A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Kiss Tibor Noé készülő kötetének harmadik részletét olvashatjátok. Az első részletet itt, a másodikat pedig itt találjátok.
Egyik domb a másik után. Nálunk minden lapos, egyenes, nehezen szoktam meg ezt a tájat. A házak együtt kanyarognak az úttal, felkapaszkodnak a meredek domboldalakba. Apró kertek, keskeny tornácok, az erdő fésületlen rengeteg. Otthon összenyomott a tágasság, itt minden szűk, mégis szabad. Fehérre meszelt, egyszerű kápolna lugassal, rózsabokrokkal. Víztornyok gömbkupolája. A falu szélén napelemtelep. A domboldal westernfilmdíszlet, száraz bokorcsoportok, sziklák, itatók, porzik a keményre taposott föld. Szürkemarhák sütkéreznek a napon. A patak felett zökkenő, balra a fatelep, jobbra a vágóhíd felé vezető bekötőút. A szélén két sor nyárfa. Éles kanyarok a völgyben, az első épületek, a bezárt csárda, boltíves tornác, beszakadt szalmatető. Aztán a Kuba. Ezt a házsort mindenki így nevezi a faluban. Egy utca, merőlegesen a főútra. Apró, vakolatlan kockaházak egymás után. Betemetett vízelvezető árok, kismacskák és gyerekek mindenütt. Száradó babaruhák a kerítéseken, foszladozó szövetkanapék a szabad ég alatt.
Reménykedem, hátha apám mégsem lesz ott a temetésen. A legjobb lenne, ha a temetés is elmaradna. Gyűlölöm a nagyanyámat azért, mert meghalt. Mégis csak ő nevelte fel az apámat.
Szégyellem magam a saját gyűlöletem miatt, de nem érdekel, ez már túl sok, temetések egymás után. Húsz éve nem láttam apámat, és most hirtelen valóságossá vált. Itt van tőlem egy lépésre. Látom magam előtt, érzem az illatát, frissen borotválkozott, a sötétbarna öltönyét viseli. Viszolygok a műszáltól. Hozzám beszél, megérint, talán meg is akar ölelni. Széttárja a karjait, hatalmas csápok szorítanak magukhoz. Bénultan állok. Ebben a szorításban elveszítem önmagamat, nem látom a folytatást. Valamiben hasonlítunk, de miben. Mégis csak az ő lánya vagyok. Elkerülhetetlen, hogy ezzel szembenézzek.
Az én rítusom az, hogy minden nap felmegyek a kunyhóhoz. A fák között más a levegő. Az erdő kipárolgása. A tobozokból áradó gyantaillat, a korhadó fák illata. Mintha az erdőből áramlana valami, ami magához vonz. Az erdő egy felfedezésre váró otthon, egy beteljesületlen álom, egy monumentális gombatelep. Csendesen burjánzik az enyészet, aztán az újjászületés. Nekitámaszkodom a faépületnek, és minden lelassul bennem. A főút halk morajlása, a szélben nyikorgó fatörzsek, madarak szárnycsapásai, kisállatok motozása, a saját szívdobogásom, egy membrán tompa vibrálása, hatvannégy, hatvanhárom.
A kunyhó mellől szűk csapás vezet az erdőbe. Ki akarom sétálni magamból a szorongást. A sűrű bokrok között éppen elfér egy ember, oldalazom, leguggolok, félrehajtom az ágakat az útból. A tövisek beleakadnak a dzsekimbe. Távolodom a házaktól. Az erdő csendes, én vagyok benne a zaj. Ha megállok és figyelek, egy idő után felbátorodnak az állatok, rágcsálók neszezését, madarak szárnycsapásait hallani. A halvány holdfényben haladok előre, kétszáz méter után elérem az ösvényt. Zöld háromszög. Kaviccsal felszórt turistaútvonal, a községházától indul, a kilátóhoz vezet. Jobbra a földmérők pihenőhelye. Szeretek itt ülni, a sötétben.
Gyerekkoromban csak át kellett ugranom az árkot, és már ott is voltam a kiserdőben. Mindenhol jobb volt, mint otthon. Felmásztam a fára, és bekapcsoltam a walkmant. Soha nem találtak meg.
Szeretek itt ülni, érzem a fák erejét. Ágak nyikorognak a szélben, az erdő hullámzó tenger, beláthatatlan mélység. A kilátóból fákat látni, néhány tisztást, vadleseket, a vágóhíd betonkerítését. A vágóhíd csendes. Az állatokat előbb elkábítják, és csak azután következik a szúrás. A test futószalagra kerül, kettévágják, kizsigerelik. Lassan megtelnek a vértartályok. Láthatatlan, néma gyár, de az erdőben érezni az állatok félelmét. Érezni a bűzt, a megperzselt bőr szagát.
A kályhában ropognak a fahasábok. Apám azért szeretett panelban lakni, mert nem kellett többé begyújtania. Mindennap begyalogolni a tanyáról a faluba, hat kilométer oda, hat kilométer vissza. Hajnalban kelni, feltakarítani az ólat, megetetni az állatokat, görnyedni a fürdőhenger előtt, gyújtóst keverni fűrészporból és petróleumolajból. Mi erre gyújtókockát használunk. Csak bedobjuk a vékony fahasábok közé, és máris lobog a tűz. A kályha üvegajtós, gyönyörködünk a lángokban. Apám imádta a szőnyegpadlót, a távfűtést és a szemétledobót. A maga módján mindenki csak békében, kényelmesen szeretne élni. Bekapok egy Valerianát. Anyámmal tegnap óta nem beszéltem, nem is gondoltam rá. Kinézek az ablakon, és a szarvas szemeit látom. Az erdőben nem jutott eszembe a szarvas. Apámra sem szoktam gondolni, de most napok óta rá gondolok. Nem tudom kiverni a fejemből, de ma aludni akarok. Ki akarom törölni a fejemből az összes gondolatot. Csak forgolódom, sehogy sem tudom kitölteni a franciaágyat. Újra elolvasom Attila utolsó üzenetét, a mondat végére odaírja a nevem. Szeretem elképzelni, ahogy kimondja magában, de ma aludni akarok, ő pedig repüljön azzal a ronccsal a tajga felett. Csak annyit akarok tudni, hogy békében, kényelmesen megérkezett. Kalapál a szívem az idegességtől. Érzem, hogy apámat mostantól nem tudom kiverni a fejemből. Nem tudtam, hogy bennem ennyi lelkiismeretfurdalás elfér. Mennyi töredékből áll az ember. Megírom Attilának, hogy küldjön egy hangfájlt, amiben kimondja a nevem. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha lezuhanna a helikopter. Legörgetek a színes szívecskékig, és rányomok a fehérre. Fehér, mint a hó.