Rozán Eszter: Buliban [Képalá]

Vadul verték az esőcseppek az ablaküveget, sötétbe borult a táj, a társalgóban már kora délután felkapcsolták a villanyt. Béla a kedvenc karosszékében üldögélt a radiátorhoz közel, élvezte, ahogy a meleg átjárja a testét. A tévé egyre csak ordított, valami szappanopera ment éppen, néhány idősebb hölgy bámulta meredten a képernyőt. 
– Drágám, ne hagyj el! – harsogta patetikusan egy erősen kikent-kifent arcú nő.
A férfit most kivételesen nem zavarta, elmélyülten tanulmányozott egy fotót az okostelefonján. Az unokájától kapta a nyolcvanadik születésnapjára, először el sem tudta képzelni, mihez kezdjen vele. Nem neki valók ezek az új technikai eszközök, mit tudja, mi az internet, meg az a többi fura szó, amit ezek a mai fiatalok szajkóznak állandóan. Zsolt azonban olyan lelkesen és türelemmel magyarázta el, hogyan kell használni, hogy nemcsak sikerült bekapcsolnia, hanem néhány oldalt fel is tudott keresni. Amióta az otthonban élt, először érezte, hogy kitágul előtte a világ. A képgalériát is könnyedén kezelte már, így bármikor megnézhette a szeretteiről készült fotókat. 
Azon a képen Zsolt valahogy annyira másmilyen volt, a haja, a fülbevalója, az arckifejezése! És miért vérzik? Csak nem verekedett? Hol van az illedelmes fiú, aki meg szokta látogatni? És a többiek a háttérben? Biztosan ittak vagy szívtak valamit, bár az vesse rájuk az első követ, aki…
Hirtelen árnyék borult fölé, a régi Zsolt mosolygott rá.
– Szia nagyapa, csak nem engem nézel?