Újlipótvárost és Manhattant is bejárjuk Köves Gábor új könyvében. Az Apropó, New York az újságíróként ismert szerző első regénye, legutóbb 2021-ben jelent meg interjúkötete, ez volt a Végszónak sem rossz. Az Athenaeum Kiadó gondozásában érkező regényből a fülszöveg szerint egyebek mellett kiderül, hogy „milyen a víz alatt a Dunában, és a felhők fölött New York felé tartva; mit rejt egy papírdoboz a Kresz Géza utcában, és mit egy másik egy manhattani pad alatt; valamint mi köti össze a keleti 52. utca és a 1st Avenue találkozását a Visegrádi és a Csanády utca sarkával”. Ebben a részletben az elbeszélő a New York-i utcákon bolyong, de már érkezésekor berántja az egyik kedvenc antikváriuma – pedig azt gondolta, ennél fegyelmezettebb turista, vagyis magándetektív lesz. Olvass bele!
Köves Gábor: Apropó, New York (részlet)
Odakint
A peronon álltam, gyönyörködtem a látványban. A közeledő sárga N-ben. Mást a mozdony füstje, engem a magasmetró mámora csapott meg. Nem voltam közlekedésmániás, sosem simogattam négyes-hatost, legfeljebb egy-két hozzám közel álló margitszigeti faóriást, de a Queens felett húzódó sínek, ez a kibogozhatatlan hálózat rabul ejtett. Megbabonázva bámultam kifelé a metróból, kiguvadt szemekkel követtem a magasban futó pályák szerteágazó szövevényét. Fritz Lang Metropolisában éreztem magam. Szeretem Fritz Lang Metropolisában érezni magam. A következő megálló: Dutch Kills. Ki lehetett az a gyilkos hollandus, akiről a hálás utókor metróállomást nevezett el? Vérgőzös jeleneteket képzeltem magam elé. Akkor is ezt képzeltem, amikor már tudtam, hogy szó sincs vad vérengzésekről, a két szó békés patakoknak, pacifista ereknek és erőszaktól visszariadó csermelyeknek állít emléket. Dutch Kills. Nekem így is borzongató.
Néhány megállót tettem csak meg, és máris mennyi rejtély, mennyi izgalom. De a nagy attrakció csak ezután következett. Fritz Lang Metropolisa a fasorban sincs az igazihoz képest. A metrót elnyelte a föld. Tervezett elnyelés volt, az East Rivert tanácsos alulról kerülni. Ami a folyó után jött, az már maga volt Manhattan.
Amint beértem, kiszálltam. Az 59. utca és a Lexington Avenue sarkán bukkantam ki a föld alól. Hét street és két avenue választott el attól a saroktól, ahová mindenáron el akartam jutni. Oda, ahol az 52. utca belefut a 1st Avenue-ba. Kötelező úticél a megérkezés napján. Szenvedélyesen gyűjtöttem a New York-i szokásokat, a saroklátogatás is közéjük tartozott.
Feljöttem a metróból, és mélyet szívtam a manhattani levegőből. Rögtön megéreztem a veszélyt. Antikvárium a közelben.
Nem az antikváriumszagot éreztem meg, nem is érezhettem, a Kresz Géza utca legnagyobb orrsövényferdülésével büszkélkedem. Ha már nem lesz szükségem rá, az orvostudományra hagyom. Melyik egyetem ne örülne egy ilyen kifejlett ferdülésnek!
Nem a szaglásom, az emlékezetem kezdett működni.
Vegyük újra ezt a feljövést!
Kiléptem a Lexington Avenue-ra, és alighogy magamhoz tértem a vad forgatagban, biztos voltam benne, hogy vészesen közel van az Argosy. Így pontosabb. Az Argosy ősi intézmény, könyveket adnak-vesznek benne már jó száz éve. Hat emeletét rég túlnőtte a város, szerény kunyhónak tűnik a mellette tornyosuló felhőkarcoló árnyékában. Ha öt antikváriumot raknak egymásra, akkor sem éri fel a tornyot. Nem volt időm kiszámolni, hány Argosy tenne ki egy felhőkarcolót, mert amint megérkeztem, azonnali tárgyalásokat kezdtem magammal. Könyvesbolt már az első nap, nem, ez nem volt tervbe véve. A megérkezés napján bármit vásárolni, hát még könyvet, ez súlyos könnyelműség. Itt tartottam a tárgyalásban, amikor benyitottam. Esküt tettem, hogy épp csak benézek. És semmit, de semmit nem vásárolok. Először az első könyvszekrénynél buktam el. Majd a másodiknál. Még meg sem érkeztem New Yorkba, és máris két könyv árával lett könnyebb a költségvetés. Egyedüli mentségem, hogy nem tehettem mást. Mert mit tehet az ember, ha épp ő maga a célközönség? És a The Big Book of Private Dicks with Dogs (Magánhekusok kutyával) című albumnak pont én voltam. Stimmelt a foglalkozás, stimmelt az állat. Nemrég még kutyás ember voltam. Nem egy mai kiadvány volt, vajon hány darabot adhattak el belőle? Tízet? Tízezret? A dohányzóasztal méretű lapokon híres magándetektívek pózoltak kisebb-nagyobb kedvenceikkel. Biztosan fogyott valamennyi, mert megjelent a folytatás is, a The Big Book of Private Dicks with Cats (Magánhekusok macskával). Ebből is tartottak az Argosy-ban. Megviselt példánynak tűnt, mintha egy kutya rágta volna meg féltékenységből. A kutyáktól kitelik.
