A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Számomra az egyik legnagyobb kihívást az jelenti írás közben, hogyan lesznek képesek beszélni a tárgyak, a hangok, a színek, hogyan beszél a csend, a környezet vagy az időjárás. A fényképarchívum hasznos segédanyag ebben. A fotók között böngészve gyakran fedezek fel olyan apró részleteket, amelyek asszociációkat vagy új perspektívákat teremtenek. A regényszakaszaim nem elhanyagolható része képleírás, a saját fotóarchívumom feldolgozása. Az író: gép, tíz megabájtos képeket alakít át szavakká." Kiss Tibor Noé esszésorozatának negyedik részében arról mesél, hogy segítik a fotók, térképek a regényírás során.
A projekt keretében Kiss Tibor Noé esszésorozata mellett (az első rész itt, a második itt, harmadik pedig itt elérhető) a szerző készülő regényébe is betekintést nyerhetnek az olvasók. A kötet első részlete itt, a második itt, harmadik itt, negyedik pedig itt olvasható.
Néhány hónappal ezelőtt találkoztam Pécsen Nagy Zoltánnal, a Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék vezetőjével. Szóba kerültek közöttünk a fényképek, amelyeket a szibériai kutatómunkája során készített. Természetesen én még sosem jártam Szibériában – ő már hétszer –, így főleg dokumentumfilmes élmények vagy a Derszu Uzala című Kuroszawa-film mellett elsősorban Zoli fényképei révén tudok bepillantani ebbe a különleges, elhagyatott, mégis annyira vonzó világba. Zoli elmondta, hogy számára a terepmunka első napjai szinte nem is szólnak másról, mint az állandó kattintgatásról:
az első, friss élményeket azonnal meg kell örökíteni, egyfajta archívumot létrehozva, mert a szemünk hamar megszokja az addig teljesen ismeretlen világot.
A kutató néhány hónapig azok között a díszletek között él, aztán hazautazik, és az elhalványuló emlékeket a fotók révén könnyebb előhívni. Így lesz dokumentumértékű a mocsárba ragadt lánctalpas jármű, a düledező kerítés, a nyírfarengeteg, a halat pucoló nő, a tóban fürdő énekes hattyú.
A „kattintgatós fényképezés” számomra is az egyik legfontosabb segédanyag. Az Inkognitót követő könyveim hasonló helyszíneken, társadalmi közegben játszódnak. Az Aludnod kellene az alföldi tanyavilágban, amelyről állóképek sorozatai élnek a fejemben. A gyerekkori nyaralások ezernyi emlékképe, amely beépült a regénybe. Aztán később, amikor már ritkábban jártam vissza, gyakran jártam el fotózni a környéken – felnőttként mások a léptékek, mást veszünk észre. Családilag kötődöm a Beláthatatlan táj világához is, amely közelebb található Budapesthez, valahol a Budapest-Kecskemét vonalon. Ide Pécsről Bács-Kiskun megyei városokon – Soltvadkerten, Kiskőrösön, Kiskunmajsán, Lajosmizsén, mikor melyiken – keresztül vezet az út. Rengeteg fotót készítek a regényeim kedvéért azokon a helyeken, amelyek kapcsolódnak a regényeim miliőjéhez.
Az emlékezet – legalábbis az enyém – elsősorban ezeknek az ismerős helyeknek a hangulatát őrzi meg.
Ahogy a fagyott szántóföldek fölött sercegnek a magasfeszültségű vezetékek. Az őz hirtelen megugrik, a patája felkaristolja a talajt. A nyári nap merőlegesen süt, ráégeti az apró homokszemeket az ember bőrére. Férfiak beszélgetnek a kocsmában, nem sietnek sehová, kivárják egymás mondataiat, aztán megismétlik a magukét, újra és újra, sokszor ugyanazokkal a szavakkal. Ezek kész mondatok, ezeket a történéseket nem lehet lefényképezni, de egy kocsmai dekorációt igen, mint ahogy egy szántóföldet is. Vagy a kunszentmártoni Kiskunság Áruház kirakatát a hulahopp-karikával, a bográcsállványokkal és a művirágokkal. Számomra az egyik legnagyobb kihívást az jelenti írás közben, hogyan lesznek képesek beszélni a tárgyak, a hangok, a színek, hogyan beszél a csend, a környezet vagy az időjárás. A fényképarchívum hasznos segédanyag ebben. A fotók között böngészve gyakran fedezek fel olyan apró részleteket, amelyek asszociációkat vagy új perspektívákat teremtenek. A regényszakaszaim nem elhanyagolható része képleírás, a saját fotóarchívumom feldolgozása. Az író: gép, tíz megabájtos képeket alakít át szavakká.
