A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Elbeszélőnk áprilisban magokat vet a kertben, de milyen zöldségeket lehet elvetni áprilisban? Például mángoldot, azt mindig vadászni kellett a vásárcsarnokban. Lássuk a mángold típusait: a Lucullus fehér szárú, a Rhubarb Chard piros. Grüner Schnitt, ez nagyon jól hangzik, valamire egyszer még jó lesz. Ha nagy a szárazság, mulcsozással tartsuk laza állapotban a talajt. Mi az a mulcsozás? Keressünk rá. Nahát, a mángold képes áttelelni, ha időben betakarják. Szóval, elment fél óra a mángolddal, és közben semmit sem haladtunk, mert elbeszélőnk végül a csilipaprika mellett döntött." Kiss Tibor Noé esszésorozatának második részében a regényírás egyik legalapvetőbb feladatát mutatja be: az információgyűjtéssel és a kutatómunkával kapcsolatos tapasztalatairól mesél.
A projekt keretében Kiss Tibor Noé esszésorozata mellett (az első rész itt elérhető) a szerző készülő regényébe is betekintést nyerhetnek az olvasók. A kötet első részlete itt, a második pedig itt olvasható.
A szépírás néha szent tevékenységnek tűnik, és olyan fogalmak kapcsolódnak hozzá, mint az ihlet és az áhítat. Ehhez képest az idő nagy része – egy regény esetén legalábbis – kulimunka. Írás közben a legtöbb idő azzal megy el, hogy folyamatosan az interneten kutakodunk, hírek között halászunk, alapvető információkat gyűjtünk be. Elbeszélőnk áprilisban magokat vet a kertben, de milyen zöldségeket lehet elvetni áprilisban? Például mángoldot, azt mindig vadászni kellett a vásárcsarnokban. Lássuk a mángold típusait: a Lucullus fehér szárú, a Rhubarb Chard piros. Grüner Schnitt, ez nagyon jól hangzik, valamire egyszer még jó lesz. Ha nagy a szárazság, mulcsozással tartsuk laza állapotban a talajt. Mi az a mulcsozás? Keressünk rá. Nahát, a mángold képes áttelelni, ha időben betakarják. Szóval, elment fél óra a mángolddal, és közben semmit sem haladtunk, mert elbeszélőnk végül a csilipaprika mellett döntött.
Sok aprómunkát meg lehet spórolni, ha az ember olyan témákról ír, amelyekben otthonosan mozog.
Nem csoda, hogy az írókat legtöbbször az eredeti szakmájukból vagy tanulmányaikból vett tudás inspirálja.
Thomas Bernhard például sokat merített azokból az évekből, amikor bűnügyi tudósítóként dolgozott – a magyarul 1991-ben megjelent A túlélő följegyzése című válogatáskötet rövid szövegei ennek tanúságai. De ott van William S. Burroughs, aki olyannyira szerette kártevőirtói munkáját, hogy még egy novelláskötete is megjelent Exterminator! (Irtószer!) címmel. Legismertebb műve, a Meztelen ebéd, amelynek főszereplője (William Lee) rovarirtóként dolgozik, és az irtáshoz használt port drogként használja. Egy újabb Google-keresésből pedig már azt is tudom, hogy Herman Melville az 1840-es években öt éven keresztül tengerjáró hajókon dolgozott (többek között kabinos fiúként, bálnavadászként és haditengerészként), így szedte össze élményeit a Moby Dick megírásához.
Mondanám, hogy számomra a szociológiai tanulmányok voltak meghatározók, de legalább ilyen fontosnak érzem, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal nagyjából tíz éven keresztül dolgoztam kérdezőbiztosként, illetve az üvegfal mögött ülve fókuszcsoportos beszélgetéseket jegyzeteltem le. (Populista kiegészítés: így tudtam meg például azt is – közel húsz évvel ezelőtt –, hogy a marketingesek szerint minden termék eladható kutyával és gyerekkel. Ezt mondták azután is, hogy az üvegfal mögül végignéztük, ahogy a fókuszcsoport tagjai, villamoskalauztól építési vállalkozón keresztül egyetemi tanárig mindannyian blődnek és elcsépeltnek tartották ezt a megoldást. A közvélemény elbukott, a kutya és a gyerek azóta is maradt.) A kilencvenes évek végén fél Budapestet bejártam omnibusz-interjúkkal, amikor be kellett csöngetnem minden hetedik lakásba, hogy végigkérdezzek valakit a politikai nézeteiről és a tévénézési szokásairól. A legtöbbször elküldtek, de ahogy apám mondta, „bírni kell a kiképzést”.