A macskás magándetektívek nem kellettek, de a kutyásokat nem hagyhattam ott. Ez volt az a pillanat, amikor a kasszához kellett volna sietnem, és távoznom az Argosyból. Nem így történt. Minden fogadalmamat felrúgva odaléptem a következő szerkényhez. Rögtön éreztem, elveszett ember vagyok. Egy Joseph Mitchell-kötettel találtam magam szembe.
Nemcsak a kutyás detektívek álltak közel hozzám, de az olyan írók is, akik nem írtak semmit.
És Joseph Mitchell igazi nem író volt. Egyszer csak nem írt többet, de még harminc évig bejárt a New Yorker szerkesztőségébe. Bejárt, hogy ne írjon. E tevékeny semmittevés imponált. A szobája előtt elhaladók néha írógépkopácsolásra lettek figyelmesek, de örök rejtély, hogy mi készült odabent, mert Joseph Mitchell többé egyetlen cikket sem adott le. Úgy létezett, mint egy szerkesztőségi háziszellem. Szerencsés az a lap, amelyik megengedhet magának egy saját szellemet. Rejtő Jenőt biztosan megihlette volna, ha összefutnak.
Amíg még írt, Mitchell a város alfelének fura alakjait örökítette meg. Alanyai között volt szakállas nő (magyar szállal) és bolhacirkusz-üzemeltető (magyar szál nélkül). Ő volt a titkos favoritom. Nem a családi hagyományokat folytató bolhaidomár, hanem a jó tollú újságíró. Hát, hogy lehet otthagyni egy vastag kötetnyi Mitchell-írást? Nem, ez lehetetlen.
Leszegett tekintettel, marcangoló lelkiismeret-furdalással léptem ki az Argosyból. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam. Ilyenkor mindig segít egy kis felhőkarcoló-nézés. A járdaszegélyhez érve megfordultam, hogy megnézzem magamnak az apró épület és a mellette álló modern torony kettősét. Úgy tűnt, jól megvannak egymással. Számolni kezdtem a felhőkarcolószinteket, de a feléig sem jutottam. A New York-i monstrumokat nem bírtam egyben befogadni. Fel kellett szelnem őket. Volt erre egy mentális szeletelőm. Az első harminc emelet még valóságosnak tűnt, de ami utána jött, az felfoghatatlanul sok volt. A valóság a 30. emeletnél tetőzött, a többi fikciós tartalom volt.
A liftekben is kiírhatnák. 0-30: fact, 30-60: fiction. 60-90: erre a magasságra nincs név.
Már méregettem egy ideje az óriás és törpe párost, amikor egy ballonkabátos alak tűnt fel mellettem. Egyszerűen csak ott termett, nem láttam közeledni. Ismerős ballon, ismerős tartás, ismerős fej. „Mindig keresni fognak minket. Nem állnak le, míg meg nem halunk” – morogta maga elé. Ennyi. És szokásához híven köddé vált.
Már megint ez az idétlen idézgetés. Kezdtem unni a műsort. Egy jó magaviseletű képzeletbeli barátnak itt és most azt kellett volna mondania, hogy „csak semmi önsajnálat, haver, semmi fölösleges líra, élvezd ki New Yorkot!” Vagy azt, hogy „az antikváriumok pokolian kemény helyek, öregem, egyszer én is majdnem megjártam az egyikben”. Ennek hasznát tudtam volna venni. De annak, hogy „mindig keresni fognak”? Ilyen az én szerencsém, gondoltam csüggedten, de még idejében eszembe jutott az önsajnálatról szóló intelem. Persze az is tőlem származott. Végül is, egy meghibásodott képzeletbeli barát sem rossz, a semminél mégis csak több. Jó lenne tudni, garanciális-e.