A képek mellett legalább ilyen fontos a térképek szerepe. Az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj írása során mindvégig egy-egy konkrét, általam jól ismert település képe lebegett a szemem előtt. Az Aludnod kellene írásakor – 2012 táján, amikor a műholdak még nem néztek be minden kulcslyukon – térképet rajzoltam magamnak, hogy tudjam, ki melyik házban lakik, merre van a telep bejárata, a tehenészet, a kiserdő és a mentális betegek otthona. Vékony kék csík, a telepet átszelő, kiszáradt patakmeder. A bolt: telepközpont, filctollal kiszínezve. A Beláthatatlan táj színhelye egy konkrét kisváros az Alföldön, ha valaki nagyon akarja, megtalálhatja néhány utalásból. Persze, vannak szándékos zavarkeltések, mint az Erdősor utca, amiből Pest megyében is van legalább öt. A szobrok más tereken állnak, mást ábrázolnak, de ennek semmi jelentősége: aminek jelentősége van az a térkép, a mátrix, az a biztonság, amit regényírás közben a szerző magáénak tudhat azzal, hogy biztonsággal mozog a saját terepén, még akkor is, ha azt nem maga alkotta, hanem megmintázta. A jelenlegi munkám során most, a kötet negyedénél jutottam el arra a pontra, amikor neki kell állnom rajzolni. Ezúttal még csak különböző képek vannak a fejemben, a regényben megjelenő helyszíneket (domboldalak között kanyargó falu, csónakázótó, vágóhíd) egyelőre más-más valóságos emlékképekhez kötöm. Egyre inkább érzem, hogy biztonságra van szükségem. Tudnom kell, hány perc elsétálni az erdei kilátóhoz, hogy merről süt be a nap a völgybe délelőtt, hogy a teraszról látszanak-e a sombokrok.
Paradox módon a terepismeret kiemelt jelentősége ellenére a könyveimben sosem nevezem meg konkrét településeket, hegyeket, folyókat.
Ez főleg az Aludnod kellene esetén volt tudatos – úgy éreztem, hogy ezáltal a regény mindennapi világa, a könyvben megjelenő társadalmi csoportok, a rendszerváltás során elveszett vidéki férfigeneráció ábrázolása általánosabb érvényességet kaphat. Az alföldi tanyavilág kellőképpen behatárolta a helyszínt, de a problémák (a későszocializmus biztonságának felbomlása, a nemi szerepek megváltozása) bárhol érvényesek lehetnek, reméltem. Kifejezetten örültem annak, amikor valaki „biztosan tudta”, hogy a történet egy bizonyos Somogy megyei állami gazdaságban játszódott. Aztán más, lehetséges helyszínek is felmerültek, arra azonban a könyv írásakor nem számítottam, hogy nemcsak Magyarországon, hanem az egész posztkommunista régióban. A könyv fordításai miatt később külföldi olvasók is megnevezték azokat a lengyel, cseh, sőt németországi tájakat, amelyeket szerintük a regény jól leírt.
A fotók és a térképek után egyvalamit meg kell még említenem, mint ezek szintézisét, az írók számára egyre nélkülözhetetlenebb munkaeszközt: a Google Earth-öt. Amikor a készülő könyvemben rákerestem Nyizsnyevartovszk városára, mint az egyik szakaszom helyszínére, az első találatok egyike egy orosz fotóművész Instagram-oldala volt. Művészi, minimalista fényképek mellett klasszikus szociofotók tucatjaiból állt össze a tajgában felépült nagyvárosról készített gyűjtemény. Csodálatos esztétikai élmény volt, a Google Earth azonban adott egy másik, legalább ilyen fontos képet a településről, ahol azóta sem találtam meg a hagyományos értelemben vett városközpontot – talán mert annyira fiatal város, hogy nincs is –, és ahol bármerre fordultam, a nyírfaerdők között magasodó lakótelepekbe, széles sétányokba és az Ob partján álló építési darukba botlottam. Még a Nemzeti Múzeum is egy panelház alsó szintjén bukkant elő.
Mondják, hogy a képek megölik a képzelőerőt, én azonban képes vagyok órákon át ismeretlen városok ismeretlen utcáin bolyongani, a munkámat azonban a műholdak csak részben tudták segíteni.
Más kérdés, hogy azokon a tájakon, amelyeken a szereplőm – a nagyvárosból elutazva – terepmunkáját végzi, még nem járt a Google-autó. Turisták vagy fotósok sem nagyon – így maradnak számomra Zoli lenyűgöző terepfotói.