Utólag levont tanulság, egyben biztatás: sokkal rosszabb, ha rád eresztik a kutyát, mintha darabokra szedik a kéziratodat.
Aztán bekerültem a kvalitatív csoportba. Az ott végzett munkát nagyon szerettem. Mélyinterjúkat kellett készíteni politikusokkal, cégvezetőkkel, állami intézmények különböző rangú tisztviselőivel. Jó lecke volt, olyan tapasztalatok gyűltek össze, amelyeket nehéz lett volna másként megszerezni. Azt hiszem, ezzel a munkával tanultam meg kérdezni. Nem nagyon tudok annál nehezebb feladatot elképzelni, mint amikor egy húsipari vállalat vezetőjével végig kell menned a sokszor életszerűtlen kérdéssoron. Mi a véleménye a konkurens cég baromfipárizsijáról? Kérem, értékelje a terméket egytől ötig terjedő skálán íz, illat, állag és csomagolás szempontjából. Mi a véleménye a következő konkurens cég termékéről? A nyitott kérdéseknél sokszor szárnyaltunk, de akadtak olyan beszélgetőpartnereim is, akiknél hiába próbáltam hízelegni, együttérzést mutatni vagy olcsó humorizálással hülyét csinálni magamból, alig jutottunk valamire. A cég fizette a vonatjegyet és a taxit, de arra nem emlékszem, hogy valaha ettem volna a parlamenti büfében, pedig úgy tudom, pofátlanul olcsó. Körbemenni a páternoszterrel, ez is elmaradt. Cserébe megmaradtak arcok, konkrét interjúk, gyárudvarok és pályaudvarok, abszurd és az országot, a benne élő embereket annyira jellemző történetek és viszonyok.
Az adatgyűjtés konkrétabb formája, amikor egy adott témával kapcsolatban kérünk segítséget valakitől. Én először apámmal próbálkoztam. Az Aludnod kellene vázlatainak készítése közben sokszor éreztem bizonytalanságot.
A gyermekkori emlékek gyakran pontatlanok, számtalan dolog pedig fontos lehet, amiről korábban nem tudtam vagy nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Elmentem hozzá egy párás, őszi napon. Már akkor gyanakodni kezdtem, amikor az elegánsabb kabátját vette fel a sétához, és a hangszíne is mintha megváltozott volna. Gumicsizmában tapostuk a sarat, a mentális betegek intézetének kerítése mögött egy tréningruhás alak követett bennünket. Suttogva próbált ötszáz forintot kérni apámtól, de apám csak annyit mondott neki, hogy előbb adja meg a tartozását. A diktafonban forgott a szalag, apám a rendszerváltásról, a spontán privatizációról és Pozsgay Imréről beszélt (már nem emlékszem, milyen kontextusban), én pedig egyre csalódottabban kullogtam mellette. Ezekről én is sokat olvastam vagy tanultam. Csak annyit szerettem volna megtudni, milyenek voltak a hétköznapok a telepen, kik éltek ott, mivel foglalkoztak, hogyan működött a bolt és mi volt a kastély pincéjében, ahová soha nem mehettünk be, pedig nagyapám volt az éjjeliőr. Teljes kudarc, de azért mosolyogtam, kösz, apu. (Később aztán taktikát váltottam, és más alkalmakkor, tét nélküli beszélgetéseken kihúztam belőle sok, számomra fontos dolgot.)