Odakint
Két könyvvel súlyosabban értem célba. Az 52. utca és a 1st Avenue találkozása nem tartozik a sarokhírességek közé. Egy italbolt hirdeti vonzó vörös neonnal, hogy mire számítson, aki belép. Italra. Nem egy nagy meglepetés. A bolt egyik oldalán egy cipész és egy kulcsmásoló húzza meg magát, a másikon egy fodrász és egy körmös. Hova járhatnak zárás után a New York-i körmösök és a kulcsmásolók? Egyszer meg kéne figyelni. Jó, majd, ha érkezik ilyen megbízás. Rám is vár egy, ki is ment majdnem a fejemből.
A magándetektívet lenyomta a turista.
Sok ilyen sarokból áll össze Manhattan, de az 52. utca és a 1st Avenue találkozása az enyém. És ezt bizonyítani is tudom. Nem papírokkal, hanem egy mutatvánnyal. Ha az 52. utcáról ráfordulok a 1st Avenue-ra, és elindulok felfelé, amerre a keresztutcák számai nőnek, csukott szemmel is meg tudom mondani, melyik bolt után melyik következik. Melyik kulcsmásoló tudná ezt utánam csinálni? Agyi akrobatika, igazi csúcsteljesítmény.
Kezdjük.
Szabóság, körmös, sarki kocsma, sarok, diner, trafik, lottózó, Starbucks, kávézó, cipész, kozmetikus, reggeliző, még egy trafik, még egy körmös – mennyi körmös! –, még egy kocsma, még egy sarok. Ez a rivális cipészek és körmösök régiója.
Az 54. utcánál szemérmesen lejteni kezd az út, épp csak egy kicsit, mintha először tenne ilyet, és most óvatosan kipróbálja, milyen érzés. Jó érzés lehet lejteni. Sárga taxik ereszkednek alá rajtad, és már kaptatnak is fel, mihelyt leértek. Aszfaltvölgybe le, aszfaltvölgyből fel. Nem egy Death Valley, csak egy kedves, szelíd lejtő. A kedvenc New York-i lejtőm. Hosszan tudom nézni ezt a betonlankát, le-fel, le-fel, nincs vége a sárga autókonvojnak.
Csak semmi elérzékenyülés, a boltsor folytatódik.
Jön a hamburgeres, a páncélszekrényárus, a virágbolt, a borbély, a pék, a tévészerelő (ő videót is szerel) meg a kutyaovi.
A 1st Avenue és az 52. utca sarkán álltam, és leltároztam. Megvan-e minden és úgy van-e meg, ahogy utoljára hagytam. Odáig nem láttam el, de tudtam, hogy a közel eső messzeségben magasodik az ENSZ megnyugtatóan egyhangú épülete. Maga a ronda bizonyosság. Vele szemben cikornyás tornyok, a Tudor City. Arról is voltak elképzeléseim, hogy mi zajlik az ellentétes végeken. Piros libegők teszik a dolgukat, jönnek-mennek menetrend szerint a Roosevelt Island felé és vissza. A magasban elhaladó metrónál csak a magasban libegő piros közlekedési eszközök nyűgöznek le jobban. Szemiramisz függőkertje semmi az East River felett függő dobozokhoz képest.
A libegő libegett, az italbolt melletti cipész is nagy munkában volt. Elmélyülten szerelt, nagy volt a verseny a sarkalás-talpalás piacon. A szemközti sarok téglafalú erődítménye is megvolt. Egy névtelen épület tömzsi tornyokkal. Vakító napfényben jól védhető várnak látszik, egy titkokat őrző erődítmény, kedvező látási viszonyok mellett visszaváltozik közönséges lakóépületté.
A névtelen várral szemben kiszuperált épületek sorakoztak, négy-öt szellemtanya. Kimúlt házsor egy teljes tömbön át. Bedeszkázott ablakok az emeleten, rég bezárt boltok a földszinten. Semmi életjel. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek a gépek, hogy leradírozzák a föld színéről az egész társaságot. Állnak sorsukra hagyva, alacsonyan és elavultan, mégis van bennük valami dacos ellenállás. Vagy csak én képzelem. Makacsul tartják magukat, kiérdemelt helyüket a 1st Avenue tarka tájképében. Ha előnyös szögből esik a fény, megmutatják, hogy elaggottságukban is szépek. Nesze nektek, jól karbantartott szomszédok! Biztosan nem emiatt állnak még a helyükön, de akármi is tartja őket egyben, annak csak örültem. Az ablaksorok ugyanolyan vakon bámultak a semmibe, mint amikor utoljára láttam őket.
Nyitókép: Fényes Gábor fotója
