, és kettős ügynöknek jelentkezik. Útjaik hidegháború végeztével elválnak, majd sorsuk 9/11 után fonódik össze ismét.
„Miért szerette a keletnémet állambiztonság a „Celofán” típusú magyar levélbontó készülékeket? Mekkora ügynökhálózatot működtetett a Stasi Magyarországon? Mik voltak a „Balaton-brigád” legfontosabb feladatai? Mi volt a Stasi-vezetők és ügynökök véleménye a magyar állambiztonságról? És vajon miként változott a két ország viszonya az 1989-es határnyitáshoz vezető események során?” Jobst Ágnes történész kötete az egykori Német Demokratikus Köztársaság és a Magyar Népköztársaság állambiztonsági együttműködését kutatja, és célja, hogy a levéltári dokumentumok felhasználásával tegyen kísérletet a téma feldolgozására. A szerző részletesen foglalkozik a Stasi által Magyarországon bevetett operatív csoport működésével, a kooperáció során felmerülő problémákkal és nézetkülönbségekkel, végül hosszan szól az 1989-es keletnémet menekültáradatról, amely utóbb egy új korszak nyitányának bizonyult Európa 20. századi történelmében.
Ha nyolcvanas évek és Balaton, akkor persze kihagyhatatlanok az NDK-turisták, akiket szintén megidéz Kiss Noémi Balaton című novelláskötete, és már az első mondat megadja az alaphangot: „Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton”. Mindenesetre az ideérkező keletnémetek többségének a szabadság illúzióját jelentették az itt töltött hetek, és interjúnkban Kiss Noémi is fontos szembesülésnek nevezte, hogy ezeknek az embereknek milyen részleges életük volt, milyen „éhesen”, milyen hiányokkal jöttek el hozzánk és hogy vágytak a szabadságra. A kötet (ITT beleolvashattok) azóta németül is megjelent, a szerző pedig a Vaktérkép balatoni kiadásában is beszélt a tóhoz kötődő élményeiről - itt újra tudjátok nézni:
Képzeljünk el egy országot, ahol az olvasás iránytű. Másfélmillió oldal Magyarországon, amit most írók mutatnak meg nekünk. Városok, folyók, tavak, erdők, amiket történetek alakítanak. Autózás és irodalom, ez a Vaktérkép.
Tovább olvasok