Harmadik regényem, a Beláthatatlan táj esetén profikhoz fordultam. A regény egyik beszélője egy húsz év körüli fiú, aki Budapest agglomerációjában él együtt a nővérével. Amolyan kallódó, deviáns kamasz. Az ő életét kamaszok, például barátaim középiskolás gyermekeinek segítségével tudtam megragadni. Nehéz elképzelni kínosabb helyzetet, mint egy kültelki tinédzser nyelvét modoros, erőltetett fordulatokkal elrontani. Az észjárását, az ösztönös reakcióit, az érdeklődési körét nagyjából sejtettem, de arról, hogy hová menő járni, mit menő inni, mit menő mondani és mit menő nézni a neten, nem tudtam sokat. A lakótelepi évekkel és a nyolcvanas évek kilátástalanságával együtt járó feeling áthelyezhető a jelenbe, és – mondjuk – Maglódra vagy Ócsára, de mi akkoriban azzal szórakoztunk, hogy a focilabdával rálőttünk a 24-es villamos oldalára, a legolcsóbb tudatmódosító szernek pedig a Technokol Rapid számított. (Nekem az is elég volt, ha anyám öntött egy kis kávét a tejszínhabra.) De beszéltem kórházi ápolókkal, szociális munkásokkal, a könyv történelemtanár figurájában pedig a testvéremre hagyatkoztam, aki: történelemtanár. Tőle tudom, hogy amire én emlékszem a gyerekkoromból (írásvetítő, kréta), már nem igazán létezik.
Mennyi apróságon bukhat el a valóságépítés… Minden regénynek van egy olyan kezdeti verziója, amit jobb, ha a szerzőn kívül senki sem ismer.
Persze, ezek kisebb horderejű dilemmák voltak ahhoz képest, hogyan adok „nyelvet” annak a szereplőnek, aki a regény egész ideje alatt kómában fekszik. Azt azonnal tudtam, hogy hiába olvasok az interneten cikkeket és tanulmányokat a témáról, kevés lesz. Kapcsolatba léptem egy neurológusprofesszorral, Dr. Nagy Ferenccel, aki kómában fekvő és kómából visszatért emberekkel foglalkozik. A professzorral folytatott beszélgetések különös hangulatban zajlottak, a Covid kitörésének első heteiben, telefonon. A legfontosabb kérdésem az volt, hogy az általam létrehozott nyelv mennyire képes visszaadni a kómába kényszerült emberekben zajló folyamatokat – miközben tudjuk, hogy ezek a folyamatok nagyrészt még mindig hozzáférhetetlenek a külvilág számára. Mindaz, amit a témáról olvastam, kiindulópontnak elég volt. A kómában lévők érzékelésében meghatározók a hangok (beleértve az ismerős zenéket, az emberi beszédet) és az illatok. Sokat megtudtam arról, hogyan teremtenek olyan környezetet a beteg körül, ami pozitívan befolyásolhatja az állapotát, betekintést kaptam olyan kórházi osztályok működésébe, ahová nincs bejárás.
A professzor szerepének jelentősége felbecsülhetetlen a Beláthatatlan táj kapcsán. Nemcsak az általános tapasztalatairól, illetve ép ésszel szinte felfoghatatlan esetekről beszélt, hanem azokat a dilemmáit és gondolatait is megosztotta velem, amelyek a kórházi osztályon töltött évtizedek alatt leülepedtek benne a kómás állapotok természetére vonatkozóan. Pontosan érezte és értette az irodalmi szöveg működésének logikáját, azt az etikai dilemmát, hogy én íróként egy olyan állapotnak próbálok nyelvet adni, aminek sem nyelvi, sem tudati megnyilvánulási formája nincs. Még azok is csak az emlékfoszlányaikra tudnak hagyatkozni, akik visszatértek ebből az állapotból. Ezért is volt különösen fontos, hogy a professzor a regény vonatkozó szólamát – Dorka monológját – feltöltötte egy zárt csoportba, amelynek kómából visszatért emberek a tagjai. Sokat segített, hogy néhányan közülük később meg is írták nekem a benyomásaikat a szövegről.
A következő regényem egyik történetszálának kibontásához is szükséges kutatómunka. A téma ezúttal közelebb áll hozzám, kulturális antropológiai írásokat olvasok, illetve szoros kapcsolatban állok Dr. Nagy Zoltánnal, a pécsi Néprajz − Kulturális Antropológia Tanszék vezetőjével. A munka elején járok, korainak érezném, hogy a vele folytatott beszélgetésekről beszámoljak, de már most lenyűgöz a tudása és a gondolkodásmódja. Az, ahogyan mindent alárendel annak, hogy egy számunkra távoli társadalom működését megértse és az írásai által mások számára is érthetővé tegye – az író ideális esetben a maga eszközeivel valami hasonlóra vállalkozik. Az írás monoton, magányos tevékenység, de a Zolival való találkozások nyújtotta élmény az egyike azoknak, amelyek miatt a sorozatomnak akár azt a címet is adhatnám, hogy A regényírás boldogsága.