Szécsi Noémi után az Ezt senki nem mondta! harmadik évadának (az első évad beszélgetései itt, a második évadot itt hallgathatod újra) második vendége Grecsó Krisztián író volt.

Már a beszélgetés elején megjegyzi, hogy a nyolcvanas évek falusi gyerekkorára ma már úgy tekint, mintha egy skanzenben játszódott volna.

„Nem csináltak olyan nagy ügyet ebből a szülőségből… Nem kellett belehalni”

– idézi fel. Akkoriban természetes volt az apák hiánya, a gyereknevelés közösségi keretek között zajlott. De egy marokkói utazás során rájött, hogy van, ahol ma is ez történik: „Ott tényleg az egész falu vigyáz a gyerekre. Itthon meg legfeljebb szóvá teszik, ha rosszul csinálsz valamit.”

Az apaszerep és a régi minták

Sokáig azt hitte, apaként majd a tekintély és a biztonság lesz a legfontosabb. „Apa, te tényleg azt gondoltad, hogy szigorú leszel?” – kérdezte nevetve a lánya. Grecsó ekkor jött rá, hogy a lánya mindennapjai és szorongásai nem férnek bele a régi mintákba.

A járvány alatt megtanulta, mit jelent alázattal fordulni a mindennapokhoz. Azóta szigorú napirend szerint éli az életét: délelőtt ír, délután a lányával van, este pedig jön a „második műszak”, a szerkesztői munka. „Az altatás nálunk egy tizenhét körös sámánjáték. Utána ülök vissza a géphez” – meséli. A lánya úszótanfolyamon átélt szorongásai sokszor visszahozzák a saját gyerekkori félelmeit, ahogy a kenyér aljára rajzolt kereszt is a múltból örökölt mozdulat, amit továbbad.

„A szívünkbe született”

Grecsó szerint az örökbefogadásban van gyász és lemondás is, de ők „az első pillanatban megérkeztek szülőként”.

„Nem volt kérdés. A szívünkbe született”

– mondja. 

Szerinte a legelejétől fontos az őszinte kommunikáció, hiszen a gyerek nagyon hamar megkérdezi: „honnan jöttem?”. Ha ilyenkor terelünk, nem vagyunk egyenesek, könnyen hazugságspirál lesz belőle. Szó esett arról is, hogy a szocializmusban az örökbefogadást gyakran titok övezte. Grecsó szerint ez termelte ki az „igazi–nem igazi” különbségét.

Ma már szerencsére vannak jó kommunikációs minták, mesekönyvek, amelyek segítenek erről beszélni. De Grecsó gyorsan meg is jegyzi: „Nem akarok a lányom történetével kufárkodni”. A nyilvánosság előtt csak annyit mond el, amennyi a gyerek méltóságát nem sérti. 

Alkoholizmus, harag, elengedés, szerepcserék

Az Apám üzent Grecsó apjának állít emléket (kritika itt). A podcastban azt meséli, hogy a gyerekkorát kezdetben a szeretet és a biztonság jellemezte, de később megjelentek az apa alkoholproblémái, ami az öccsére már teljes erővel nehezedett.

grecsó krisztián

Apám üzent 

Magvető, 2024, 575 oldal

Megveszem

„Amíg haragudtam rá, addig nem tudtam írni” – vallja, el kellett engednie a dühöt. Nem akarta felmenteni az apját, de meg akarta érteni. Apaként ő ma arra figyel, hogy a múlt terheit ne adja tovább a lányának:

„Nem mondhatom neki, hogy három generáció munkája van benned. Ez az én terhem, nem az övé.”

Őszintén mesél arról is, hogyan csúsztak el náluk a testvérszerepek: amikor az apa helyére ő lépett, a testvérekkel később gyakran „apa–gyerek” módon viszonyultak egymáshoz, sőt a féltékenység is felbukkant.

A magyar társadalomban súlyos probléma az alkoholizmus, az író szerint emögött társadalmi okok is állnak: például a falusi élet feszültségei, a női szerepek változása és a megosztó közbeszéd. A személyes tanulsága viszont egészen gyakorlati: a múlt terheit fel kell dolgozni, és vigyázni kell arra, hogy a szeretet ne követelés legyen, hanem őszinte.

A podcastból még kiderül, hogy:

• Miért nosztalgikus és fájdalmas egyszerre a „faluuniverzum” elvesztése?
• Miért érezte magát árulónak Grecsó?
• Mikor érezte meg először, hogy apa akar lenni?
• Milyen mostanában a hazatérés Szegvárra?
• Hogyan változik a családi emlékezet?

A beszélgetést meghallgathatod Spotifyon és YouTube-on és a PodBean-en. Ha van gondolatod, kérdésed vagy saját történeted, írd meg nekünk: eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu.