A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Kiss Tibor Noé készülő kötetének első részletét olvashatjátok.
A föld és az ég egybeolvad a tejfehér masszában. A kép kissé homályos. Közeleg a tavasz, de a táj fagyott, mindent jég borít. A levegőből látszanak a folyómedrek, a fenyőerdők között kanyargó keskeny vonalak. A felszínük töredezett üveglap, hajszálerek szövevényes karcolata. Áthatolhatatlan fenyvesek tömbjei. Felülről nézve millió apró hószilánk, a fenyőfák koronái. Lánctalpak nyomvonalai a jégmezőkön, vonalzóval húzott utak, keresztül a nyírfarengetegen. Olajtárolók fémkupolái, a munkások műanyag barakkjai. A földgáz fáklyaként lángol a tornyokban. A csőrendszerek labirintusa elnyeli a fényt, az olajkitermelő bázisok fölött szürkéskék az ég.
Reggelente összekeverednek egymással a szagok. Egyszerre csap meg a csípős kéményfüst és a fenyőgyanta illata, a vágóhíd néhány napja csendes. Macska felugrik a párkányra, a napfényben hunyorog. Kora tavaszi fények és áramlatok, egyre hamarabb melegszik fel a fémlemez. A hálószoba a falu irányába néz. A meredek domboldalról látszanak a házak, a falut kettéválasztó főút, a kápolna a szőlőhegyen, a völgy szemközti oldalán. A templomtorony festett kupolája és a bádogkereszt, alfa, ómega, origó. Itt mind együtt vagyunk, mondják. A pap előtt az emberek áhítattal beszélnek, elhalkul, elváltozik a hangjuk. A nejlonszatyorban házipálinka, dicsértessék a jézuskrisztus. Attila most valahol a felhők között járhat, tizenkétezer méteren. Bármikor írhatok neki, de most csak magamra számíthatok. Négy hónap, hosszú idő. Rosszabbkor nem is halhatott volna meg a nagyanyám.
A teraszon iszom meg a kávémat. A boldogság az, amikor reggel ki lehet ülni a teraszra fürdőköpenyben.
Ez Zita mondata, de most nem segít. Nagyanyámat látom mindenben, aztán a szarvast, ahogy a bokrok között fújtat. Hogyan csilloghat éjszaka egy fekete szempár. Megpróbálom felidézni az álmomat, de csak a nyikorgásra emlékszem. A kunyhó ajtaját innen is látom. Zárva, még hajnalban lelakatoltam. Nyújtózkodás közben szétnyílik rajtam a fürdőköpeny, de itt senki sem látja. Attila nem szereti, ha hangosan ásítok. A szomszéd a tyúkjait szidja, lusták, nem tojnak eleget. A főúton csikorogva fékez egy kamion. A sebességmérő kamerát akkor szerelték fel a lámpánál, amikor ideköltöztünk. Ide minden felhallatszik, mégis csend van.
Az Aldi hűtőpultja előtt álltam, sokkos állapotban. Nem tudtam eldönteni, milyen joghurtot vegyek neki, banánost, eprest vagy fekete ribizlist. A nagyanyám haldoklott, a nővér próbált mosolyogni, de a szemén láttam, hogy mindennek vége. A joghurtos pultnál nem bírtam tovább, összefolyt előttem a kép. Melyik legyen az a két doboz, nagyanyám utolsó vacsorája. Már nem tehettem többet érte. Amikor utoljára felhívott, nem is figyeltem rá, csak letettem az asztalra a kihangosított mobilt. Hallgattam, ahogy sóhajtozva beszélt, a testvérét szidta, a szomszéd macskáját, a tévéműsort. Az orvosokat, akik olyan gyógyszereket tömnek bele, amik lassan megölik. Néha helyeseltem neki. Remélem, nem hallotta, ahogy közben megírtam néhány emailt. Két doboz joghurt, valahogy beletömik a szájába. Akkor még nem tudtam, hogy hetekig bírni fogja. A dobozok megállíthatatlanul távolodtak tőlem a kasszaszalagon. Két epres. Vonalkódolvasó gépek őrjítő pittyegése, háromszázhúsz forint, szólalt meg a pénztáros.
Folyómedrek, hegyvonulatok, nyírfarengetegek, mindent jég borít. Újra és újra megnézem Attila fotóit, elolvasom az üzeneteit. Néha a naplóbejegyzéseit is elküldi nekem. Próbálom elképzelni azt a világot, ahová tart, ahol annyira otthon érzi magát. Mintha egy másik bolygó lenne. Légvonalban ötezer kilométer.
A távolság mérhető, de a hiánynak nincs mértékegysége.
Amikor elmegy, olyan, mintha lassan belepné a hó, vagy elnyelné a köd, a mocsarak kipárolgása. Megértettem, hogy jó helyen van, és visszavágyik, és visszajön, de ebben az ötezer kilométerben magamra maradok. Minden pillanatban féltem őt. A gép leszállt, az utolsó fotókon a repülőtér főépülete, hosszan elnyúló, háromszintes blokkház a semmi közepén. A város címerében halak és fekete olajcseppek. Óriásplakátok, betonszobrok, szürke házak, szürke jég. Vigyázz magadra, ennél jobb nem jut eszembe.